Amy Reed: Clean (Tiszta)

2011. július 24., vasárnap

Hogy akadtam rá: Simon Pulse-os könyveket kerestem, és Ellen Hopkins is ajánlotta.

Úgy általában az egészről: Kelly, Olivia, Eva, Christopher és Jason nem is lehetnének különbözőbbek, mégis egy dolog összeköti őket. Mindannyian függők. És mind ugyanabba a rehabilitációs központba kerül, méghozzá egy Csoportba. Kelly a szép lány, akinek csak egy kicsi kokain és alkohol gondja van, emellett épp figyelik, nehogy öngyilkos legyen. Eva, aki fájdalomcsillapító tabletta és füves cigi függő, az épp ügyeletes emó a csapatban. Christopher az otthon tanított gyerek, azaz igazi kocka, de így is metamfetamin függő, Jason pedig a sportos, bunkó pasi, aki csak alkoholista. Mind tizenhat és tizenhét éves kor között vannak, és mindannyiuk élete máris a fenéken van, ennél tovább nem is süllyedhetnének, vagy igen? Ebbe a kis társaságba csöppen bele az újonnan érkezett sznob lány, Olivia, aki állítása szerint nem függő, csak egy kis problémája volt a fogyasztó tablettákkal.

Azért vettem a kezembe ezt a könyvet, mert Simon Pulse-os (kedvenc kiadóm), és Ellen Hopkins (egyik kedvenc íróm) ajánlotta. Nagy elvárásokkal indult, és mindet magasan túl is szárnyalta.

Külföldön nagyon sokat panaszkodtak rá, hogy érthetetlen, követhetetlen a regény felépítése és nem lehet átélni… Nem említem meg, hogy az átlag amerikai lányoknak mekkora értelmi szintet nézek, és nem leszek lenéző, de nagyon sok ilyennel találkoztam már, amikor nem az, hogy nem tetszik valaminek, amit kap, hanem nem tudja értelmezni. Találtam ilyen kritikát is: „Nem értem, abbahagyom. – 1 pont.” Egyáltalán nem nehéz felfogni ezt, nincsenek benne barokk körmondatok, sem olyan választékos szókincs, ami kifogna bárkin is. A tinédzserek nyelvén szól, van benne rendesen „fuckolás,” de persze az életszerűség határai között. Ami miatt mondhatjuk, hogy rendhagyó a formátuma, hogy egyedül a prológusban van mind az öt karakter nézőpontja, onnantól kezdve Kelly és Christopher vezet minket körbe a rehabilitációs központon. Ezt néha váltogatják a házi feladatként a betegnek feladott személyes esszék, ahol a családjukról és a múltjukról kell írni. Látszik, ki hogyan tagadja, hogy a környezete miatt lett függő, hogy bizony ez a saját hibájuk. Vagy éppen azt, hogy nincs is akkora problémájuk, mint ahogy hiszi azt a kedves orvos. Ezek mellett van még az alap kérdőív, amit minden beteg megkap felvételkor, ennek a kérdéseire látjuk a válaszokat, de persze nem egyszerre ömlesztve, hanem éppen, ahogy a történethez aktuális. Ilyen kérdések például: Mikor használtál először drogot/alkoholt, hogyan kerültél ide, mik voltak a negatív következményei a használatnak, hogyan próbáltál leszokni magadtól. Az utóbbi két kérdésre névtelen válaszok születtek, és pont ettől lesz szívbe markoló. Mert nem fejti ki, hogy ki például azt, hogy ki volt az, aki kapott abortuszt, bár lehet sejteni, de azért mégis elég ütős, hogy megszorongassa a szívünket. És még bónuszban a csoportterápia „szalagjait” is megkapjuk néha, vagyis csak azt látjuk ki és mit mond. „A: szöveg, B: szöveg” stílusban.

Nincs nagy cselekmény, ahogy az várható, csak arról, hogy ez az öt egymásra utalt gyerek, hogyan dolgozza fel a problémáit. Mert nem elég, hogy most józanok, annak is kell maradni, és általában csak 10%-nak sikerül ez, a kiengedést követő évben, ami azért elég lelombozó számadat. Sokan azt gondolták, hogy ez nem a függőségről szóló regény, mert mennyi minden más problémájuk van a karaktereknek. De ugyan, könyörögve kérlek titeket, ilyen kommenteket írók, nem valamiért kialakul a függőség? Nem mindenki csak buliból meg menőzésből nyúl droghoz és alkoholhoz és a főhőseinkkel sincs így. Ahogy a tanácsadójuk is mondja, nem elég, hogy most józanok, és nem használnak semmilyen drogot, attól még meg kell tanulniuk, hogy másképp is lehet kezelni a nehéz helyzeteket az életben, mint valamilyen kábítószer.

Így van még egy halom más téma is a könyvben: a túlságos vallásosság, mennyit ér az, ha mindentől óvjuk a gyerekünket és elnyomjuk, milyen az, ha tökéletességet várnak el egy gyerektől, milyen, ha meghal valakinek az egyik szülője, milyen ha a családban halálos betegek vannak, milyen ezekkel mind-mind megküzdeni. Van itt anorexia, kényszerbetegség, depresszió, nemi erőszak, tinédzser terhesség és homoszexualitás is. Lehet, hogy több témáról szól, de őszintén ezek mind a kemény való élethez tartoznak, nem lehet szétválasztani, hogy „na jó, most csak a drogfüggőkről írok.”

Őszinte, szívbe markoló és reményt nyújtó kis könyv ez. Nem váltja meg a világot, csak bemutatja mindenkinek, hogy van ilyen is, kell róla beszélni, kell vele foglalkozni, nem érdemes cenzúrázni, mert ha becsukjuk a szemünket mind ez ugyanúgy ott van. Szól arról, hogy magunknak is meg kell bocsátani, bármit is tettünk a múltban. Együtt sírtam a karakterekkel, és nagyon jól esett, hogy megint találtam egy olyan írót, aki ennyire ért a szavakhoz, és nem csak dísznek használja ezeket a témákat.

Kedvenc karakter: Olivia

Ami kifejezetten tetszett: a téma, a megvalósítás

Ami nem tetszett: -

A történet: 6/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Simon Pulse

Kiadás dátuma: 2011. július 19.

Oldalszám: 288 oldal

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

Blog contents © Gigi olvasmányai 2010. Blogger Theme by Nymphont.