Ugrás a fő tartalomra

Amy Reed: Clean (Tiszta)

Hogy akadtam rá: Simon Pulse-os könyveket kerestem, és Ellen Hopkins is ajánlotta.

Úgy általában az egészről: Kelly, Olivia, Eva, Christopher és Jason nem is lehetnének különbözőbbek, mégis egy dolog összeköti őket. Mindannyian függők. És mind ugyanabba a rehabilitációs központba kerül, méghozzá egy Csoportba. Kelly a szép lány, akinek csak egy kicsi kokain és alkohol gondja van, emellett épp figyelik, nehogy öngyilkos legyen. Eva, aki fájdalomcsillapító tabletta és füves cigi függő, az épp ügyeletes emó a csapatban. Christopher az otthon tanított gyerek, azaz igazi kocka, de így is metamfetamin függő, Jason pedig a sportos, bunkó pasi, aki csak alkoholista. Mind tizenhat és tizenhét éves kor között vannak, és mindannyiuk élete máris a fenéken van, ennél tovább nem is süllyedhetnének, vagy igen? Ebbe a kis társaságba csöppen bele az újonnan érkezett sznob lány, Olivia, aki állítása szerint nem függő, csak egy kis problémája volt a fogyasztó tablettákkal.

Azért vettem a kezembe ezt a könyvet, mert Simon Pulse-os (kedvenc kiadóm), és Ellen Hopkins (egyik kedvenc íróm) ajánlotta. Nagy elvárásokkal indult, és mindet magasan túl is szárnyalta.

Külföldön nagyon sokat panaszkodtak rá, hogy érthetetlen, követhetetlen a regény felépítése és nem lehet átélni… Nem említem meg, hogy az átlag amerikai lányoknak mekkora értelmi szintet nézek, és nem leszek lenéző, de nagyon sok ilyennel találkoztam már, amikor nem az, hogy nem tetszik valaminek, amit kap, hanem nem tudja értelmezni. Találtam ilyen kritikát is: „Nem értem, abbahagyom. – 1 pont.” Egyáltalán nem nehéz felfogni ezt, nincsenek benne barokk körmondatok, sem olyan választékos szókincs, ami kifogna bárkin is. A tinédzserek nyelvén szól, van benne rendesen „fuckolás,” de persze az életszerűség határai között. Ami miatt mondhatjuk, hogy rendhagyó a formátuma, hogy egyedül a prológusban van mind az öt karakter nézőpontja, onnantól kezdve Kelly és Christopher vezet minket körbe a rehabilitációs központon. Ezt néha váltogatják a házi feladatként a betegnek feladott személyes esszék, ahol a családjukról és a múltjukról kell írni. Látszik, ki hogyan tagadja, hogy a környezete miatt lett függő, hogy bizony ez a saját hibájuk. Vagy éppen azt, hogy nincs is akkora problémájuk, mint ahogy hiszi azt a kedves orvos. Ezek mellett van még az alap kérdőív, amit minden beteg megkap felvételkor, ennek a kérdéseire látjuk a válaszokat, de persze nem egyszerre ömlesztve, hanem éppen, ahogy a történethez aktuális. Ilyen kérdések például: Mikor használtál először drogot/alkoholt, hogyan kerültél ide, mik voltak a negatív következményei a használatnak, hogyan próbáltál leszokni magadtól. Az utóbbi két kérdésre névtelen válaszok születtek, és pont ettől lesz szívbe markoló. Mert nem fejti ki, hogy ki például azt, hogy ki volt az, aki kapott abortuszt, bár lehet sejteni, de azért mégis elég ütős, hogy megszorongassa a szívünket. És még bónuszban a csoportterápia „szalagjait” is megkapjuk néha, vagyis csak azt látjuk ki és mit mond. „A: szöveg, B: szöveg” stílusban.

Nincs nagy cselekmény, ahogy az várható, csak arról, hogy ez az öt egymásra utalt gyerek, hogyan dolgozza fel a problémáit. Mert nem elég, hogy most józanok, annak is kell maradni, és általában csak 10%-nak sikerül ez, a kiengedést követő évben, ami azért elég lelombozó számadat. Sokan azt gondolták, hogy ez nem a függőségről szóló regény, mert mennyi minden más problémájuk van a karaktereknek. De ugyan, könyörögve kérlek titeket, ilyen kommenteket írók, nem valamiért kialakul a függőség? Nem mindenki csak buliból meg menőzésből nyúl droghoz és alkoholhoz és a főhőseinkkel sincs így. Ahogy a tanácsadójuk is mondja, nem elég, hogy most józanok, és nem használnak semmilyen drogot, attól még meg kell tanulniuk, hogy másképp is lehet kezelni a nehéz helyzeteket az életben, mint valamilyen kábítószer.

Így van még egy halom más téma is a könyvben: a túlságos vallásosság, mennyit ér az, ha mindentől óvjuk a gyerekünket és elnyomjuk, milyen az, ha tökéletességet várnak el egy gyerektől, milyen, ha meghal valakinek az egyik szülője, milyen ha a családban halálos betegek vannak, milyen ezekkel mind-mind megküzdeni. Van itt anorexia, kényszerbetegség, depresszió, nemi erőszak, tinédzser terhesség és homoszexualitás is. Lehet, hogy több témáról szól, de őszintén ezek mind a kemény való élethez tartoznak, nem lehet szétválasztani, hogy „na jó, most csak a drogfüggőkről írok.”

Őszinte, szívbe markoló és reményt nyújtó kis könyv ez. Nem váltja meg a világot, csak bemutatja mindenkinek, hogy van ilyen is, kell róla beszélni, kell vele foglalkozni, nem érdemes cenzúrázni, mert ha becsukjuk a szemünket mind ez ugyanúgy ott van. Szól arról, hogy magunknak is meg kell bocsátani, bármit is tettünk a múltban. Együtt sírtam a karakterekkel, és nagyon jól esett, hogy megint találtam egy olyan írót, aki ennyire ért a szavakhoz, és nem csak dísznek használja ezeket a témákat.

Kedvenc karakter: Olivia

Ami kifejezetten tetszett: a téma, a megvalósítás

Ami nem tetszett: -

A történet: 6/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Simon Pulse

Kiadás dátuma: 2011. július 19.

Oldalszám: 288 oldal

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Lauren Beukes: Tündöklő lányok

Hogy akadtam rá:   Szeretem az írónőt. Úgy általában az egészről:   Harper Curtis az 1930-as években tengeti unalmas napjait egészen addig, amíg egy véletlen folytán rátalál a Házra, ami értelmet ad az életének. Furcsán hívja magához ez a rejtélyes Ház és odabent nem csak egy hullát talál, hanem egy szobát, ahol nevek várják, és egyből, zsigeri módon tudja, mit kell tennie ezekkel a lányokkal. Az 1970-es években cseperedő kislány, Kirby, pedig nem is sejti mekkora veszélynek van kitéve, amikor egy különös férfi megkörnyékezi, hogy egy játék pónit adjon neki. Sőt, később sem veszi észre a lány, hogy ugyanez a férfi követi élete folyamán, meglepően az öregedés minden jele nélkül. Szóval Lauren Beukes − akitől egy rendesen összerakott krimit olvastam csak − és sorozatgyilkosok meg az időutazás, ráadásul mindennek középpontjában egy rejtélyes ház áll! Úgy gondoltam, ennél izgalmasabb és hátborzongatóbb könyvet most nem is választhatok! És mekkorát tévedtem… Sajnálatos módon is

Steven Rowley: Lily és a polip

Hogy akadtam rá:   Keresgéltem a friss megjelenések között. Úgy általában az egészről:   Ted Flask noha rendelkezik emberi barátokkal, mégis a legjobb barátjának Lilyt mondhatja, aki történetesen egy idős tacskó. Megvan a saját kis rituáléjuk: Minden csütörtökön kibeszélik a helyes pasikat, péntekenként társasoznak, vasárnaponként pizzát esznek. Tednek ez az élet tökéletesen megfelel, még ha éppenséggel a pszichológusa próbál rámutatni, hogy miért is ódzkodik a férfi a randizástól egy rosszul elsült kapcsolata után. Egészen addig minden nyugodt is, amíg meg nem jelenik a polip Lily fején és az életét nem követeli. Alapvetően nem szeretem az állatos történeteket, noha magukat az állatokat imádom, mégis úgy érzem, hogy sokszor az ilyen könyvek csak olcsó húzásként választják az állatos témát, hiszen attól nagyon könnyen elérzékenyülnek az állatbarát szívek. Valamiért viszont mégis úgy éreztem, hogy a Lily és a polip más lesz és amikor belelapoztam, már az első pár oldalon ére

Kelley Armstrong: The Unquiet Past (A nyughatatlan múlt)

Hogy akadtam rá:   Kelley Armstrong fanatikus vagyok. Sorozat: A Secrets című kiadói sorozat része, ami egy univerzumban játszódó, önálló kötetekből áll. Úgy általában az egészről: Ez a könyv kicsit kitűnik Armstrong többi regénye közül, részben azért, mert olyan kis rövid és talán nem tudta rendesen kiélni magát az írónő. A The Unquiet Past egy 7 részes „sorozat” tagja, ahol felkértek kanadai ifjúsági írókat, hogy egy rejtély, az árvaház leégése köré írjanak könyveket. A szereplők ugyan ismerik egymást annyira, nagy összefüggés nincs a hét történet között, a szereplők nem beszélnek egymással, de ötletesnek találom így összefűzni a sztorikat, és egy univerzumot létrehozni. Viszont talán ettől is volt olyan furcsa ennek a könyvnek a fantasy szála. Az elején teljesen hozta a Sötét erő sorozat hangulatát, olyannyira egyforma volt a szellemek és a főhős látomásainak ábrázolása, hogy azt hittem, Armstrong ugyanabba az univerzumba helyezi a dolgot, és ugyanaz Tess képesség