Hunter S. Thompson: Félelem és reszketés Las Vegasban

2012. augusztus 12., vasárnap

Hogy akadtam rá: Barátnőm nyomta a kezembe.

Úgy általában az egészről: Raoul Duke és ügyvédje Las Vegasba utaznak, hogy újságíróként közvetítsenek a Mint 400 motorkrossz versenyről, miközben enyhén bedrogozva keresik az Amerikai Álmot.
Igen, megint úgy érzem, hogy kevés vagyok írni egy könyvről, mégis itt görnyedek a billentyűzet felett vért izzadva. Végül is arra jutottam, mint minden komolyabb könyvnél, hogy leírom, hogy én hogyan olvastam, és mit adott a könyv, hiszen mást úgy se tudnék… Szóval vágjunk bele:

Maga a könyv félig önéletrajzi regény, és gonzó újságírás alkotása, ami részben fikción, részben pedig a tényeken alapszik. Ezért is olyan abszurd ez a történet, mivel az olvasó közben csak találgathatja, hogy mi az, ami ténylegesen megtörtént, és mi az, ami már tényleg túl sok lenne. (Megjegyzem, én kb. az egészről el tudtam képzelni, hogy így ahogy van, megtörtént.) A narrátornak egyetlen józan pillanata sincs, ettől lesz humoros (főleg a különböző hallucinációk képe, és a sok őrültség, amit a tudatmódosító szerek hatására elkövetnek) és könnyed, mégis komoly kérdéseket vet fel, boncolgat, és abszolút nem tudom leírni az érzést, ami hatalmába kerített a könyv olvasása közben. Kicsit én is úgy éreztem magam, mint aki betépett, már csak a sok drog és alkohol említésétől, és a főhősökkel együtt kapott el a paranoia és az őrület, a hangulata ennyire erőteljes.

Őrült regény, ennyit tudok értelmesen leírni róla, meg még pár dolgot, amit elemez. A főtémák egyikét a kezdő idézet remekül összefoglalja: „Megszabadul az ember-lét fájdalmától az, aki elállatiasodik.” Vagyis az önpusztítással, ha elnyomja mindazt, ami emberré teszi, és nem gondolkozik, könnyebb átvészelni a szörnyűségeket, és a komoly gondokat. Abszolút nem pártolom a droghasználatot és az ilyenfajta hozzáállást, azért mert tetszett a könyv, ne ez jöjjön le belőle, viszont ez egy tényleg szomorú felfogás, amikor az emberek inkább a saját maguk lerombolásába fognak, ami itt a főhősre jellemző.

A másik főtéma az Amerikai Álom, amit a főhősök nemcsak, mint fogalmat, de szó szerint vett helyként is keresik, és a leégett épület, amit helyette találnak, képviseli azt a reményvesztettséget, amit a regény végén a narrátor is érez, hogy talán nincs is semmi ideális álomkép. Így a könyv, ami végig szórakoztató és vidám volt, enyhén negatív hangon végződik. Bár aztán az amerikai politikai dolgokban és különböző korok életérzésében nem vagyok otthon, a regény az 1970-es évek elejének korrajza, és bemutatja annak a generációnak az elveszettség érzetét.

A főhősünk a regény eseményei alatt sokszor ránéz a külvilág eseményeire, amikor éppen újságot olvas, és ezzel is bizonygatja magának, hogy ebben az erőszakos világban az, hogy ő kocsikat tör össze, drogozik, és egyéb őrültségeket csinál, még mindig semmi ahhoz képest, ami a nagyvilágban zajlik.

Ezen kívül még Las Vegast mutatja be, hogy mennyire őrült is ez a világ, ami még a drogosoknak is bizarr. „Maga a valóság túlzottan meg van pörgetve.” Persze eközben nem csak a Las Vegasiakra gondol, amikor bemutatja az emberek tudatlanságát és naiv butaságát, ahogy őket kezelik az útjuk során, és mindenféle sületlenséget be tudnak adni a körülöttük lévőknek. Ez persze komikum forrása is, de azért szomorú belegondolni, ha ez a tényleg megtörtént események közé tartozik.

Persze, ennek a könyvnek sem tudok igazságot tenni a véleményemmel, valószínűleg, hogy felnőttebb embereknek többet mond, de egy magamfajta fiatalabb lány is tudja értékelni és élvezni. Abszolút kedvencem lett van annyira abszurd és őrült.

És egy kis kísérőzene:



Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: az abszurditás

Ami nem tetszett: -

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Konkrét könyvek

Kiadás dátuma: 2004.

Oldalszám: 224 oldal

3 megjegyzés:

Dynn írta...

Szia!
A filmet láttam, de a kritikád után biztos, hogy a könyvvel is teszek egy próbát, bár a filmek után a könyvek néha nekem túl furcsák, vagy zavar, hogy a filmben annyit megváltoztattak. :)
Már olvasgatom egy ideje a blogot és szeretnék köszönetet mondani, hogy megóvtál pár nagyon rossz vételtől. :D
Nem tudom, hogy olvastad-e, de talán tetszene Laurie Halse Anderson Hadd mondjam el-je, mert láttam, hogy a Jégviráglányokat olvastad.
Szóval nagyon tetszik a blogod, kicsit függőséget is okoz, úgyhogy csak így tovább. :)

Gigi írta...

@Dynn: Szia! Én láttam valamennyit a filmből régebben, nem tudtam akkor végignézni (időhiány miatt, mert barátnőmnél kezdtük el), viszont az eleje eléggé hasonlított, már amennyire emlékszem, mert régen láttam. Mondjuk, én a filmet meg a könyvet külön kezelem, persze, összehasonlítom, mert az elkerülhetetlen, de azért tudom külön értékelni a kettőt. :) Pl. az Így neveled a sárkányodból előbb láttam a filmet, és csak aztán olvastam a könyvet, és teljesen más, de szerettem így is.
Olvastam Laurie Halse Andersontól a Hadd mondjam el-t, de eredetileg máshova került volna ki az írásom róla, oda nem került ki, blogra pedig nem tehetem ki. :) De persze imádtam a könyvet, noha még abból nem láttam a filmet. Félek megnézni Kristen miatt. :D
És örülök, hogy tetszik a blogom. :)

ree írta...

Már rég szemezek a könyvvel, mert szeretem az ilyen témájú regényeket, de valahogy nem jutottam el hozzá. Túl sok a könyv, nagyon kevés az idő. De ezek után majd szorítok rá ;)
Mellesleg a film jó volt. Érdemes lesz befejezned. :)

Megjegyzés küldése

Blog contents © Gigi olvasmányai 2010. Blogger Theme by Nymphont.