Kelley Armstrong: Bitten - Megmarva

Hogy akadtam rá: Kelley Armstrong fanatikus vagyok.

Sorozat: A Women of the Otherworld 1. része.

Úgy általában az egészről: Elena vérfarkas, viszont küzd ellene és nem szereti a természetét. Pont ezért is költözött el a Falkától, ahova tartozott, és köszöni szépen neki ez így tökéletesen megfelel. Megvan mindene, amire rossz gyerekkora óta vágyott: egy biztos kapcsolat, egy kedves pasival, és egy karrier az újságírásban, ha mázlija van, hamar férjhez is mehet, noha a gyerekkérdéssel akadnak gondok. Mivel ő az egyetlen női vérfarkas, ezért senki nem tudja, hogy egyáltalán lehet-e utódja. De nem csak az önmagában felmerülő kérdések zavarják meg Elena nyugalmát, hanem a Falka vezére visszahívja, mert rejtélyes gyilkosságok történnek, és Elenának kell megtalálnia a tettest. Ha ez sikerül neki, akkor élhet nyugodtan normális emberként, amennyire megy neki. Viszont a Falkához való visszatérést azt is jelenti, hogy megint elveszhet a farkaslét örömeiben, és beadja a derekát Claynek, a veszélyes és vonzó vérfarkasnak.

Jajj. Jajj. Jajj. Ez a könyv az, amit nagyon vártam, magasra tettem a lécet szegénynek, és nem csak, hogy nem ért fel az elvárásaimhoz, nem csak hogy mást kaptam, de egy kicsit el is vette a kedvem ettől a sorozattól. Nem annyira rossz, nem kínzóan mazochista könyv, mint az első kifakadásomból látszik, egyszerűen csak picit csalódtam, bár ez Kelley Armstrong debütáló regénye, látszik, hogy azóta fejlődött, így reménykedem benne, hogy egy idő után jobb lesz a sorozat, és őszintén szeretni is fogom.

Amit én szeretek Armstrong írásában, hogy a humor-romantika-akció hármasát olyan jól kezeli, mindig a megfelelő pillanatban vágja el a jeleneteket, minden annyi amennyinek lennie kell, fenntartja az izgalmat, és még ha valamire rá is jövünk nem unalmas. Közben szerelmi háromszög két (vagy egy) kedvelhető pasival és hihető érzelmekkel, és szarkasztikus narrációval. Na, ezt vártam, és ez az, amit nem kaptam meg.

A könyv jóval hosszabb, mint az jót tesz a történetnek, és míg az elején nem zavartak a bő lére eresztett jelenetek, ahol szépen lassan bemutatták az összes karaktert, és Elena múltját, addig a végén a hajamat téptem a felesleges töltelék dolgoktól. A regény közel ötszáz oldalas, ebből az első száz oldalon nem történik az égadta világon semmi, csak bemutatja, hogy milyen is vérfarkasnak lenni (ergo át kell változniuk, többet esznek, és hogy mennyire zavarja őket a városi élet.) Aztán pedig jön Elena háttértörténete, ami szomorú, és apró mozaikokban látjuk magunk előtt, hogy hogyan vesztette el szüleit, mennyire megtört személyként nőtt fel, és hogyan lett vérfarkas, hogyan alkalmazkodott ehhez az élethez.

Míg ez nem zavart, és örültem, hogy megismerem Elenát, a közepe felé már eléggé kezdtem unni, hogy a beígért nyomozás és akció meg vér elmaradt. Mert ugyan van valamennyi apró nyomozás, de kb. semmi köze a könyvnek hozzá, és az első harminc oldalon (ha jól emlékszem, de max. ötven) kiderül, hogy ki a gyilkos, és bár több gyanúsítottjuk van, nagyon átlátszó szerencsétlen terve, és mivel semmi feszültség, semmi izgalmas jelenet nem akadt, ezért ezt a szálat nagyon gyengének találtam.

Nem zavart volna, ha rövidebb lenne a könyv, de valahogy a sok töltelék (mások számára biztosan jogos, de nekem nem) érzelmi dráma között elveszett az a pici vér és sötét hangulat, ami nekem tetszett. Amiért jár a plusz pont, az a vérfarkasok valamennyire hiteles leírása. Vagyis nem képesek mágikusan egyből uralni a képességeiket, Elena igenis ölt embert ezért, mert természetfeletti lett, nem lett egyből tökéletes. Ezek mellett pedig a világot sem festi fel Amrstrong rózsaszínnek, hiszen Elenát is kihasználták és molesztálták kiskorában, és a gyilkosok egy része teljesen emberi indokkal rendelkezik: szimplán szociopata sorozatgyilkosokat és nemi erőszaktevőket tesz elénk, amitől Különleges Ügyosztályt (szexuális gyilkosságokkal foglalkozó sorozat) akartam újra nézni (és meg is tettem.)

Viszont pont ezzel áll kontrasztban az, ami nem tetszett, és az az enyhe rózsaszín cukormáz, ami körbeveszi a könyvet. Általában minden urban fantasy ilyen, hogy a magányos hős rájön, van, aki szereti, érdemes élnie, blablabla, család, blablabla, barátok. De mégis, az elején annyira remekül rémesen festette fel a vérfarkasok kirekesztettségét, és egy egész fejezeten át TELJESEN FELESLEGESEN beleolvasunk a vérfarkasok kódexébe és történelmébe, ami egyáltalán nem szép és kellemesen libabőröztem tőle, csak azért, hogy az elénk táruló Falkáról kiderüljön, hogy egy nagy boldog, szivárványt hányó család. Igen, ennyire zavart, hogy mindenki szeret mindenkit, és bár jajj, nem mondhatják el az életük szerelmének, hogy ők vérfarkasok, nem élhetnek boldog családi életet, másfél gyerekkel és fehérkerítéssel, egyszerűen mégis mindenki teljesen elégedett és mosolygós és viccelődős. Értem, hogy mit akart kifejezni Armstrong, értem, hogy nem akart több drámát beletenni a többi szereplővel, mert minek, ha nem főhősök, de ettől nekem nem lett hiteles, és elrontotta azt a kellemes ízt, ami a könyv elején megvolt. Végül is ebből nekem annyi jött le, hogy Elena ellöki magától a tökéletes boldogságot, mert az rózsaszín, nem hot pink, amilyet ő akart. Persze, rá lehet fogni, hogy sosem tudjuk az életünkben, hogy mit akarunk, hogy külső szemlélőként ezt könnyű rábökni, de nekem idegesítően sokat elvett a könyvből.

Javarészt ez a könyv inkább karakterdráma, és ki is futottam az ablakon át a virágoskertbe a főhősünktől. Elena az elején a molesztált, megtört nő, aki boldog családra vágyik, apa gondjai vannak, tehát apa pótlékra is, de… De engem csak arra késztett a siránkozásával, hogy fejbe verjem egy lapáttal és elássam az említett virágok közé. Az elején még megértettem Elenát, drukkoltam neki, de belép Clay, aki pszichopataként van felfestve, mégis látja az ember, hogy még csak nem is az a mogorva karakter, akit csak a főhős ismer félre és az olvasónak nyilvánvaló, hogy vonzódik a főhőshöz, hanem egyszerűen csak egy birtoklós pasinak beállított hősszerelmes. Persze, van oka, hiszen vérfarkas, persze, hogy hihető, de mégis annyira nyálas szövegei vannak, amiből nem tudom, miért nem esik le Elenának, hogy hahó, ez nem pszichopata…

A romantikát én szívből gyűlöltem, és túlzásnak is találtam a könyvben, főleg, hogy ettől lett igazán lassú a történet. Kitalálták, ki a gyilkos, elrejtik a főhősöket, és kapunk egy hozzám-jössz-nem-jössz-hozzám drámát meg palacsintasütést fejezeteken át. Nem számoltam, de biztos volt száz oldal teljesen felesleges szöveg az egészben.

Mindezek mellett pedig ez a könyv nem az én értékrendemnek készült, és valószínű, hogy nem is én vagyok a célközönség. Felfogom és értem is, hogy vannak bonyolult kapcsolatok, vannak ártalmas kapcsolatok, és nehéz belőlük kimászni, és rengeteg ilyen könyvet is olvastam, nem lehet erre fogni, hogy biztos nem érzem át Elena helyzetét. Clay olyat tett vele, amit nem akar Elena megbocsátani, és őszintén szerintem nem is lehet, de Elena mégis úton-útfélen lefekszik vele. (Nem volt gondom a szex milyenségével vagy mennyiségével, ezt se értse félre senki.) Értem én, hogy Clayhez vonzódik Elena, de mégis a megcsalja a pasiját, akit elméletben szeret, még ha nem is szerelmes belé, és rendben, hogy magának keresi a kifogásokat, DE nem éreztem úgy, hogy igazán hibának lenne ez beállítva. Valahogy mindenki átsiklik afelett a tény felett, hogy bizony Elena félrelép, és ez nem pozitív jellemre vall. Persze, hogy felfogom, hogy ez direkt karakter hiba, mégse láttam, hogy nagyon foglalkozott volna ezzel Elena, teljesen felesleges drámai elem volt csak a rendes pasija. Egy ellenpont csak a gondokkal teli, jajj, de tökéletes szerelemhez, és csupán az írói erőltetést láttam benne, mintegy tükröt Elenának, hogy ezt akarja, ez lenne a normális, ezt nem kaphatja meg, és nem éreztem, hogy jól megoldotta volna a helyzetet Armstrong.

Egyedül a gyilkosok ábrázolását tudtam értékelni (nekik is szurkoltam, hogy belezzenek ki mindenkit), látszott, hogy utánajárt Armstrong a sorozatgyilkosoknak, de a többi nekem egy maszlag volt. Nyilván nagyon sok pozitív értékelést nem véletlen kapott. Nem kifejezetten rossz könyv ez, de nem a megszokott Armstrong stílus, látszik, hogy itt még gyerekcipőben járt az írónő.

A sorozat maga váltott nézőpontos, bár a második rész még Elenáról szól, és úgy is hallottam, hogy még rosszabb, mint az első rész, szóval a Stolent kicsit későbbre rakom, ebből most ennyi elég volt. De kíváncsian várom a többi Otherworld sorozat női főszereplőjét és történeteit.

Megjegyzés: Ebből lesz tévésorozat, ötletem sincs hogy lesz ez 13 részes...

[UPDATE]: itt olvashattok bővebben a tévésorozatról.

Kedvenc karakter: Jeremy

Ami kifejezetten tetszett: a világkidolgozás, a gyilkosok

Ami nem tetszett: a dráma, Elena, a romantika, Clay

A történet: 4/5 pontból

A karakterek: 4/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: Orbit

Kiadás dátuma: 2008.

Oldalszám: 448 oldal