Ugrás a fő tartalomra

Matt Forbeck & Jeff Grubb: Ascalon kísértetei

Hogy akadtam rá: Játékhoz készült, és az egyik író alkotott Warcrafthoz is.
Sorozat: A Guild Wars 1. része.

Úgy általában az egészről: Dougal Keane mesterien ért a csapdákhoz, ezért is fogadják fel sírrablásra, amivel nincs is gondja, amíg a hatóságokkal bajba nem keverednek. Ám mivel túlélt egy utazást Ascalonba – a legendás városba, amit egy nagy mágikus erő elpusztított, és az embereket pedig vérszomjas kísértetekké változtatta –, ezért úgy gondolják, hogy tökéletes vezető lesz egy nagyobb feladathoz, ami segíthet az emberek és a charrok közötti háború megállításához. Így egy szedett-vedett csoport nekivág a kalandos útjuknak a háború dúlta földön egy titokzatos ereklye után.
Az első kérdés, ami felmerülhet bennetek: Te Guild Warsozol? A válasz: Nem. És az is elég köztudott a blogom olvasói körében, hogy nem szeretem a high fantasyt, akkor miért olvastam el ezt? Utánanéztem a világnak, és úgy döntöttem, hogy ez mégis érdekel. Nem tudom elmagyarázni, ez egy igen paradox jellemvonásom, még ha nem is játszok valamivel, akkor is érdekel a belőle készült regény, és valljuk be, nekem ez nagyon hasonlított a Warcraft világához. Amiről szintén nem tudom, miért vonz, miért tudom magam beleélni, míg a Gyűrűk ura és a Trónok harca nem ment. (Ami nem jelenti, hogy utóbbival nem fogok még próbálkozni.)

Na, de a lényeg, a könyv az volt, amire a meleg, nyári hőségben vágytam: Egy kellemes, könnyed, kalandozós olvasmány, szerethető karakterekkel és humorral. Azért emelem ki a humort, mert mindig megkapom, hogy ugyan miért várom el minden könyvben. A válasz az, hogy mindenhova odaillik és a szerző páros ezzel jól játszik, a karakterek világában hiába van háború, attól még próbálják a szarkasztikus megszólalásaikkal oldani a feszültséget, és pont ezért is tudtam minden szereplőt megszeretni, ami nálam szintén ritka.

Épp olyan más könyvek között olvastam, ahol 400 oldalon nem tudtak karakterizálást írni, és ezért is tűnt ki ez, hogy bár az első jelenet (annyira) nem fontos a nagy történetben, mégis sikerül nagyon szépen bemutatnia a karaktereket, akik nem csak, hogy más és más fajta személyiségűek, de más fajokhoz is tartoznak. És itt jön az be, hogy nem ismerem az alapvilágot, mert nem játszok a játékkal, mégis teljesen érezhető volt számomra a feszültség a több faj között, és imádtam, ahogy mindenkinek tényleg kidolgozott hitrendszere és felfogása van, és ezt mind meg is látjuk a kötetben, és ehhez mérten viselkednek a szereplők.

Mivel háború dúl, ezért ez az egyik alaptéma a cselekmény mellett. Előkerül a megszokott „a háborúban nehéz dolgokat kell tenni” téma, hogy milyen hatással van ez az életre, hogy mindenkit katonának nevelnek, illetve a történelem kettőségét is bemutatja. Azaz mindig két fél van, és vajon kinek van igaza, esetleg mindketten ugyanannyira hibásak? A politikai dolgok is megmutatkoznak, milyen nehéz is békét kötni, hiszen több párt lehet, egy népből sosem fogja minden ember ugyanazt. De ez egyáltalán nem uralja a regényt, tehát nem lesz tőle száraz, hiszen csak pár katonát és egyéb embert/lényt kísér figyelemmel…

Akik igazán változatos karakterek, mindenféle lény megfordul köztük és más és más tulajdonságot képviselnek. Kicsit kinagyítva emel ki egy-egy jellemzőt és azt teszi egy faj jellegzetes vonásává: pl. az asurák és az intelligencia, a nornok és a brutális erő, hősiesség, stb. Ezért is nehéz összeszokniuk, és a könyv javarésze inkább erről szól, mint a fülszövegben meghirdetett kalandról. De mégis ebben rejlett számomra a könyv bája, hogy nem csak túllépnek a népüket megfertőző előítéleteken, de elfogadják önmagukat, hiszen arról senki nem tehet, hogy milyen.

A cselekmény izgalmas, mindig történik valami, és tényleg vérbeli kalandregény. Bónuszpontnak ott van, hogy minden karakternek van valami sötét folt a múltjában, és például a főhősét is csak a végén tudjuk meg, addig csak sejtelmes utalások vannak, és ezzel jól játszik a szerzőpáros, nem lesz tőle unalmas. Az egyetlen bökkenő, hogy a fülszöveg előrevetíti, hogy a Nagy Ereklyéért indulnak el, mégis talán csak a könyv felénél kerül ez elő, és nekem azt sugallta a hátszöveg, hogy Ascalon városában fognak sokkal többet kalandozni, ami viszont „csak” 50 oldalt tett ki. Ettől függetlenül ez nem von le az olvasás élményéből, mert bemutat jó pár helyet, és az tökéletesen lekötött.

Kellemes, szórakoztató regény, nem csak azoknak, akik ismerik a játékot, ugyanis a világkidolgozás tökéletesen le van írva, és élveztem és értettem minden előismeret nélkül. És igen, ezt a sorozatot is el fogom olvasni, várom a második részt, ami nem ennek a közvetlen folytatása, hanem egy másik történetet mesél el.

Megjegyzés: Nagyon jó ötlet volt a kiadótól, hogy a nevek fordítását kigyűjtötte a könyv hátuljában.

Kedvenc karakter: Killeen

Ami kifejezetten tetszett: a világ, a karakterek

Ami nem tetszett: -

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: PlayON!

Kiadás dátuma: 2012. július

Oldalszám: 372 oldal

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Lauren Beukes: Tündöklő lányok

Hogy akadtam rá:   Szeretem az írónőt. Úgy általában az egészről:   Harper Curtis az 1930-as években tengeti unalmas napjait egészen addig, amíg egy véletlen folytán rátalál a Házra, ami értelmet ad az életének. Furcsán hívja magához ez a rejtélyes Ház és odabent nem csak egy hullát talál, hanem egy szobát, ahol nevek várják, és egyből, zsigeri módon tudja, mit kell tennie ezekkel a lányokkal. Az 1970-es években cseperedő kislány, Kirby, pedig nem is sejti mekkora veszélynek van kitéve, amikor egy különös férfi megkörnyékezi, hogy egy játék pónit adjon neki. Sőt, később sem veszi észre a lány, hogy ugyanez a férfi követi élete folyamán, meglepően az öregedés minden jele nélkül. Szóval Lauren Beukes − akitől egy rendesen összerakott krimit olvastam csak − és sorozatgyilkosok meg az időutazás, ráadásul mindennek középpontjában egy rejtélyes ház áll! Úgy gondoltam, ennél izgalmasabb és hátborzongatóbb könyvet most nem is választhatok! És mekkorát tévedtem… Sajnálatos módon is

Steven Rowley: Lily és a polip

Hogy akadtam rá:   Keresgéltem a friss megjelenések között. Úgy általában az egészről:   Ted Flask noha rendelkezik emberi barátokkal, mégis a legjobb barátjának Lilyt mondhatja, aki történetesen egy idős tacskó. Megvan a saját kis rituáléjuk: Minden csütörtökön kibeszélik a helyes pasikat, péntekenként társasoznak, vasárnaponként pizzát esznek. Tednek ez az élet tökéletesen megfelel, még ha éppenséggel a pszichológusa próbál rámutatni, hogy miért is ódzkodik a férfi a randizástól egy rosszul elsült kapcsolata után. Egészen addig minden nyugodt is, amíg meg nem jelenik a polip Lily fején és az életét nem követeli. Alapvetően nem szeretem az állatos történeteket, noha magukat az állatokat imádom, mégis úgy érzem, hogy sokszor az ilyen könyvek csak olcsó húzásként választják az állatos témát, hiszen attól nagyon könnyen elérzékenyülnek az állatbarát szívek. Valamiért viszont mégis úgy éreztem, hogy a Lily és a polip más lesz és amikor belelapoztam, már az első pár oldalon ére

Paul Tremblay: Szellemek a fejben

Hogy akadtam rá:   Keresgéltem a friss megjelenések között. Úgy általában az egészről:   A Barrett család élete összeomlik, amikor az egyik lányuk, Marjorie skizofrénia jeleit kezdi mutatni. Mivel az orvosi kezelés úgy tűnik, nem használ, a családapa a hitébe menekülve a helyi paphoz fordul, aki pedig ördögűzést javasol. A család anyagi gondjai megoldása végett pedig beleegyeznek, hogy valóságshow-ként közvetítsék az egészet. Viszont az egész tragédiába torkollik, amiről tizenöt év után, Meredith, Marjorie kishúga nyilatkozik egy bestseller írónak. Noha a szimpla horrorok nem az én asztalom, az ördögűzés témája mindig is érdekelt, ezért kétség sem férhetett hozzá, hogy ez a könyv azonnal a várólistámra kerül. Nem teljesen azt kaptam, amire számítottam − borzongató horror −, viszont annyira a bőröm alá kúszott a könyv, hogy abszolút nem csalódtam. A Szellemek a fejben ereje abban rejlik, hogy igazából egy kommentár a horror műfaj egészére, és ezáltal egy nagyon intellige