Karen Thompson Walker: Csodák kora

2012. szeptember 25., kedd

Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között.

Úgy általában az egészről: Egy reggelen Julia és a családja arra ébred, mindenki mással együtt, hogy a Föld forgása lelassult. A tudósok értetlenül állnak a jelenség előtt, nem tudják megmagyarázni, de minden nap fél órával tovább tart a Napnak, mire lenyugszik. Eleinte ez nem is annyira zavaró, de a lassulás nem áll meg, a madarak tömegesen pusztulnak el és kitör a pánik. Julia pedig ennek köszönhetően veszti el az egyetlen barátnőjét, ugyanis azok elköltöznek, nem mintha az segítene, ha globális katasztrófával néznek szembe. De mit tehet egy reménnyel teli, 11 éves lány, akinek élni se volt még ideje, amikor az egész emberiség a kihalás szélén áll?
Nem tudom szavakba önteni, hogy mit adott ez a könyv nekem. Egy órája fejeztem be a regényt, és még mindig úgy érzem magam, mint akinek a lelkét a gonosz démonok citromfacsarón megdolgozták. És reménykedve várom, hogy a Nap feljöjjön (mert nekem most este kellett olvasni, ami igen hangulatos a könyv témáját tekintve.)

Talán ott kezdeném, hogy a kategóriák és a címkék, amiket ehhez a könyvhöz csatolnak, félrevezetőek lehetnek. Van, ahol ifjúsági regényként utalnak rá, van, ahol disztópiaként emlegetik, és emiatt sokakban az a tévképzet keletkezhet, hogy ez is olyan tömeggyártott, romantikus valami, ami megpróbálja meglovagolni az Éhezők Viadala sikerét. DE EZ NEM ILYEN! Egyáltalán nem. Merthogy ugye a disztópia definíciója, hogy elnyomó társadalom legyen, amit utópiának állítanak be, itt ez nincs, szóval a hivatalos kritikusokat sem értem, miért hangoztatják ezt annak, ez inkább poszt-apokaliptikus regény. Na, de nem is ez a lényeg, hanem, hogy ez nem ifjúsági, és ebben rejlik a könyv igazi pozitívuma.

Ugyanis a főhős 23 évesen meséli el, hogyan is kezdődött a világvége, amikor ő 11 éves volt. Így eleve a szöveg nem gyermeteg, nem egyszerű, nem mondom, hogy barokk körmondatok vannak benne, de a leírások nagyon érzékletesek, telezsúfolva gyönyörű gondolatokkal. Walker mesterien bánik a szavakkal, egy-egy mondattal felfest komplikált érzéseket, és döf tőrt az olvasó szívébe. Végig átjárja a könyvet a végtelen szomorúság és a lehangoltság keveredve a gyermeki ártatlansággal és reményteliséggel, és ettől lesz olyan keserédes az egész. Mivel a történet visszaemlékezés, ezért a látszólag kis események, amik önmagukban nem lennének nyomasztóak, a negatív jövő miatt, amiről már tud a narrátor, és előre utal rá, mégis szomorú hangulatot árasztanak. Tele van az egész regény megbánással, hogy ha tudta volna Julia, hogy ezt és azt a szereplőt utoljára látja, másképp cselekszik.

Ez nem egy akciós, kalandozós könyv, ez nem is technikai sci-fi, hiába vannak benne tudósok nyilatkozatai, csak annyit tud meg az olvasó erről a helyzetről, ami elérné a köznépet egy ilyen katasztrófa idején, vagyis pont annyi, amennyi ahhoz szükséges, hogy a kellő óvintézkedéseket az emberek megtegyék, de ne törjön ki a teljes pánik.

Ez nem több, nem kevesebb, mint az emberi természet piciny bemutatása, egy család és egy szomszédság drámája, miközben mindenkinek széthullik az élete, egy nagyobb katasztrófa közben. Lehet vitatkozni, hogy ha nem következik be a katasztrófa, vajon mi történt volna másképp, és el is ülteti a gondolatot Walker a fejünkben, mikor a természettudomány órán a gyerekek a párhuzamos világokról tanulnak, de nem ad semmilyen választ erre, az olvasó töprenghet, hogy kinek hogy lett volna jobb.

Nem feltétlen Julia a főszereplő a történetben, bár ő a narrátor és a központi figura. Valahogy nem is éreztem őt kidolgozott karakternek, az a tipikus, szürke kisegér, aki magányos, mert elvesztette a barátait, de pont ezért lesz tökéletes narratíva, mert ennyire semleges. Inkább úgy éreztem, hogy Walker ezzel a szomszédsággal és a benne előforduló karakterekkel csak bizonyos fajta embereket képviseltetett, bemutatva nem csak a különböző fajta emberi felfogásokat, de hogy ezek hogyan reagálnának egy katasztrófára.

Igazság szerint két részre osztanám a regényt: az egyik szál az, hogy bemutatja az emberi jellemet. Vannak apró, hétköznapi katasztrófák: az iskolai bántalmazás, az első, megközelíthetetlen szerelmek (noha nem romantikus regény, és maximum két mondatban el is intézi ezt a szálat), elvesztett barátságok, népszerű lányokkal való küzdelem, önmagunk elfogadása, felfedezése, a házasság rögös útjai, de akár olyan dolgok is felmerülnek Julia nagyapjával, hogy milyen szinte majdnem mindenkit túlélni, és megbirkózni az öregkorral.

Az idő folyamatos motívum a könyvben, és nem csak a Föld forgásának lelassulása miatt, hanem végig szembe kell néznie Juliának azzal, hogy egyszer mindenki meghal. A szomszédban van rákos anyuka, történnek egyéb halálesetek is a könyvben, és Julia ráébred, hogy a szülei is bizony öregednek. Ezek mellett viszont a globális katasztrófa miatt még inkább a szereplők feje fölött lebeg az elmúlás gondolata.

De az emberiség egy makacs fajta, és mindig küzd és remél, és alkalmazkodik, és még a nagy katasztrófák idején is ragaszkodik az apró, hétköznapi dolgokhoz, rituálékhoz, csakhogy az épelméjűségét megőrizze.

A regény másik fő szála maga a katasztrófa, a világ vége. Rémes volt olvasni, ahogy csak egy átlagos kislány szemszögéből láttuk a dolgokat, amik mindenkihez eljutnak, mindenféle spekulációkkal (ami még félelmetesebbé teszi a dolgokat). Minden szépen lassan egyre rosszabb lesz, és minden apróbb változáson elborzadhat az olvasó.

A könyv erőssége a hangulata, ugyanis annyira valóságszerűek voltak a reakciók, és a leírás nem a távoli jövőben játszódott. Folyamatosan azt sugallta, hogy akár holnap is ébredhetünk erre, és nem kevés aggodalommal töltött el olvasás közben, hogy te jó ég, most el fog menni az áram és jön majd az egy hetes sötétség. (Ezért nem kéne este olvasnom ilyen könyveket. Vidám közbeszúrás: időközben felkelt a Nap, tehát jelentem, minden rendben a Földünk forgásával, megnyugodhatok.) A regény íze, a világ sötétsége és kétségbeesettsége bekúszott a bőröm alá és hiába fejeztem be a könyvet, rágondolok, és kiráz a hideg.

A vége! A vége csodálatos és zseniális, és kitépte a szívemet, majd összetörte. Nem lehetett volna szebben, hatásosabban és ehhez a könyvhöz méltóbban lezárni ezt.

A Csodák kora egy nagyszerű regény arról, hogy mit is jelent embernek lenni, akár egy haldokló világban is. Arról szól, hogy az elmúlás örök, ezzel szembe kell néznünk, akár mint az egész emberi fajnak is. Rémesen gyönyörű!



Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: a hangulat, A VÉGE, az érzelmek, a gondolatok

Ami nem tetszett: -

A történet: 6/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Libri

Kiadás dátuma: 2012.

Oldalszám: 354 oldal

1 megjegyzés:

reea írta...

Kedvem támadt lekapni a polcról, csak az van, hogy nincs rajta... Listás lett, köszi az ajánlást. :)

Megjegyzés küldése

Blog contents © Gigi olvasmányai 2010. Blogger Theme by Nymphont.