George Orwell: 1984

2012. szeptember 9., vasárnap


Hogy akadtam rá: Már régóta szemeztem vele és a szépirodalmi projektre válogattam.

Úgy általában az egészről: A háború: béke, a szabadság: szolgaság, a tudatlanság: erő, hirdeti a Párt jelmondata Óceániában. Winston pedig itt él és dolgozik az Igazság-minisztériumban azon, hogy a múltbeli tévedéseket kijavítsa és eltörölje az újságokból és mindenféle médiából. Ebben a világban nincs magánélet, nincs egyetlen percük se, amikor ne figyelnék őket, mindenkit a rettegéssel tartanak kordában, hiszen már egy rossz gondolat miatt megkínozhatják és kivégezhetik őket, és akár az embert a saját gyereke is feljelentheti politikai buzgóságból. Nincs sok reménye Winstonnak, mégis úgy dönt, hogy naplót vezet, és leírja a Pártellenes gondolatait, hogy kinek azt ő sem tudja, talán egy jobb jövőnek, már ha ilyet lehetséges remélni.
Már nagyon régóta terveztem elolvasni ezt a könyvet, sőt, bevallom, el is kezdtem vagy öt évvel ezelőtt, és annyi maradt meg belőle, hogy tetszett a hangulata, és ez volt az első disztópia, amit elkezdtem. Azóta elég sok (noha nem elég) negatív jövőképes könyvhöz volt szerencsém, és mindig megkaptam, hogy miért nem olvasom ezt, ez az igazi. Noha valóban ez egy nagyon jó könyv, hiszen mi másért lenne klasszikus, és került volna be egy halom listába, mégsem érzem megfelelőnek, hogy az Éhezők viadalát, és az egyéb mostani ifjúsági regényeket ehhez hasonlítsuk, mert két külön műfaj. Annyit hozzátennék, hogy mivel nem egy disztópiás regényt olvastam már, ezért a világ nem lepett meg, nem mart a szívembe, viszont elgondolkoztatott, és érdekes volt látni, hogy most és régen ugyanazok a félelmek tartják rettegésben az embert, hogy elvesztik a teljes szabadságukat, és ezt nem csak szimplán egyszerűen így, hanem boldogan dalolva, el is hiszik, hogy ez jó nekik. De hát alapjában véve minden disztópia alapja ez.

A könyv bár társadalomkritika, nekem inkább hangulatregény volt, és bármikor, amikor elmerültem a lapok között egy végtelen szürkeség és beletörődés uralkodott el rajtam, és talán pont ezért, nem rázott meg a könyv vége, mert talán én is a főhőssel együtt már eleve rezignáltan álltam neki. A szereplőket sem tudtam úgy sajnálni, mint más regényekben, és ez lehet egyrészt azért, mert érzéketlen vagyok, másrészt mert nem tudtam velük azonosulni, hiába is Winston egy átlagos ember, se nem túl lázadó, tehát kötve van a disztópiás társadalom szerint, és se nem túl szófogadó, mégis inkább, mint egy példát láttam magam előtt, hogy létezik ilyenfajta ember, nem pedig, mint konkrét szerethető karaktert. És a többiekkel is így voltam. A könyv számomra általánosságban az elnyomásról szólt, amit Orwell ezekkel a karakterekkel mutatott be, de nem éreztem, hogy ők a főszereplők, mert ez bárhol, bárkivel megtörténhetett volna abban a világban.

De ezzel nem azt mondom, hogy nem volt hatással rám a könyv, hiszen fentebb is említettem, hogy magába burkolt a reményvesztett hangulata. És ebben igazán zseniális a könyv: három részre van felosztva, és bár úgy indul neki Winston, hogy nincs remény, mégis mintha ez lenne az egyik főszál a könyvben. Az első részben felvázolja a világot és Winston kis magánlázadását, illetve annak kezdetét, a második részben megtalálja a reményt és vele együtt a szerelmet (vagy legalábbis valami olyasmit). Bizakodik abban, hogy még ha nem is ebben a generációban, valamikor egyszer valakik biztosan megszüntetik a Párt hatalmát, bár magáról tudja, hogy halott, a harmadik részben viszont már csak azért reménykedik, hogy minél hamarabb meghalhat, és ezzel döfi úgy igazán a tőrt a szívbe Orwell. Pedig előtte se adott okot arra, hogy boldog befejezést várjunk, mert többször nyomatékosítja, hogy ez negatív történet és semmi sem fog változni.
                                                                                                            
A romantika része nincs előtérben, és Julia, a női karakter elég ellenszenves, mégis kellett ez ide, hiszen ezzel mutatja be, hogy mennyire elnyomják abban a világban az érzelmeket, hogy ami nekünk természetes, a szabad szerelem, ott már lázadásnak számít. Másfelől még az is kérdéses, hogy tényleg szerették-e egymást, személy szerint úgy vélem, hogy ez is csak egyfajta kitörés volt inkább a Párt elnyomása alól, hogy szabadon szidhatták a Pártot egymásnak, nem pedig az a mély törődés, ami az igazi szerelemre jellemző.

A könyv nagy része a teljesen elnyomó állam felépítéséről szól, és bár mondják, hogy Orwell ezzel ezt vagy azt kritizálta, én szimplán bármilyen totális uralkodásról szóló történetként olvastam. Arról az alapvető félelemről szól, hogy az uralkodó hatalom bármit megtehet végül is az alatta lévőkkel, és ha sikerül kellően manipulálniuk a köztudatot hazugságokkal, akkor elkerülik azt, hogy fellázadjanak ellenük. Ennek pedig nem csak a megfélemlítés és a mindent ellenőrzés az eszköze, hanem a tudatlanság fenntartása, és annak elérése, hogy az újabb és újabb nemzedékeket ebbe a teljes elfogadásba nevelik bele. Lehet, hogy gonosz ez a megjegyzés felőlem, de nagyon sok ember akár már most is ebben az állapotban tengődik, hogy bármit, amit a médiában lát, hall, azt egyből igaznak veszi, vagy meg sem erőlteti magát, hogy elgondolkozzon bármin is, és ez aztán az igazán ijesztő kép, hogy akár ez hova is vezethet.

A másik fővonal a történelem változtathatósága, és ha belegondolunk valamilyen szinten, persze nem olyan radikálisan, mint a regényben, a való világban is előfordul. Mindenki szereti a saját népének bűneit eltussolni és jobb színben feltűntetni magát. Rémisztő, főleg azoknak, akik szeretik az összeesküvés elméleteket, hogy vajon a felsőbb hatalmak mennyi mindent képesek eltitkolni, és ugyanakkor az emberek talán ösztönösen maguktól ráéreznek a problémákra, ezt Orwell is azzal mutatja be, hogy bár a legtöbb szereplő nem emlékszik arra, hogy másmilyen volt az élet, mégis megérzik, hogy ez így szimplán nem helyes. Winston megkérdőjelez egy halom dolgot, amit a múltról mondanak, és noha olyan lesarkítottan nem igaz, ahogy a Párt mondja, mégis kicsit negatív érzést hagy maga után, hogy amit a főhős egyértelműen kitalációnak gondol, mert annyira nevetséges, hogy emberek így visszaéljenek a hatalommal, az sajnos a való életben is megtörtént.

De ezek mellett alapvető emberi tulajdonságokat is feszeget még a regény: Hogy bármennyire is negatív egy helyzet, és lehet, hogy ott lebeg az öngyilkosság, mint kiút, mégis van egy életösztön az emberben. De van rosszabb is, mint a halál, és hogy az ilyen dolgokból lehetetlen felépülni, kiöl valamit a lélekből. Hogy nagyon radikális helyzetben minden szép eszményt, amiről prédikál az ember amúgy, lehet, hogy mégsem tudja betartani, és ezzel saját magát árulja el, hogy talán, ha olyanok a körülmények minden szépség és kedvesség és könyörület kiirtódik és az önfenntartás önző ösztöne marad csak meg. De ezek mellett azért felveti, hogy minden ember az ég alatt egyforma, legalábbis egyenlőnek születik, csak a különböző nevelési és társadalmi elvárások vakítanak el minket.

Egy ijesztő, ám de nagyon is lehetséges világot bemutató regény ez, és tényleg alapmű a disztópiák között. Örülök, hogy végre a kezembe került.

Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: a hangulat, a vége

Ami nem tetszett: -

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: -/5 pontból

Kiadó: Európa

Kiadás dátuma: 2011.

Oldalszám: 358 oldal

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

Blog contents © Gigi olvasmányai 2010. Blogger Theme by Nymphont.