Ugrás a fő tartalomra

Susan Hubbard: The Season of Risks (A kockázatok évadja)

Hogy akadtam rá: A goodreads ajánlotta.

Sorozat: Az Ethical Vampires 3. része.

Úgy általában az egészről: Ari félvámpír félember, de nem csak azzal a bizonytalansággal kell megküzdeni, amit ez a hibridség hoz az életébe. Malcolm, apja régi tudóstársa, mostani ellensége, és Ari legjobb barátjának gyilkosa, pedig mindenáron szeretné, ha a lány részt venne a kísérleteiben, hogy jobb legyen a vámpírok sorsa. Ráadásul Arit valaki figyeli és szellemek kezdik követni, viszont ő csak boldog akar lenni a szerelmével, Cameronnal, ami azért sem lehetséges, mert testiekben a férfi 30-nak néz ki, Ari pedig 13-nak, és Cameron neves politikus az emberek körében. Hogy lehetne ennek jó vége, ha csak titokban találkozhatnak?
Megkaptam a könyvtől azt, amit vártam, sőt még többet is, pedig nem tudtam, hogy lehetne tetézni az eddigi részeket, de Hubbardnak sikerült. Ismét a jól megszokott formulával jön elő, Ari elmeséli nekünk, hogy mi történt vele, a naplójából merítve, és átérződik rajta az a végtelen magányosság és a depresszió, amivel küzd. Mindezt gyönyörű stílussal teszi, és úgy éreztem mindig, amikor olvastam a könyvet, hogy ott fekszem a döngicsélő méhek között egy álmos, nyári napon. Nem tudom tényleg körülírni azt a hangulatot, amit a regény megteremtett, de mindig sikerült látnom a gyönyörűséget és a komorságot egyszerre.

De ez nem egy átlagos tini regény, már az első két részből is kiderült, főleg, hogy be se tudják sorolni a rendes kategóriába, hogy ez most melyik korcsoportnak is íródott. Tinédzsereknek, mert a felnövésről szól, amikor az ember mindent megkérdőjelez és kialakítja a saját véleményét. Ugyanakkor vannak olyan gondolatok is benne, ami túl felnőttes, illetve felnőttek is eltöprenghetnek rajta, mert oda is aktuális, főleg, hogy a főhősnek felnőtt barátai vannak, felnőtt problémákkal. Viszont egy biztos, hogy ez nem az a tipikus sablon fantasy, mert itt a természetfeletti elemek csupán hasonlatok bizonyos emberi gondokra. A szellemek a rég elvesztett szeretteink képei, a vámpírság a kirekesztettséget és a társadalmi normától való eltérést is jelképezheti, a démonok pedig az emberekben rejlő sötét oldalt, a hirtelen impulzusokat, a negatív tulajdonságokat, amire nem érdemes hallgatni, ha döntenünk kell.

Maga a történet lassan hömpölyög, mint az eddigi két részben, és Arinak sok problémával kell szembenéznie, az egyetemen a barátaival, egy új fiúval, aki korban jobban hozzáillő lenne, mint akibe végtelenül szerelmes. És itt van a szerelem téma, mindenki már fújjolhatna, hogy bizony ez szerelmi háromszög. Hubbard ezt is zseniálisan oldja meg: veszi ezt a klisét, hogy van a fiú, aki tiltott, – jelenesetünkben most itt férfi –, mert veszélyes a kapcsolatuk, és van a legjobb barát, aki a reális döntés lenne, és vonzódik is hozzá a főhős, de mégsem ő a befutó, amíg a másik is ott van a szívében. Na, ezt Hubbard úgy megcsavarja, és annyira valóságossá teszi, hogy szinte éreztem, ahogy a kést forgatja a szívemben az írónő a jeleneteivel. Tényleg hiteles még a végkimenetel is, nincs rózsaszínezés ebben a könyvben. Noha sokan megkérdőjelezhetik ezt, hogy egy idősebb férfi és egy fiatal lány kapcsolata ugyan már mióta romantikus, azoknak ajánlanám figyelmébe, hogy végtére az Alkonyat is erről szól. Ari itt agyilag nem 13 éves, csak testileg, amúgy 15 évet élt, de az olvasó is látja, hogy mennyire felnőtt, hiszen vámpír, és ebben a könyvben ez jelent is valamit. Mindent filozofikusan néz, ugyanakkor a félember mivolta miatt emberi naivság is van benne, így az olvasók tudnak hozzá kötődni. De visszatérve a romantikára: ezzel mutatja be Hubbard, hogy valójában, ami most divatos vámpírrománc, az hogyan festene a valóságban. Persze ez a szál nincs előtérben, éppen annyira hangsúlyos, mint amennyire az élet velejárója a romantika.

A történetből csak egyetlen fordulatot és a végét emelném ki. Az a fordulat… AZ A FORDULAT! Spoiler nélkül el nem lehet mesélni mennyire becsapott az írónő, és amíg le nem tisztázódik, hogy mi is történt igazából, addig az olvasó tippelget, és ez leköti, utána pedig visszalapoz és ellenőrzi a jeleket. Minden ott van, teljesen egyértelmű így visszagondolva, viszont még senki nem csinált velem ilyet, sosem találkoztam még az olvasmányaim során ezzel az írói trükkel (persze biztos, hogy valaki már használta), és el is bukhatott volna rajta Hubbard, de zseniálisan használta, és ezzel csak még nagyobb érzelmi löketet adott a könyvnek, sőt! Még egy gyönyörű fantasy elem-valóság párhuzamot is betett ezzel, amit órákon át lehet elemezni.

Természetesen rengeteg, rengeteg kérdést vet fel, ami meglepő, de nem lesz se tömény, se szájbarágós, inkább csak Hubbard kérdez, az olvasó pedig magában válaszol, hogy hogyan is foglal állást abban a témában.

Van itt:
– Az egész vámpírság párhuzam lehet bármilyen a társadalom által megvetett életmódra, ha kicseréljük a vámpírság szót, tegyük fel, valami GLBT-re, akkor láthatjuk az egyenjogúságért való küzdelem nehézségeit, és hogy a média, hogyan terjeszti a sztereotípiákat.
– Hogy mindenben keressük a logikát az életben, mert nem tudjuk elfogadni, hogy ha valami értelmetlen és véletlenszerűen történik. Főleg egy szeretett személy elvesztését.
– A különböző vámpírszekták a könyvben mind hagyományőrzők és maradiak, pedig rájuk fér a változás. Ez bármilyen mostani politikai helyzetre is ráfogható, mert törekedni kell egy jobb világra. (Hah, az örök álmodozó…)
– A megbocsájtás fontossága. Van-e olyasmi, amit nem lehet megbocsájtani?
– A gyász megvigasztal végül is? Az élők hogyan dolgozzák fel a halandóságot. Ez végig fontos kérdés a könyvben, mert Ari nem tudja, hogy meg fog-e halni, hiszen félvámpír, és a könyv nem is ad erre választ.
– Mi tesz minket azzá, akik vagyunk? Ha az emlékeinket elveszítjük, ugyanazok maradunk-e? Vannak valami belénk kódolt jellemző tulajdonságok egyből, vagy csak az élettapasztalataink határoznak meg?
– Minden változik, és ezt nehéz elfogadni. Megéri-e valakiért, valamiért megváltozni?
– Miért gyűjtünk csecsebecséket? Az emlékeink megőrzése végett? Miért ad ez nekünk megnyugvást?
– Az internetes oldalak hatásai. Mennyire elidegenedünk egymástól, hiába vagyunk összekötve. Amikor inkább neten beszélgetnek egymással a többiek, mint való életben. Nincs amúgy Hubbard az internet ellen, ne legyen félreértés, de felveti azt a kérdést például, hogy most már mi számít privátnak, ha mindent kiírunk Facebookra és Twitterre, mi az, ami sok? Mi az, ami tönkretehet valakit így? És persze a nagy Facebook összeesküvésről is olvashatunk, azaz az ilyen oldalak, hogyan élhetnek vissza a személyes információinkkal.
– Vajon ha megtehetnénk, hogy a rossz élményeinkre ne emlékezzünk, érdemes lenne-e azt választani? A rossz élményeink is meghatározóak-e abban, hogy kik vagyunk, és hogyan látjuk a világot.
– Mi mindent meg nem teszünk (műtétek), hogy beilleszkedjünk a társadalom által idealizált képbe.
– A túlzott vallásosság. A vallás ésszerű határai.
– A negatív kritika elfogadása. :DDD
– A Jung-féle árnyék teória.
– A külsőség a mostani társadalomban fontosabb, mint a belső értékek.
– Öngyilkosság.
– Tinédzser abortusz.
– Orvosi etika: mit lehet megtenni, ha épp halálos betegségre keressük a gyógyírt. És még ezer más orvosi kérdés is felmerül, köztük a klónozás. Van-e az embernek joga Istent játszani?
– Ki lehet-e űzni a gonoszt és a rossz dolgokat a világból, vagy alapból benne van az emberi természetben? Attól függetlenül megéri a helyes dolgot tenni, és a rossz ellen küzdeni?
– És van egy kis jogi bonyodalom is, hogy jobb előbb elolvasni egy szerződést, mielőtt aláírjuk. (Hah, erről eszembe jutott egy másik, „fenomenális” könyv.)

A könyv vége tökéletes, kellően keserédes, ide nem is illett volna a rózsaszín szirup. Van, akinek boldog a vége, van, akinek nem. Nem derül fény a főfőfőfőgonosz arcára, és ezzel marad egy konstans veszély Ari feje felett, de ez pont így jó, hiszen az életben sincs olyan, hogy legyőztem egy akadályt és nincs több. Valószerű a befejezés, egyetlen eldöntendő kérdéssel, amire ha igennel válaszol az olvasó, akkor egy kicsit jobb lehet Arinak az élete az elkövetkezendő években, ha nemmel, akkor nem. Nincs feloldása a depressziónak és a szomorúságnak, mégis talán van remény, hiszen kijelenti Ari is, hogy ha igen a válasz arra a bizonyos kérdésre, ha nem, ő akkor is megpróbál továbblépni. És végül is ez az élet egyik legnagyobb igazsága, hogy mindig tovább kell küzdeni. Hát erről szól ez a könyv: vámpírokkal az emberi életről. Csodálatos trilógia volt ez, és örülök, hogy elolvastam.

Kedvenc karakter: Ari

Ami kifejezetten tetszett: a megvalósítás, a témák, a csodálatos írásmód, nincs nyálas vége

Ami nem tetszett: -

A történet: 6/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Simon & Schuster

Kiadás dátuma: 2010. július 6.

Oldalszám: 320 oldal

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Lauren Beukes: Tündöklő lányok

Hogy akadtam rá:   Szeretem az írónőt. Úgy általában az egészről:   Harper Curtis az 1930-as években tengeti unalmas napjait egészen addig, amíg egy véletlen folytán rátalál a Házra, ami értelmet ad az életének. Furcsán hívja magához ez a rejtélyes Ház és odabent nem csak egy hullát talál, hanem egy szobát, ahol nevek várják, és egyből, zsigeri módon tudja, mit kell tennie ezekkel a lányokkal. Az 1970-es években cseperedő kislány, Kirby, pedig nem is sejti mekkora veszélynek van kitéve, amikor egy különös férfi megkörnyékezi, hogy egy játék pónit adjon neki. Sőt, később sem veszi észre a lány, hogy ugyanez a férfi követi élete folyamán, meglepően az öregedés minden jele nélkül. Szóval Lauren Beukes − akitől egy rendesen összerakott krimit olvastam csak − és sorozatgyilkosok meg az időutazás, ráadásul mindennek középpontjában egy rejtélyes ház áll! Úgy gondoltam, ennél izgalmasabb és hátborzongatóbb könyvet most nem is választhatok! És mekkorát tévedtem… Sajnálatos módon is

Steven Rowley: Lily és a polip

Hogy akadtam rá:   Keresgéltem a friss megjelenések között. Úgy általában az egészről:   Ted Flask noha rendelkezik emberi barátokkal, mégis a legjobb barátjának Lilyt mondhatja, aki történetesen egy idős tacskó. Megvan a saját kis rituáléjuk: Minden csütörtökön kibeszélik a helyes pasikat, péntekenként társasoznak, vasárnaponként pizzát esznek. Tednek ez az élet tökéletesen megfelel, még ha éppenséggel a pszichológusa próbál rámutatni, hogy miért is ódzkodik a férfi a randizástól egy rosszul elsült kapcsolata után. Egészen addig minden nyugodt is, amíg meg nem jelenik a polip Lily fején és az életét nem követeli. Alapvetően nem szeretem az állatos történeteket, noha magukat az állatokat imádom, mégis úgy érzem, hogy sokszor az ilyen könyvek csak olcsó húzásként választják az állatos témát, hiszen attól nagyon könnyen elérzékenyülnek az állatbarát szívek. Valamiért viszont mégis úgy éreztem, hogy a Lily és a polip más lesz és amikor belelapoztam, már az első pár oldalon ére

Kelley Armstrong: The Unquiet Past (A nyughatatlan múlt)

Hogy akadtam rá:   Kelley Armstrong fanatikus vagyok. Sorozat: A Secrets című kiadói sorozat része, ami egy univerzumban játszódó, önálló kötetekből áll. Úgy általában az egészről: Ez a könyv kicsit kitűnik Armstrong többi regénye közül, részben azért, mert olyan kis rövid és talán nem tudta rendesen kiélni magát az írónő. A The Unquiet Past egy 7 részes „sorozat” tagja, ahol felkértek kanadai ifjúsági írókat, hogy egy rejtély, az árvaház leégése köré írjanak könyveket. A szereplők ugyan ismerik egymást annyira, nagy összefüggés nincs a hét történet között, a szereplők nem beszélnek egymással, de ötletesnek találom így összefűzni a sztorikat, és egy univerzumot létrehozni. Viszont talán ettől is volt olyan furcsa ennek a könyvnek a fantasy szála. Az elején teljesen hozta a Sötét erő sorozat hangulatát, olyannyira egyforma volt a szellemek és a főhős látomásainak ábrázolása, hogy azt hittem, Armstrong ugyanabba az univerzumba helyezi a dolgot, és ugyanaz Tess képesség