Ugrás a fő tartalomra

George Orwell: 1984


Hogy akadtam rá: Már régóta szemeztem vele és a szépirodalmi projektre válogattam.

Úgy általában az egészről: A háború: béke, a szabadság: szolgaság, a tudatlanság: erő, hirdeti a Párt jelmondata Óceániában. Winston pedig itt él és dolgozik az Igazság-minisztériumban azon, hogy a múltbeli tévedéseket kijavítsa és eltörölje az újságokból és mindenféle médiából. Ebben a világban nincs magánélet, nincs egyetlen percük se, amikor ne figyelnék őket, mindenkit a rettegéssel tartanak kordában, hiszen már egy rossz gondolat miatt megkínozhatják és kivégezhetik őket, és akár az embert a saját gyereke is feljelentheti politikai buzgóságból. Nincs sok reménye Winstonnak, mégis úgy dönt, hogy naplót vezet, és leírja a Pártellenes gondolatait, hogy kinek azt ő sem tudja, talán egy jobb jövőnek, már ha ilyet lehetséges remélni.
Már nagyon régóta terveztem elolvasni ezt a könyvet, sőt, bevallom, el is kezdtem vagy öt évvel ezelőtt, és annyi maradt meg belőle, hogy tetszett a hangulata, és ez volt az első disztópia, amit elkezdtem. Azóta elég sok (noha nem elég) negatív jövőképes könyvhöz volt szerencsém, és mindig megkaptam, hogy miért nem olvasom ezt, ez az igazi. Noha valóban ez egy nagyon jó könyv, hiszen mi másért lenne klasszikus, és került volna be egy halom listába, mégsem érzem megfelelőnek, hogy az Éhezők viadalát, és az egyéb mostani ifjúsági regényeket ehhez hasonlítsuk, mert két külön műfaj. Annyit hozzátennék, hogy mivel nem egy disztópiás regényt olvastam már, ezért a világ nem lepett meg, nem mart a szívembe, viszont elgondolkoztatott, és érdekes volt látni, hogy most és régen ugyanazok a félelmek tartják rettegésben az embert, hogy elvesztik a teljes szabadságukat, és ezt nem csak szimplán egyszerűen így, hanem boldogan dalolva, el is hiszik, hogy ez jó nekik. De hát alapjában véve minden disztópia alapja ez.

A könyv bár társadalomkritika, nekem inkább hangulatregény volt, és bármikor, amikor elmerültem a lapok között egy végtelen szürkeség és beletörődés uralkodott el rajtam, és talán pont ezért, nem rázott meg a könyv vége, mert talán én is a főhőssel együtt már eleve rezignáltan álltam neki. A szereplőket sem tudtam úgy sajnálni, mint más regényekben, és ez lehet egyrészt azért, mert érzéketlen vagyok, másrészt mert nem tudtam velük azonosulni, hiába is Winston egy átlagos ember, se nem túl lázadó, tehát kötve van a disztópiás társadalom szerint, és se nem túl szófogadó, mégis inkább, mint egy példát láttam magam előtt, hogy létezik ilyenfajta ember, nem pedig, mint konkrét szerethető karaktert. És a többiekkel is így voltam. A könyv számomra általánosságban az elnyomásról szólt, amit Orwell ezekkel a karakterekkel mutatott be, de nem éreztem, hogy ők a főszereplők, mert ez bárhol, bárkivel megtörténhetett volna abban a világban.

De ezzel nem azt mondom, hogy nem volt hatással rám a könyv, hiszen fentebb is említettem, hogy magába burkolt a reményvesztett hangulata. És ebben igazán zseniális a könyv: három részre van felosztva, és bár úgy indul neki Winston, hogy nincs remény, mégis mintha ez lenne az egyik főszál a könyvben. Az első részben felvázolja a világot és Winston kis magánlázadását, illetve annak kezdetét, a második részben megtalálja a reményt és vele együtt a szerelmet (vagy legalábbis valami olyasmit). Bizakodik abban, hogy még ha nem is ebben a generációban, valamikor egyszer valakik biztosan megszüntetik a Párt hatalmát, bár magáról tudja, hogy halott, a harmadik részben viszont már csak azért reménykedik, hogy minél hamarabb meghalhat, és ezzel döfi úgy igazán a tőrt a szívbe Orwell. Pedig előtte se adott okot arra, hogy boldog befejezést várjunk, mert többször nyomatékosítja, hogy ez negatív történet és semmi sem fog változni.
                                                                                                            
A romantika része nincs előtérben, és Julia, a női karakter elég ellenszenves, mégis kellett ez ide, hiszen ezzel mutatja be, hogy mennyire elnyomják abban a világban az érzelmeket, hogy ami nekünk természetes, a szabad szerelem, ott már lázadásnak számít. Másfelől még az is kérdéses, hogy tényleg szerették-e egymást, személy szerint úgy vélem, hogy ez is csak egyfajta kitörés volt inkább a Párt elnyomása alól, hogy szabadon szidhatták a Pártot egymásnak, nem pedig az a mély törődés, ami az igazi szerelemre jellemző.

A könyv nagy része a teljesen elnyomó állam felépítéséről szól, és bár mondják, hogy Orwell ezzel ezt vagy azt kritizálta, én szimplán bármilyen totális uralkodásról szóló történetként olvastam. Arról az alapvető félelemről szól, hogy az uralkodó hatalom bármit megtehet végül is az alatta lévőkkel, és ha sikerül kellően manipulálniuk a köztudatot hazugságokkal, akkor elkerülik azt, hogy fellázadjanak ellenük. Ennek pedig nem csak a megfélemlítés és a mindent ellenőrzés az eszköze, hanem a tudatlanság fenntartása, és annak elérése, hogy az újabb és újabb nemzedékeket ebbe a teljes elfogadásba nevelik bele. Lehet, hogy gonosz ez a megjegyzés felőlem, de nagyon sok ember akár már most is ebben az állapotban tengődik, hogy bármit, amit a médiában lát, hall, azt egyből igaznak veszi, vagy meg sem erőlteti magát, hogy elgondolkozzon bármin is, és ez aztán az igazán ijesztő kép, hogy akár ez hova is vezethet.

A másik fővonal a történelem változtathatósága, és ha belegondolunk valamilyen szinten, persze nem olyan radikálisan, mint a regényben, a való világban is előfordul. Mindenki szereti a saját népének bűneit eltussolni és jobb színben feltűntetni magát. Rémisztő, főleg azoknak, akik szeretik az összeesküvés elméleteket, hogy vajon a felsőbb hatalmak mennyi mindent képesek eltitkolni, és ugyanakkor az emberek talán ösztönösen maguktól ráéreznek a problémákra, ezt Orwell is azzal mutatja be, hogy bár a legtöbb szereplő nem emlékszik arra, hogy másmilyen volt az élet, mégis megérzik, hogy ez így szimplán nem helyes. Winston megkérdőjelez egy halom dolgot, amit a múltról mondanak, és noha olyan lesarkítottan nem igaz, ahogy a Párt mondja, mégis kicsit negatív érzést hagy maga után, hogy amit a főhős egyértelműen kitalációnak gondol, mert annyira nevetséges, hogy emberek így visszaéljenek a hatalommal, az sajnos a való életben is megtörtént.

De ezek mellett alapvető emberi tulajdonságokat is feszeget még a regény: Hogy bármennyire is negatív egy helyzet, és lehet, hogy ott lebeg az öngyilkosság, mint kiút, mégis van egy életösztön az emberben. De van rosszabb is, mint a halál, és hogy az ilyen dolgokból lehetetlen felépülni, kiöl valamit a lélekből. Hogy nagyon radikális helyzetben minden szép eszményt, amiről prédikál az ember amúgy, lehet, hogy mégsem tudja betartani, és ezzel saját magát árulja el, hogy talán, ha olyanok a körülmények minden szépség és kedvesség és könyörület kiirtódik és az önfenntartás önző ösztöne marad csak meg. De ezek mellett azért felveti, hogy minden ember az ég alatt egyforma, legalábbis egyenlőnek születik, csak a különböző nevelési és társadalmi elvárások vakítanak el minket.

Egy ijesztő, ám de nagyon is lehetséges világot bemutató regény ez, és tényleg alapmű a disztópiák között. Örülök, hogy végre a kezembe került.

Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: a hangulat, a vége

Ami nem tetszett: -

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: -/5 pontból

Kiadó: Európa

Kiadás dátuma: 2011.

Oldalszám: 358 oldal

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Lauren Beukes: Tündöklő lányok

Hogy akadtam rá:   Szeretem az írónőt. Úgy általában az egészről:   Harper Curtis az 1930-as években tengeti unalmas napjait egészen addig, amíg egy véletlen folytán rátalál a Házra, ami értelmet ad az életének. Furcsán hívja magához ez a rejtélyes Ház és odabent nem csak egy hullát talál, hanem egy szobát, ahol nevek várják, és egyből, zsigeri módon tudja, mit kell tennie ezekkel a lányokkal. Az 1970-es években cseperedő kislány, Kirby, pedig nem is sejti mekkora veszélynek van kitéve, amikor egy különös férfi megkörnyékezi, hogy egy játék pónit adjon neki. Sőt, később sem veszi észre a lány, hogy ugyanez a férfi követi élete folyamán, meglepően az öregedés minden jele nélkül. Szóval Lauren Beukes − akitől egy rendesen összerakott krimit olvastam csak − és sorozatgyilkosok meg az időutazás, ráadásul mindennek középpontjában egy rejtélyes ház áll! Úgy gondoltam, ennél izgalmasabb és hátborzongatóbb könyvet most nem is választhatok! És mekkorát tévedtem… Sajnálatos módon is

Steven Rowley: Lily és a polip

Hogy akadtam rá:   Keresgéltem a friss megjelenések között. Úgy általában az egészről:   Ted Flask noha rendelkezik emberi barátokkal, mégis a legjobb barátjának Lilyt mondhatja, aki történetesen egy idős tacskó. Megvan a saját kis rituáléjuk: Minden csütörtökön kibeszélik a helyes pasikat, péntekenként társasoznak, vasárnaponként pizzát esznek. Tednek ez az élet tökéletesen megfelel, még ha éppenséggel a pszichológusa próbál rámutatni, hogy miért is ódzkodik a férfi a randizástól egy rosszul elsült kapcsolata után. Egészen addig minden nyugodt is, amíg meg nem jelenik a polip Lily fején és az életét nem követeli. Alapvetően nem szeretem az állatos történeteket, noha magukat az állatokat imádom, mégis úgy érzem, hogy sokszor az ilyen könyvek csak olcsó húzásként választják az állatos témát, hiszen attól nagyon könnyen elérzékenyülnek az állatbarát szívek. Valamiért viszont mégis úgy éreztem, hogy a Lily és a polip más lesz és amikor belelapoztam, már az első pár oldalon ére

Ann Redisch Stampler: How to Disappear (Így lehet köddé válni)

Hogy akadtam rá:   Szeretem az írónő könyveit. Úgy általában az egészről:   Nicolette-tel valami szörnyűség történik az erdőben, aminek következtében kénytelen elmenekülni otthonról. A régen népszerű lány most arra kényszerül, hogy újabb és újabb személyazonosságot vegyen fel és alkalmi munkákból tartsa el magát, nem sokáig maradva egy-egy helyen, nehogy rátaláljanak. Jack nem tudja lemosni magáról a bűnöző apja nevét, ezért is próbál annyira törvénytisztelő lenni, amennyire csak lehet. Viszont a börtönben lévő testvére, Don megbízza egy feladattal, amit muszáj lesz végrehajtania: El kell tennie láb alól Nicolette Hollandot, aki megölte az ismerősüket, Connie-t. Bár Jack eleinte vonakodik, a végén beleegyezik, mikor a maffiacsalád, akik megbízták a testvérét, figyelmeztetésként rágyújtják a házat az anyjára, és bár még nem esett neki baja, ki tudja, mi fog történni következőre. Stampler könyvei közel állnak a szívemhez, imádom a stílusát és a témaválasztásait, ezért is ö