Amit a Kaktusz is olvasni akar #5 és ½

2012. május 28., hétfő

Mivel feledékeny voltam (és valljuk be, meg kéne tanulnom használni a naptárat), ezért lemaradtam még jó pár e heti megjelenéssel, tehát pótolom. Éreztem ám, hogy túl kevés az az egy könyv, amit kiszemeltem. :D Tehát:
  

Martha Brockenbrough: Devine Intervention – megjelenés: június 1.

Van egy ősi legenda, mi szerint egy őrangyal időn és téren át utazott egy ember lányért, akit szeretett, és megölt mindenkit a mennyei fényből készült, csillogó kardjával, aki fenyegetni merte a lányt.

Ez nem az a történet.

Jerome Hancock Heidi Devine őrangyala. Vagy olyasmi. Inkább angyaltanonc, a Menny lélekrehabilitáló programjában elveszett tiniknek. És épp most akarják kirúgni, mert mindig ellóg a feladatai elől és túl sokszor sértette meg a Halottak Tíz Parancsolatát.

Eközben Heidi a gimnázium 11. osztályát kezdi, és arról ábrándozik, hogy művész lesz, de bekerült a kosárlabda csapatba, mert sokkal magasabb, mint akár egy felnőtt férfi. Amióta az eszét tudja egy hangot hall a fejében – aki Lynyrid Skynyrd énekel, rossz tanácsokat ad neki, de mégis az egyetlen társasága, amikor a leginkább magányosnak érzi magát.

Amikor az elképzelhetetlen megtörténik, ennek a két léleknek ki kell deríteni, hogy mit rontottak el, és hogy helyre tudják-e hozni, mielőtt Heidi ideje lejár és a lelke örökre elveszett.

Martha Brockenbrough első regénye vicces, szívszorító és reményteli, pokoli humorral és isteni írással.

Gondolatok: Úgy vagyok vele, hogy jó ifjúsági angyalos történettel még nem találkoztam, úgyhogy már nagyon vágyok rá. Bár kétlem, hogy ez a szó szoros értelmében az lenne, ugyanis egy könnyed, humoros történetre számítok. Néha ilyen is kell. :D

Byrony Pearce: Angel’s Fury – megjelenés: június 1.

"Éberen kezdtem álmodni. Emlékszem olyan zenére, amit sosem hallottam… Egy csomó új dolog van a fejemben, de elfelejtek dolgokat a saját életemből. Úgy érzem, mintha megszállnának."

Egy bukott angyal járja a földet, hogy elpusztítsa az emberiséget, a szeretetet gyűlöletté változtatja, a megbocsátást rágalmazássá és a reményt kétségbeeséssé. A pokol tüzén át jön el, hogy egy lányt kínozzon álmain keresztül. Mindig, ha Cassie Farrier megpróbál aludni, halál kísérti őt: Egy kis lány Zillah. A holokauszt áldozata. Kétségbeesésükben Cassie-t egy régi kúriába küldik kezelésre. Ott találkozik pont olyan gyerekekkel, mint ő. Beleértve Sethet is, aki valamiért annyira ismerősnek tűnik neki. A lány álma rémálommá válik – aztán valósággá.

Ebben a lenyűgöző, debütáló regényben a tehetséges, ifjú író vitákat kiváltó és elgondolkodtató témákat érint, amiket a tinédzserek átérezhetnek, beleértve az iskolai bántalmazást, és a kihasználást modern és történelmi környezetben. Mitológia, fantasy és való világi terror keverékével ez a könyv más, mint a többi.

Gondolatok: Bevallom, engem a borítója nem fogott meg, és nem tetszett. Aztán elolvastam a fülszöveget, és no lám, angyalok és démonok komoly témákkal. Ettől a könyvtől csodákat várok, hiszen, ha a holokausztot is érinteni akarja, ráadásul nem futólag, akkor nagyon jól ki kéne ezt dolgoznia. Mindenesetre nagyon várós!

Anna Waggener: Grim – megjelenés: június 1.

Amikor Erika egy rémisztő autóbaleset után felébred, valahol a föld és a Menny, élet és halál között találja magát. Nem akarja elfogadni Jeremiah segítségét, akiben nem biztos, hogy bízhat, még ha különösen tetszik is neki a fiú, és követi őt a lelkek komor városába. Nem biztos benne, hogy ki akar segíteni neki és ki akarja bántani. De mindenáron vissza akar jutni a gyerekéhez.

Shawn sosem gondolta volna, hogy majd neki kell Meganról, a húgáról és a felelőtlen nővéréről gondoskodni. És sosem képzelte, hogy majd egy kísértetekkel teli erdőben találják magukat, néha üldözik őket, néha meg akarják ölni őket, de egy biztos, sosem tudják, hogy merre is mennek.

A Grimmel a tehetséges Anna Waggener olyan helyekre kalauzol minket, ahol a mítosz valóság lesz, és ahol a család olyan könnyedén pusztíthat el, ahogy gondoskodik rólad, ahol a halál és az örökkévalóság találkozik.

Gondolatok: Elég komolynak tűnik a könyv, és ifjúsági regény, mégis van benne felnőtt narrátor. Ezzel nem tudom, mit lehet kezdeni, de mindenesetre egy komoly, elgondolkodtató hangvételű, mitológiával teli könyvet várok. El tudnám képzelni, hogy különféle lények vadásszák őket az erdőben.

Gabriel García Márquez: Szerelem a kolera idején

2012. május 27., vasárnap


Hogy akadtam rá: Barátnőm a kezembe nyomta.

Úgy általában az egészről: Florentino Ariza és Fermina Daza fiatalon, szenvedélyesen egymásba szerettek. Aztán Fermina Daza mégis úgy dönt, hogy egy neves és gazdag orvoshoz, Juvenal Urbinóhoz megy hozzá, de Florentino nem tudja, és nem is akarja elfelejteni a lányt, eldönti, hogy még ha addig is kel várnia, míg Urbino meghal, ő kitart a szerelme mellett.
Ez az a könyv, aminél megint nem gondoltam, hogy ennyire fog tetszeni. Félve vettem a kezeim közé, mert valahogy úgy gondoltam, hogy annyira romantikus és nyálas lesz, vagy annyira szépirodalmi, hogy nem fogom értékelni. De csodák csodájára kellemesen csalódtam, és fel is írtam a többi Márquez könyvet a várólistámra.

De miért is fogott meg annyira ez a könyv? Márquez csodálatosan teremt hangulatot, és ezért is haladtam lassan a könyvvel. Nekem ez olyan volt, mint egy szép, élénk színekkel teli festmény, amit komótosan kell körbekémlelni, és felfedezni benne az apróbb részleteket. Pont úgy éreztem magam, mintha én is visszarepültem volna az időben, és a karakterekkel együtt csodálkoztam volna rá a technika új vívmányaira, hallgattam volna velük a dalokat, a madárcsicsergést.

Ami talán sokaknak nem tetszhet, legalábbis nekem sem lenne éppen ínyemre más írónál, az a rengeteg leírás. És nem arra gondolok, hogy minek ennyi tájleírás és ilyesmik, hanem minden apróbb szereplőnek is bemutatja akár a teljes életét, és mivel Florentino Ariza rengeteg nővel találkozott, ez elég sok oldalt és szereplőt foglal magába. De pont ettől, hogy megismerünk mindenkit, és hogy nem csak egy nézőpont van, sőt néha a nézőpontokon kívül is kimutat jövőbeli dolgokra, na, ettől a furcsa keveréktől lesz az egész olyan, mint maga az élet.

A könyv javarészében a három főszereplő életútját követjük végig kis koruktól kezdve egészen az ötvenes évükig. És noha kívül-belül jól megismerjük, talán túl jól is, Juvenal Urbinót, Fermina Dazát és Florentino Arizát, rengeteg más szereplő is bemutatkozik, és igen, ezzel mutatja be Márquez, hogy akár egy szerelem története is hány emberre kihat, és milyen hatással van rájuk. Noha nem mondom, hogy Florentino minden szeretője megsínylette a dolgot, de egészen biztosan más lett volna az életük, ha nem ismerik meg a fiút/férfit.

Maga a történet a szerelemről szól, mint a cím is utal rá, mégsem fogom tudni rendesen megfogalmazni, hogy miféle szerelemről. Persze, hogy úgy magában az egész érzelmet is bemutatja, hogy meddig képesek elmenni érte az emberek, a rengeteg kis karaktert is látjuk, hogy javarészt a szerelem és a szeretet vadászata hajtja, keresik máshol a boldogságot nem a házasságban, akár az utcalányokkal, de mégis magában többször szól a könyv. (Egészen biztosan vannak olyan elemezhető részei, amik nem jutottak el az én tudatomig, de átlagolvasóként állok ehhez a történethez.) Florentino és Fermina között fellobban a már mindenhonnan jól ismert ifjú kori szerelem, amin eltöprenghetünk, hogy vajon tényleg megér-e mindent, vajon tényleg az első szerelem, amit mi oly elsöprően élünk meg és mindig azt hisszük, hogy örökké tart, vajon ez tényleg az? Nem csak fellángolás? Mivel Fermina Dazát is hasonló kétségek gyötrik, hozzámegy egy biztos ponthoz, Urbino doktorhoz, akit ugyan eleinte nem szeret, de tudja, hogy jól összeillenek. Ez megint egy másik fajta szerelmet mutat be, ami a közös pontokon és a barátságon alapul. Ez így leírva egyszerűen hangozhat, hogy ugyan, melyiket kéne Ferminának választani, de az élet nem ilyen egyszerű, nem mindig a heves szerelem és az érzelmek a helyes megoldás, és ezt egyensúlyozza és boncolgatja Márquez. Igazság szerint a könyv nyitottan hagyja a kérdést, mindenki eldöntheti magának, hogy végül is mi tett volna Fermina Daza helyében, és hogy a nő helyesen cselekedett-e. Illetve szintén ugyanez Florentino hozzáállásával, noha nekem a végén az egyik tettének hatása épp elég bizonyíték volt arra, hogy talán maga az író sem tartja jó ötletnek, hogy menjünk és essünk neki minden nőnek, akinek csak tudunk, mert igenis van, akinek fájdalmat okozunk eközben.

Mindenesetre azt bemutatja, hogy a szerelem szenvedéssel jár. Talán ez az egyik legtalálóbb idézet is benne: „A szerelemnek ugyanazok a tünetei, mint a kolerának.” És bár a szerelmet nem tartja rózsaszín, teljesen kellemes érzelemnek, amitől reális lesz, nem komor a könyv, hanem pont az ellentéte. Mindegyik szereplőnek vannak humoros megszólalásai, és ebben rejlett a könyv bája számomra, hogy amellett, hogy el tudtam rajta gondolkozni, hogy melyik szereplő tettéről hogyan vélekedek, még jókat nevettem is rajta, és pont ezért nem zavartak a néhol a cselekmény szempontjából feleslegesnek tűnő történetek.

Mivel a szereplőink egész életét végigkövetjük, ezért természetesen van más téma is a szerelmen kívül: még pedig a halál és az elmúlás. Mindhárom főszereplőnk szép lassan megöregszik, és ebbe kénytelenek belenyugodni, elfogadni az emberi korra járó nyomorúságokat, miközben éles párhuzamban pedig a technika és a tudomány vívmányai változnak és virágzanak.

A könyv elején egyik szereplőnk elhalálozik, sőt, nem is egy ember hal meg, hiszen ilyen az élet, így a gyász témáját is feszegeti a könyv. De ezek mellett a házasságot is, milyen is az, hogy vajon minden házasságban vannak bukkanók, veszekedések, milyen az, amikor elfogadjuk a másikat a hóbortjaival és inkább a biztonságos stabilitást keressük a kapcsolatban. Ezek mellett pedig rengeteg özvegyasszonyt is látunk, akiknek fel kell állniuk nem csak a gyászból, hanem meg kell találniuk ismét önmagukat, ha elveszítették azt a házasság során.

Nyilván nem elemeztem ezt a könyvet úgy, ahogy megérdemli, amilyen műalkotás, de ezt már sokszor leszögeztem, hogy nem erre törekszem. Számomra ez a könyv, egy kellemes kikapcsolódás volt, néha az élet nagyobb kérdéseivel (hiszen van-e fontosabb a szerelemnél és a kapcsolatoknál?), néha megnevetetett, néha megbotránkoztatott, de örülök, hogy elolvastam, mert egy kihagyhatatlan élmény volt. Akik szeretik a lassú folyású regényeket és az érzelmeket, azoknak azt mondom, hajrá!

Kedvenc karakter: Fermina Daza, a teknős meg a papagáj :D

Ami kifejezetten tetszett: a hangulat, a humor

Ami nem tetszett: Florentinót a végére nem éppen zártam a szívembe, de ez ilyen személyes kis megállapítás

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Magvető

Kiadás dátuma: 2006.

Oldalszám: 422 oldal

Amit a Kaktusz is olvasni akar #5

Nos a könyvheti nagy megjelenésdömping előtt van még egy hetünk, így most ismét csak egy könyvet tudok felmutatni, amit nagyon várok. (Ne féljetek, a következő poszt majd kilométeres lesz. :D)

J. A. London: Darkness Before Dawn (Darkness Before Dawn 1.) - megjelenés: május 29.

Ez az izgalmas új trilógia első része ötvözi a fantasy és a disztópiás történetek legjobb jellemzőit egy világban, ahol a háborúnak már vége. És a vámpírok nyertek.

Az emberek a fallal körbevett városaikban gyülekeznek, vért adományoznak a védelemért cserébe. De még így sem garantálható a biztonság. Dawn elvesztette az egész családját és most vonakodva, de Valentine nagyúr nagyköveteként dolgozik, aki a leghatalmasabb vámpír a környéken. Amíg nem találkozik Victorral, Valentine fiával, nem is gondolja, hogy nem minden vámpír szörnyeteg…

A Darkness Before Dawn új történet magukkal ragadó karaterekkel, kiszámíthatatlan fordulatokkal, bámulatos helyszínekkel és elbűvölő stílussal. J. A. London írói álnév alatt a tehetséges anya-fia csapata olyan trilógiát ír, ami tökéletes a True Blood, az Éjszaka háza és a Morganville-i vámpírok rajongói számára.

Gondolatok: Ajjajj, miért utálják előre kint ezt a könyvet? Mert vámpír-disztópia, és bizony az annyira, de annyira egyedi, hogy senki nem írhat olyat, csak most Julie Kagawa, sőt még esetleg Andrew Fukuda, de hogy mer még valaki ilyet írni? Ez egy nagy sületlenség, mert a vámpír-disztópia témát fogadjunk, hogy már rengetegen feldolgozták, elég a 2011-es Pap című filmre gondolni, ami képregény alapján készült. Tehát, mi a következő, amiért ezt utálják? HOGY MER FEKETE RUHÁS LÁNYOS BORÍTÓT LELOPNI A FALLENRŐL?! El kell áruljam, hogy egy lány csinált képet, meg is szerkesztette, az került majd később a Fallen borítójára, mert megvették. Ugyan már, nehogy más ne csinálhasson olyan borítót?

Szóval engem ezek a gyenge kifogások nem érdekelnek: Disztópia is, fantasy is, én élni-halni fogok a vámpírokért 60 éves koromban is, szóval jöhet. Amitől félek... Ez a reklámszöveg elég hatásvadász... Ilyen csavarok, olyan elbűvölő stílus, a történetre kéne inkább koncentrálni, nem erre a fellengzős jelzőkre, amitől az ember életkedve is elmegy. És akkor a végére bedobnak még három jól ismert vámpíros sorozatot, AMI TELJESEN MÁS KATEGÓRIA. A True Blood felnőtt limonádé, az Éjszaka háza tini pornó ponyva, a Morganville-i vámpírok pedig humorkönyv. Nos akkor ez milyen lehet? Pornós humor? :D Ezért nem szabad más könyvcímével vagdalkozni reklámokban.

Ami miatt viszont érdekes lehet, hogy anya-fia csapat írja... Remélem, hogy a fiú tényező miatt lesz benne akció és vér is, és nem írom le csak azért, mert túl szép a borítója, hogy igaz legyen. :D Meglátjuk, mennyire bukom bele ebbe a pozitív hozzáállásba.

A cikk a Magyar blogger rovatok miatt jött létre, és ha további remek várólistás újdonságokkal akartok megismerkedni, nézzetek be FantYAstic Volumeshoz is.

Cressida Cowell: Így tanulj sárkányul

2012. május 25., péntek

Hogy akadtam rá: Az 1. részből van film.

Sorozat: Az Így neveld a sárkányodat 3. része.

Úgy általában az egészről: Hőseink a sok kaland után visszatérnek a Kalóz kiképzés nyugodt vizeire… Illetve csak tennék, de hát Harald és Halvér hiába győzték le Alvint, az Árulót és óriássárkányokat, a hajóépítés nem éppen az ő kenyerük, nem született vikingek ők. Ezt be is mutatják azzal, hogy a halászok megfélemlítése helyett véletlenül eltévednek és egy római hajót szállnak meg… És a sok dühödt római katona elől valahogy el kéne menekülniük.
Nem kell aggódni, egy időre félreteszem ezt a sorozatot, nem azért, mert nem jó, pont azért, mert olyan jó, hogy tartalékolnom kell, hogy mindig fel tudjon dobni, ha szükségem van rá. Elértem odáig, hogy annyira beleszerelmesedtem ebbe, mint bármelyik ifjúsági fantasy sorozatba, pedig ez csak mesekönyv. DE MÉG MILYEN! Külföldön is láttam, hogy nagyon népszerű „guilty pleasure” (olyan könyv, amiről tudjuk, hogy tele van hibával, vagy nem nekünk készült, de IMÁDJUK) olvasmány ez felnőttek és tinédzserek körében, és akkor a nagyon brutális fanficekről nem is mondanék semmit, amit ehhez a könyvecskéhez írnak az emberek.

Szóval miért olyan elragadó ez a történet? Van benne minden, amit szeretek, és sajnálom nagyon, hogy ez a sztori nem ifjúsági, vagy esetleg felnőtt könyv, mert tudom, hogy Cowell még jobban brillírozna, ha komoly témákat is bele tudna tenni. Na, de a lényeg: van benne humor, annyit lehet nevetni, akár a drámai helyzeteken is, hogy bármikor képes felvidítani. Ezek mellett pedig mégis elgondolkodtató, hiszen mese, kell bele tanulság, és kalandos, izgalmas. ÉS A KARAKTEREK KIDOLGOZOTTAK!

De kezdjük azzal, hogy meglepően sok dolog átcsúszott a cenzúrán (erről híres a film is és a könyv is): Itt élve eszik a mini sárkányokat. Értem én, hogy az emberek a való világban is esznek élve apró állatokat, de nekem az is elég brutális és gyomorfelforgató, hát még, hogy a beszélő sárkányokat eszik. És ez a legrosszabb, hogy Harald érti, mit mondanak a sárkányok, emberi tudattal írja le őket, mégis a rómaiak kellemesen elfogyasztják az összest. Mint említettem, a könyvekben eddig is a legnagyobb bűn a kannibalizmus volt, valószínű azért, mert ezzel festi fel Cowell, hogy milyen, hogyha a saját társainkkal vagyunk kegyetlenek, de még így is, felnőtt fejjel, beleborzongtam ebbe. Arról ne is beszéljünk, hogy a kövér, mindent felfaló gonoszunk hánytatja magát, hogy még többet tudjon enni. Ez példának okáért tudom, hogy az emberi gyarlóságot és a kapzsiságot jelképezi, de épp akkor ültem le enni. És még egy sárkányokból készült vacsora menü is bele van nyomtatva a könyvbe. Ott bevallom, felfordult a gyomrom, pedig bírom az erőszakot, DE HÁT SZEGÉNY SÁRKÁNYOK! Másfelől pedig a végén véres gladiátor játék van, ahol tényleg bemutatja, hogy BÁRKIBŐL lehet üldözött, nem csak vadász.

Ha ezen túllépünk, ott vannak a jól megszokott háttérgondolatok, amiket igen érdekesnek találtam. A vikingek ilyenféle ábrázolásával, hogy csak az erő a lényeg és a többi, tudom, hogy a társadalom egyfajta gondolkodásmódját mutatja be, amiből Harald (és Halvér is) kilóg, és így kell megküzdeniük az élettel, hogy rájöjjenek, hogy bizony nem mindig a szülőnek, társadalomnak van igaza, és hogy van, amit magunknak kell eldönteni. Harald megint hozza a briliáns formáját, és olyan igazságokat mond ki, amit tényleg nem árt a kicsiknek is hamar megtanulni.

Megint itt van Harald és az apja kapcsolata, amikor a gyerek nem ér fel ahhoz, amit a szülő elvárna tőle. De itt még inkább keserédes ez a dolog, hiszen a törzsfőnököt is úgy tanították, hogy nem érezhet se félelmet, se fájdalmat, és hiába mondogatja ezt Haraldnak, mégis rá kell jönnie, hogy talán a fiának van igaza, és fenébe azzal, hogy milyen vezetőnek várja el a társadalom, igenis a család az első. Ebből olyan szívmelengető jelenetek születtek, hogy öröm volt nézni. Kedves ifjúsági fantasy írók, a szülő-gyerek kapcsolat minden életszakaszban fontos, vehetnétek erről példát!

Na, de visszatérve a gondolatokra. Harald apja azért ugyanolyan esendő és hibákkal teli karakter, azaz, amikor Harald hiába mondja, hogy a józanész fontos, és használja a fejét, elvakítják az előítéletei. A könyv nagy része erről szól (és írnék erről egy jó hosszú elemzést, hogy mit látok még a könyvbe, de megkímélem ettől az embereket, MAJD A FILMKRITIKÁNÁL! *gonosz kacaj*). De erre nem csak Harald apja a példa, hanem, amikor találkoznak a rómaiakkal (amit elismert az írónő, hogy tudja, hogy történelmileg nem korrekt, de ez gyerekmese), minden karakter örömmel ölné meg a rómaiakat, mint közös ellenség, mire Harald megszólal, hogy biztos vannak jó rómaiak is, de azok nem őket akarják megölni, hanem otthon foglalkoznak a saját dolgukkal. És milyen felnőtt felfogás ez, nemde? Nem számít semmilyen hovatartozás, nem az határozza meg az embert.

Emellett a könyv erős üzenete még, hogy mindig gondolkodjunk el rajta, hogy szerintünk mi a helyes, merjünk magunk gondolkozni, hátha ami a normának van beállítva, az mégsem helyes. És bármilyen jelentéktelenek is vagyunk a világ képében, küzdeni kell. Ezt több szereplő is kimondja, és a végén Harald is.

Az átlagos gyerektanulságok mellett ilyenek is vannak benne, és bizony ettől olyan bájos az egész. No meg még mindig Fogatlan és Harald barátsága miatt, ami itt eléri az első negatív pontot, ami ténylegesen is érzelmeket váltott ki belőlem.

Szóval még mindig úgy vagyok ezzel a könyvvel, hogy képes elvarázsolni, magával ragadni, és tényleg akarok én is egy sárkányt magamnak. Ami még bónuszpont, hogy most először nem „happy end” ül elénk, hanem függővég, amin morogtam is, mert most döntöttem úgy, hogy nem olvasom tovább egy kis ideig ezt a sorozatot. Szóval tűkön ülve várom a folytatást, ami ha jól láttam, magyarul meg sem jelent.

Kedvenc karakter: Harald, Fogatlan, Halvér, Horrorcow, Camicazi

Ami kifejezetten tetszett: a humor, a mondanivaló

Ami nem tetszett: -

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Egmont

Kiadás dátuma: 2007.

Oldalszám: 240 oldal

Cressida Cowell: Így lehetsz kalóz

2012. május 23., szerda

Hogy akadtam rá: Van az 1. részből film.
Sorozat: Az Így neveld a sárkányodat 2. része.

Úgy általában az egészről: Harald túlélte a sárkányának kiképzését, ami igazából nem is csoda, hiszen Fogatlan a világ legkisebb sárkánya. Hősünk hiába lett végre viking hős, azaz megmentette a faluját két óriás sárkánytól, így sem bizonyította, hogy ő a jövőbeli vezető, még mindig piszkálják, és lenézik. Ezen az sem segít, hogy meg kéne tanulnia rettegett kalóznak lennie, és nem igazán megy neki a kardozás, pedig a vérében kéne, hogy legyen. Harald unokatestvére még mindig azon van, hogy hősünket megölje, de mázlijára találnak egy koporsót, ami talán, de csak talán elvezetheti őket a híres ősük még híresebb kalóz kincséhez.

Igazság szerint féltem ettől a könyvtől, mert rendben van, hogy mese, de ugyan, hogy lehetne azt elhúzni 10 köteten át, mert ennyi részből fog állni ez a sorozat. Csak fel kell nőnie a főhősünknek, nem? Hát Harald jelenleg 10 éves még mindig, vagy talán 11, de bevallom, el bírnám viselni ezt ifjúsági könyvben is. Álom, álom, édes álom, de beszéljünk a könyvről, ne kanyarodjak el.

A történet meglepően izgalmas, noha persze nem fordulatos egy tapasztalt olvasónak, mivel meséről van szó. Az elejétől kezdve oda van bökve, ez itt a gonosz, de senki nem látja, csak Fogatlan, és Harald is érzi, hogy valami nincs rendben. De ha jobban belegondolunk, ez neveli a kicsiket arra, hogy bizony, aki jónak mutatkozik, és felettébb kedves, nem mindig jó, lehetnek aljas szándékai. Ez persze vonatkoztatható való életre, és nevelheti az apró molyokat a csalafinta könyvek rejtélyeire is (hiszen hányszor van áruló a nagy hőseink között.)

Ezek mellett még is úgy éreztem, hogy teljesen izgalmas és akció dús gyerekmesének. Van benne olyan megint, amin meglepődtem (kicsi aranyos sárkányokat esznek meg, én teljesen összetörtem, hogy ez mese, ezeknek nem szabadna meghalni!) és van, amin még én is elborzadtam: leírják, hogy a szörny miként eszi meg az embereket (elvágja az Achilles-sarkukat, és élve felfalja őket), a szörny átlátszó és a hőseink látják a bendőjében küzdő, vergődő még élő áldozatokat. Természetesen a kicsik nem fogják fel ezt olyan drasztikusan, mint én, de a gyermeki lelkem horrornak érezte. (Mindazonáltal nem azt mondom, hogy kicsiknek nem való, csakhogy felnőtteknek is lehet izgalmas.) Míg a filmben Takonypóc első körben egyből átpártolt Harald oldalára, itt kb. csak Halvér az, aki tényleg barátja Haraldnak, és Takonypóc mindenáron meg akarja ölni Haraldot, amin én szintén meglepődtem.

Valahogy a mese ártatlanságát és báját, humoros helyzeteit, fiúknak való kalandozást keveri össze olyan szívhez szóló jelenetekkel, ami a legtöbb ifjúsági regényből is hiányzik. És ez itt a lényeg, hogy érzelmes, és jól megfogja a karakterek lényegét.

Van itt az apa-fia viszony, mert Harald mindenáron bizonyítani akarja apjának, hogy ő elég jó, és mindig mindent elszúr, ezzel a csalódást okozással, hogy nem érünk fel a szüleink elvárásáig, szerintem sokan együtt tudnak érezni. Harald pedig önmagában is egy nagyon követendő figura, és örülök, hogy van egy ilyen mesehős. Szarkasztikus humora van, ami miatt könnyű megszeretni, meg mert esetlen, de nehéz helyzetben, mindig leül gondolkozni, és ő menti meg a többieket, persze, hogy az eszével. Rámutat olyan tényekre, amit a legtöbb olvasónak magának kell megtanulnia: a pénz nem minden. Megkérdezi, hogy ugyan, ha boldogok, minek neki arany kalózkincs? És amit a végén tesz Harald, na azaz igazi hősiesség!

Fogatlan, a másik képtelen hős, aki egy arrogáns dög (nincs rá jobb szó), de szépen lassan azért felolvad a jég szíve, és már többször és jobban segít Haraldnak, aminek igazán örültem. Na meg a kettejük elmélyülő barátságát igazán jó volt látni.

Mivel gyerekmese sok nagy betűs Tanulság van benne: A felnőttek és a többi viking (kivéve Harald és Halvér) mind a saját régi hagyományuk szerint, előbb ölnek, aztán kérdeznek, és belevetik magukat az öngyilkos küldetésbe minden gondolkodás nélkül. Egyrészt üdítő volt látni, hogy Harald és Halvér a két fizikailag nem éppen hősfelépítésű karakter a hős, és látják az átlátszó csapdákat, és hogy ezért nem éppen dicsérik őket, még ha meg is mentik a többiek életét. Elmarad az a mindent elsöprő imádat, és még küzdhetnek tovább normális emberként. Másfelől a felnőtt JÓ karakterek is esendőek, ez az, ami igazán megfogott a mesében. Főleg Harald apja, a főnök, használja egyszer a strucc stratégiát, mert a vikingek irracionálisan félnek a mágiától. Na milyen üzenet ez?

És ezt imádom Cowellben, egy halom ilyen apró üzenetet burkol humoros köntösbe: bátorság, barátság, a szokásos meseelemek. A vikingek, ha másért nem, a szabadságukért küzdenek a legjobban, és ugyan, mi fontosabb, mint a szabadság?

Összességében méltó folytatása az Így neveld a sárkányodnak, izgalommal, sárkányokkal, a megszokott humorral és KALÓZOKKAL! (Mert mi jobb, mint a kalózok? :D)

Kedvenc karakter: Harald, Fogatlan, Halvér, Horrorcow

Ami kifejezetten tetszett: a humor, a mondanivaló, Fogatlan és Harald barátsága

Ami nem tetszett: -

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Egmont

Kiadás dátuma: 2007.

Oldalszám: 224 oldal

JÖN! JÖN! JÖN! Kendare Blake: Vérbe öltözött Anna magyarul!

2012. május 22., kedd


Jó hírrel szolgálhatok, végre megjelenik magyarul a Kendare Blake: Vérbe öltözött Anna című regénye! A Geopen kiadó fogja kiadni, az Ünnepi Könyvhétre, ami június 7-11-e között lesz. Megtartják a gyönyörű eredeti borítót (már van róla kép is!). A kritikámat itt olvashatjátok róla. [LINK]

Miről szól a könyv? Cas Lowood édesapja meghalt és ezek után ő folytatja a munkáját. Hogy mi is ez? Szellemvadászat. A néphiedelmek és titokzatos haláleseteket nyomozva Cas, édesanyja, a boszorkány és a léleklátó macskájuk járják az országot, hogy kiirtsák a csendes amerikai népességet fenyegető szellemeket. Ám Cas pályafutásának elérkezik a csúcspontja, meg kell ölnie a Vérbe öltözött Annát. Senki nem tudja, hogyan halt meg pontosan a lány, csak azt, hogy elvágták a torkát és a táncruháját vér fedi azóta.

De hogy mégis kiknek ajánlom ezt a könyvet? Vagy miért érdemes megvenni? Íme pár indok.

1. A mitológia: Noha sokan panaszkodtak rá, hogy a szellemeket itt láthatják az emberek egy-egy adott pillanatban, sőt még testük is van, szeretném kiábrándítani őket. Ez bizony a szellem mitológia alapja. Vannak olyan szellemek a köztudatban is, akik élik az életüket, illetve a múltjuk egy szeletét újra és újra, nem is tudják, hogy halottak, árnyékot is vetnek és testük is van. A Vérbe öltözött Anna inkább azokra az esetekre fordítja a figyelmet, akik erőszakos halált haltak, és itt ragadtak a földön, és habár lehet, hogy életükben kedves és jó emberek voltak, kénytelenek újra lejátszani a haláluk pillanatát, más és más áldozatokkal. Amitől kicsit negatív hangulat vetődik a túlvilági életre, sőt, erre az is rápakol, hogy főhősünk, Cas nem is tudja, hova mennek, nem is tudja, hogy van-e Menny, Pokol, lehet, hogy ezeknek az embereknek a lelkét megöli, de hát muszáj, ha nem akarja, hogy itt a földön öldököljenek. Ebből következik:

2. Az Odaátos hangulat: Igen, szerintem a blogolvasók egy része sejti, hogy én bizony Odaát/Supernatural rajongó vagyok, és imádom a vadászós, megtört főszereplős könyveket. És íme, itt egy ifjúsági könyv, ami ezzel áll elő. Noha Cas (már a neve is elég ismerősen cseng a sorozat rajongóinak) az apját vesztette el, és nincs igazából az anyján kívül más neki, és nem küzd mindenfajta lénnyel, csak átkokkal, szellemekkel, és említés szinten démonokkal, nekem akkor is ez a picit horroros-szarkasztikus humoros hangulat a sorozat keltette érzelmeket hozta el. (Bár azért nem olyan szenvedős, nem kell félni.)

3. A szereplők: Igaz, hogy a történet 288 oldal, és ebben benne van a köszönetnyilvánítás és minden egyéb, de mégis Kendare Blake-nek sikerült minden szereplőt rendesen és kereken megformáznia, beleértve a gonoszt is, és a férfi főszereplő is hihető lett.

4. A romantika: Van ebben a könyvben romantika? Egy apró pinduri. Aki romantikus könyvre vágyik, az ne nagyon essen neki, mert itt aztán nem ez van az előtérben. Persze, számomra szép és hihető volt a Cas és Anna közötti vonzalom, hiszen mindkettejük egy elveszett és megtört tinédzser, és meg akarják a másikat kímélni attól, ami velük történt, de nem sok idejük van arra, hogy kibontakozzon a kettejük között bimbózó érzelem. Részben azért, mert Anna csak a 70. oldal körül jelenik meg, részben azért, mert a könyv pár nap eseményeit dolgozza fel.

5. A történet: Az eleje picit lassú, hiszen Cas csak beilleszkedik az új városba, és megismeri a helyet, az ott lakókat és próbálja felderíteni a környéket. Ezért én nem tudtam elképzelni, hogy annyira oda leszek a könyvért, de ne adjátok fel, a vége kárpótol érte. Persze, nem azt mondom, hogy a szemfüles olvasókat meg fogja lepni a könyv, de logikusan felépített, kis nyomozós történet. (Szintén csak egy Odaát részhez tudom hasonlítani.) Vannak véres jelenetek, amiktől kellemesen megborzongtam, de mégsem olyan részletesen, hogy 18-as karikát kapjon.

6. A magyar fordítás: Általában sokat panaszkodom erre, sőt, a többiek is, hogy nem adja vissza az eredeti mű hangulatát, és igen, van, amikor ezért nem veszem meg magyarul a könyveket. De itt elérte a fordító, hogy teljesen ugyanolyan legyen a stílus, mint angolban, és ezért szeretném megköszönni Bíró Júliának, aki csodálatos munkát végzett vele. Olyan fiatalos a szöveg, ahogy E/1-ben egy fiú szereplőtől elvárható, és tényleg a mostanában olvasott ifjúsági könyveimből ez az egyik legigényesebb fordítás. És köszönöm a kiadónak, hogy megjelenés előtt elolvashattam a magyar szöveget.

Cressida Cowell: Így neveld a sárkányodat

Sajnos csak libriset találtam...
Hogy akadtam rá: Van belőle film.
Sorozat: Az Így neveld a sárkányodat 1. része.

Úgy általában az egészről: Hiccup/Harald egy tíz éves viking és azzal kell bebizonyítania, hogy elég erős és bátor, hogy a törzshöz tartozhat, hogy ellop az alvó sárkányok barlangjából egy kis sárkányt, amit pár hónap alatt kiképez. De hősünk nem az a fajta, akiről bárki is elhinné, hogy ő a történet főszereplője: kis, vézna fiú, nem ért nagyon semmihez, mégis ő a főnök fia, fel kell érnie ehhez a címhez. Bár sikerül egy közönséges barna sárkányt beszereznie, lemond róla, hogy megmentse az egyik társát, így nem marad más neki, mint egy fogatlan, kerti sárkány, a lehető legkisebb az egész világon. Nos, ezzel elég nehéz lesz bebizonyítania, hogy ő nagy viking hős, de Hiccup/Harald nem adja fel.

Először a filmet láttam, és azonnal beleszerettem, szerintem nem kell ecsetelni, hogy miért. Érzelmes, sárkányos kis mese, mi kell még? Aztán mivel olyan kis dög voltam, nem vártam meg sosem a film végén a kreditet, és nem láttam, hogy ez könyvből készült, csak a molyon olvasták, és így tudtam meg. Mit tehettem, minthogy belevágtam a könyvsorozatba. Igen, ez sorozat, méghozzá 10 részes, amiből 9 jelent meg. (Hozzáteszem a filmet is trilógiára tervezik, 2014 nyarára ígérik a következő részt.)

Na, de beszéljünk a könyvről. Mese könyv, talán 10 éveseknek, tehát nem kell tőle többet várni, és lássatok csodát, élveztem minden sorát. Az elbeszélő közvetlen stílusa, váltogató nézőpontjai egyből magával ragadtak, és izgultam a főhősért ugyanúgy, mint a filmben. Természetesen tudtam, hogy a film teljesen más, mégis meglepődtem, hogy ennyire, hiszen az alaphelyzet is teljesen eltérő: itt a sárkányokat vadászokként tartják maguk mellett, nem irtják őket, és a főhősünknek is megvan mind a két szülője, és nem olyan drámai a vége, mint a filmben. (Őszintén ezt csodáltam a filmben, hogy mernek ennyi negatív dolgot beletenni.) De a könyv sem okozott csalódást.

Amit szerettem a filmben, az Fogatlan és a főhős kapcsolata (a magyar fordításban nem Hablaty a könyvben a neve, és angolul olvastam, tehát maradjunk a Hiccupnál), hogy a két faj, amik utálják egymást, hogyan találnak egymásra, mert egymásra ismernek a másikban, és elfogadják azt, ami a másik. Ugye, milyen fejbeütő TANULSÁG ez? De nem érdekel, mert mese és igaz is, hogy a toleranciának nagy szerepet kéne játszania a mindennapi életben.

Nos, itt Hiccup ugyanolyan, ugyanaz az ábrándozó, teljesen új gondolkozással megáldott, és ezért lóg ki. (Mellesleg itt beszél a sárkányokkal, ami egy pluszt ad a történethez, mert értjük, hogy a sárkányok mit gondolnak.) Míg Fogatlan teljesen más, mint a filmben, itt a lehető legkisebb, leggyengébb sárkány, amibe ha belegondolunk, tök jól működik a könyvben, hiszen nem kap csodával határos módon valami olyat a főhős, amitől a többiek irigykednek rá, hanem még inkább szánják vagy lenézik, így még jobban saját magára kell támaszkodnia. Fogatlan itt tényleg fogatlan, ami csak még inkább komikusabbá teszi a helyzetet, no meg, hogy egy önző dög, így neki is van hova fejlődni. És ez adta meg a könyv báját (legalábbis nekem), hogy bár az egyik főkarakter teljesen más, mégis ugyanarról szól, mint a film, hogy ezek ketten, hogyan is szoknak össze, és Fogatlannak sokkal többet kell változnia.

Történetileg nem több mint egy mese: inkább a főhős az eszére hagyatkozik, mint az erejére, és így oldja meg a nagy problémát, ami ugyanaz, mint a filmben. Amin meglepődtem, hogy mégis akadt annyi erőszak benne, ami még nekem is elég volt: a sárkány ugyanúgy felrobbant, mint a filmben, előtte pedig azt elemezte, hogyan is könnyű kicsontozni az embereket. Tudom ám, hogy a kicsiknek ez teljesen elfogadható erőszakmennyiség, de azt mondom, hogy nekem is tökéletes volt. Amin még meglepődtem, hogy míg a filmben mindenki megszerette Hicccupot az első rész végére, itt nem, és ugyanúgy maradtak ellenségei. Szóval lesz itt még bonyodalom a további részekre is.

Szóval tényleg a barátságról és a családról szóló kis mese ez, egy esetlen főhőssel, arról hogy mennyire fontos, hogy toleráljuk egymást, és azokat, akik mások, mindez szórakoztató, sárkányos köntösben. Ó, ha az én gyerekkoromban lettek volna ilyen mesék, előbb elkezdek olvasni.

Kedvenc karakter: Hiccup/Hablaty/Harald, Fogatlan, Halvér, Horrorcow

Ami kifejezetten tetszett: Fogatlan és Hiccup barátsága, a humor, a mondanivaló

Ami nem tetszett: -

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Egmont

Kiadás dátuma: 2007.

Oldalszám: 224 oldal

Amit a Kaktusz is olvasni akar #4

2012. május 21., hétfő

Cassie Alexander: Nightshifted (Edie Spencer 1.) - megjelenés: május 22.


Az ápolói végzettség sok mindenre felkészítette Edie Spencert. Égési sérülések? Nem probléma. Levágott végtagok? Sima ügy. Vámpírok? Kizárva. De mivel ő lett a legújabb ápoló a Y4-en, a megyei kórház rejtekében meghúzódó titkos osztályon, Edie minden idejét az összes elképzelhető természetfeletti páciens köti le – vámpíroktól és vérállatoktól kezdve a zombikig minden és még tovább… Edie csak meg akarja tanulni, hogyan is végezze a dolgát, hogy közben sértetlenül túl is élje a műszakját. De amikor az egyik vámpírszolga porrá válik előtte, elszabadul a pokol. Most a haldokló ember utolsó szavai kísértik – Mentse meg Annát – és mielőtt észbe kapna, máris egy küldetése van, megmenteni valami szegény lányt az élőhalottaktól. Amibe beletartozik, hogy betör a vámpírok rejtekhelyére, szerelmes lesz egy zombiba, és megküzd a lelkéért. A Grace klinika még sosem volt ilyen…

Gondolatok: Noha a Grace klinikáért, sőt semmilyen kórházas sorozatért nem vagyok oda, azért vágyom erre a könyvre, mert egy sok lényes, humoros, nyomozós, felnőtt fantasynak tűnik, és az nagyon az én asztalom. Majd meglátjuk, de sok jót várok! (Elméletileg, ha jól néztem, az írónő maga is ápolónő, onnan jött az ihlet.)

Tracy Bilen: What She Left Behind (Ami maradt utána)

2012. május 16., szerda

Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között.

Úgy általában az egészről: Sara és az édesanyja menekülni akarnak otthonról. Muszáj nekik, mert Sara édesapja veri a feleségét, sőt, emiatt lett öngyilkos Sara bátyja. A régen oly tökéletes család romokban hever, ahol az apa még mindig nem hiszi el, hogy a fia meghalt, és az anya és Sara nem akarják ezt neki elmondani, így azt tettetik, hogy él. (Ami felettébb logikus, ugye.) De baj történik, mert Sara anyja nem jön el a megbeszélt találkozóra, így a lány kénytelen randizni a suli legmenőbb pasijával. (Szegééény.) Ezek után Sarának muszáj rájönnie, hol az anyja, vagy hogy egyáltalán él-e még, és vajon milyen szörnyűségek várnak rá, ha egyedül marad a házban az apjával.
Nekem ez a könyv instant-vásárlólistán volt, egyszerűen azért, amiről szól: családon belüli erőszak, gyász és egy leheletnyi nyomozás. Aztán mikor kinyitottam a könyvet, oltári nagyot csalódtam. Megint. Úgy látszik, most ilyen a formám.

Eleve ez egy 300 oldal alatt lévő könyv, amitől nem várok sok cselekményt, hiszen nem lehet, viszont érzelmek igen, és mivel komoly könyvnek van besorolva, ezért vártam, hogy majd jó sokat sírok ezen. Ott kezdődtek a bajok, hogy hiába az alapszituáció nagyon is érzelmes és szomorú, egy deka leírás nincs. Egy óvódás fogalmaz így, tényleg. Amikor a főhős rájön, hogy lehet, hogy meghalt az anyja, nemcsak, hogy hülyeségeket csinál (amire picit később kitérek), de egyszerűen három szavas mondatokban van tényközlés. Mivel E/1-es regény, ezért át lehetne jobban érezni a főhős helyzetét, lehetne sírni végtelenségig, lehetne izgulni, stb., stb. Már ha lenne leírás. A főhős belső monológja kimerül annyiban, hogy ő most bizony szexelni akar. Jól olvastátok.

És ez az egyik legzavaróbb dolog a könyvben, hogy csöpög a romantikától. Értem én, hogy kellett valaki új Sarának, aki felfigyel rá, hiszen a tanárok tesznek rá, senki nem veszi észre, hogy verik otthon, pedig látható sebei vannak. De túl soknak éreztem, hogy PONT a suli legmenőbb pasija, aki igazából érzelmes, értelmes és könyvmoly (ezért figyel fel a főhősünkre, mert órán véletlen mellékerül és a csaj Kinget olvas). Ráadásul a nagy dráma az, hogy a főhősünk legjobb barátjára lesz féltékeny a Menő Pasi. Könyörgöm, a főhős anyja lehet, hogy halott, a főhőst bármikor megölheti az apja, ÉS EZ A LÉNYEG?!

A nagy nyomozás a könyv feléig el se kezdődik, és az egész logikátlan, a főhős egyre csak követi el a nagyobb és nagyobb hülyeségeket. Tudom, hogy az apja ex-rendőr, ezért nem hisznek a rendőrök neki, hogy az apja meg is ölheti, vagy hogy verte az anyját, de ott vannak a tanárok, az iskola pszichológus, bárki. Nem arról van szó, hogy Sara annyira szereti az apját, hogy nem meri senkinek elmondani, nem arról van szó, hogy szégyelli, nincs itt semmi ilyesmiről szó, ami hihető indok lenne, vagy legalábbis lélektanilag rendben lenne, nem, egyszerűen csak Bilen nem tud mit kezdeni a témával. Ugyanis Sara elmondta a legjobb barátjának, nem mindent, de elég lényeges dolgokat, tehát egy külső szemlélődő máris van, aki tudna lépni, DE NEM CSINÁLNAK SEMMIT, pedig 17-18 évesek.

A nyomozás erőltetett, már ha lehet nyomozásnak hívni, ugyanis a könyv fele után, jóval utána, esik le a Sarának, hogy ajj, apámnak van naplója, amibe MINDENT leír, biztosan leírta, hogy megölte az anyámat, vagy hogy anyám hova szökött el szerinte. Még később rájön, hogy az apjának van ám bérelt raktára is a városon kívül, hátha ott van a hulla. Könyörgöm, első nap ezt nem lehetett elintézni? Egy hetet kellett rá várni?

Ráadásul értem én, hogy Sara szeretné, hogy az anyja életben legyen, és ezért lenne izgalmas thriller, mert mi is ezen ennénk magunkat, ha lenne érzelemleírás, de Sara kb. olyan, mint egy öt éves agyilag. Amikor épp olyanja van, hogy berúgott partin, ahol majdnem elveszíti a szüzességét, akkor felhívja az anyját, AKI ELTŰNT, mondván, biztosan eddig csak viccelt az anyja, és most érte jön. Tudom, hogy valahol van benne remény, de ez akkor is logikátlan húzás volt, és nem volt annyira beállva, hogy igazolható legyen azzal. És nem egyszer csinál ilyet, azt gondolja, ha a suliban bajba kerül, majd az anyja érte jön és a többi.

Aztán a vége jelenet átcsap egy átlagos, középszerű thrillerfilmbe, amitől a hajamat téptem. Semmi magyarázat nincs rá, hogy Sara apja mitől lett agresszív és olvastam már pár ilyen könyvet, néztem sorozatokat, tálalni lehet ezt úgy, hogy a negatív szereplőt meg lehessen érteni, és tényleg amúgy is, mindig van ok, hogy miért olyan a bántalmazó karakter, amilyen. Ha szociopata, akkor szociopata, de legyen valami. Itt az idilli családapa átmegy pszichó gyilkosba csak úgy.

ÉS A LEGVÉGE? A LEGVÉGE? Mindenféle érzelemkifejtés nélkül ez olyan volt, mintha közölte volna a mekiben, hogy ő most salátát kér. És akkor higgyük el, hogy mennyire hiányzik neki a bátyja, az anyja, sőt ez az egész történet mekkora lelki sebet hagyott rajta? Nem, nem hihető, mert egyszerűen semmi nincs leírva, csak hogy milyen ruha van rajtuk és mit esznek.

Nem mondom, hogy a világ legrosszabb könyve, de nem szól semmiről. Aki érzelmes, sírós könyvet vár, nehogy belevágjon. Hiába a pár gyenge párhuzam arra, hogyan „nő fel” ahhoz Sara, hogy szembenézzen az apjával, nekem egy szappanoperás és egy öreg lovas hasonlaton kívül több kell.

Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: az alaphelyzet jó lett volna

Ami nem tetszett: a buta főhős, az egész logikátlan, érzelemmentes

A történet: 3/5 pontból

A karakterek: 1/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Simon Pulse

Kiadás dátuma: 2012. május 1.

Oldalszám: 256 oldal

Laini Taylor: Füst és csont leánya

2012. május 14., hétfő

Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között, és jó nagy reklámja volt.

Sorozat: A Füst és csont leánya 1. része.

Úgy általában az egészről: Karou a 17 éves, valódi kék hajú lány Prágában tanul rajzolni, és éli az életét. Kicsit különcnek tartják, hiszen nem árulja el, miért festi ilyen színűre a haját, miért van a tenyerén tetoválás, miért jár el a legkülönbözőbb időpontokban titokzatos megbízásokra, és hogy mik lehetnek ezek, és honnan szedi különböző egzotikus kis csecsebecséit? Miért tud annyi nyelven? És honnan szerzi a vad ötleteit a fura lényekkel teli rajzaihoz? Hát bizony azért, mert Karounak titkos élete van, a legelső emléke, hogy egy démon, Kénkő házában játszik, és igen, a szörnyek nevelték fel őt, de szeretettel, és ezért olyan az egész, mint egy kis család. Valamiért Kénkőnek fogak kellenek a varázslataihoz, és ezeket vásárolja fel a világ összes tájairól Karou segítségével, amikért cserébe kívánságokat osztogat.
Jajj, úgy vártam ezt a könyvet! Jajj, annyira akartam szeretni! El is mondom, mit vártam. Minden kritikában kiemelték, hogy ez nem sablonos, nem nyálas, nem átlagos, ifjúsági fantasy, hanem amire vágysz, tele történettel, fordulattal, izgalmakkal és varázslatos tájakkal. Ebből az utolsó kipipálva, na de a többi?

Sokan fogják imádni és jogosan, mert valahol ez nem egy szörnyű könyv, de nem nekem való. Nem akarok senkit eltántorítani tőle, mert Taylor mesésen ír, tényleg. Annyira jók a leírások, az első 100 oldal csupa hangulat, bár lassan hömpölygött a cselekmény, és inkább a világot mutatta be, ami teljesen élvezetes volt. Imádtam Kénkő boltját, a különös lényeket (madár-pillangók), és hogy Karou mennyire szereti ezeket a démonokat, mintha a családja lenne, és tényleg, azok is. Ami viszont kétes elem az írásmódban: az a nézőpontváltás. E/3-mas a regény, ezért jobban átjönnek a leírások, és nem is annyira irritáló, ha nézőpontot vált, de történetvezetésileg volt elég rossz húzás. Van olyan lényegtelen szereplő szempontjából egy egész fejezet, ami tök felesleges, csak szószám húzás, RÁADÁSUL UGYANAZT LÁTJUK MÉG EGYSZER TELJES EGÉSZÉBEN A FŐSZEREPLŐ SZEMPONTJÁBÓL. Hozzáadott valamit, hogy láttuk, hogy kis szereplő féltékeny? Semmit. És ez a baj, hogy tele van ilyen hullámvölgyekkel a könyv. Rengeteg helyen pont a nézőpontváltás miatt lesz fájdalmasan átlátszó a történet, és ezt nagyon sajnáltam.

Tehát a történet: Az első 100 oldal az említett világbemutatás, ahol az olvasó azon töpreng, ejj, mi lehet a főhős, jajj, mi lehet itt a világgal, mire kellenek a fogak? Na, ez lenne igazán érdekes a könyvben, de történik valami, ami miatt ez kiíródik, és jön A PASI. Aztán 300 oldalon csöpög a nyál. Nekem nem tudja senki bebizonyítani, hogy A) ez nem sablonos B) ez nem túl rózsaszín, C) ez lényeges a történet szempontjából. Értem én, hogy lehet ez feltétlen kellett az írónő szerint, de nekem nem ment le a torkomon. Na, de mi is történik ebben a rózsaszín 300 oldalban? KÉT NAP! Az előtt egyszer találkozott a két főhős, és első látásra egymásba szerettek. Annyira jó nekik!

Aztán ott a rejtély, hogy micsoda is Karou, na ez az említett nézőpontváltás miatt nem meglepő, és elhúzzák. Már a könyv fele előtt ki lehet találni, hogy kicsoda ő, és 100 oldalon azon huzavonáznak, hogy elmondjam/ne mondjam/akarom tudni/nem akarom tudni. Esküszöm, legszívesebben beléptem volna a lapok közé, és felpofoztam/kibeleztem volna mindkét főszereplőt. Talán azért nem hatott meg ez a rész, mert az érzelmek nem jöttek át, egyedül Karou és Kénkő közötti apa-lánya kapcsolat és ennyi. Na de a többiek? Egyáltalán nem hatottak meg, és noha a szereplők nem annyira kartonfigurák, mégis utáltam őket, nem tudtam együtt érezni velük, és a végén, tényleg átváltott mindkettő az igazán negatív karakterbe. Vagyis nem bánnám, ha véres halált halálnak mihamarabb. Na és aztán 200 oldalon át mesélik el, hogy kis is Karou, közben nyálazva, olvadozva, hát olyan remek volt, majdnem kitéptem az összes hajam. Összevissza ugrál időben, és bevallom, ezt két mondatban le lehetett volna rendezni, nem KÉTSZÁZ oldalban.

Nem tetszett ez az aránytalanság a könyvben, mert unalmassá tette az egészet. Mert tudtam, mi lesz, mi történt, semmi nem kötött le benne, főleg az is közrejátszott, hogy a szereplők nem szerethetőek. Azt még hadd tegyem hozzá, hogy az első három fejezetben nem lehet tudni, hogy mi a jó élet folyik itt, mert a főhős elfelejti megemlíteni nekünk, hogy ő tud a természetfelettiről, pedig a fülszöveg is ellövi, így ez teljesen felesleges volt, sőt, csak még idegesítőbb lett tőle, nem izgalmas.

NA DE A MITOLÓGIA! Mint említettem, világkidolgozás az van, és szép is az elején. Aztán csavar rajta egyet, és nem a fülszöveg szerinti „jajj, a szép a jó, a csúnya gonosz, vagy fordítva” dolog áll fent. Hanem egyszerűen ezek se nem angyalok, se nem démonok, csak úgy vannak. Én azok közé tartozom, akik szeretik, ha a démonoknak és az angyaloknak köze van Istenhez, Luciferhez, a Mennyhez és a Pokolhoz, hát itt nincs, és ez az, ami még inkább levont számomra a kötetből. Szó sincs róla, kidolgozott a dolog, de pont azt festette fel, amit én utálok. (Ezt spoiler nélkül nem tudnám leírni, a lényeg: van benne egy hangulatváltás a felénél, és pont olyan lesz, amit én ki nem állhatok.)

És aztán jöjjenek a logikai bakik, mert vannak: A főhősünk, aki démonokkal él, és tudja, hogy démonok, úgy gondolja, hogy 4 démon létezik a földön, csak azok, akiket ő ismer. LOGIKA? HOL VAN EBBEN LOGIKA? A két főhős leáll beszélgetni az épp gyilkos szándékú ellenfeleik előtt, gondolván, úgysem látják, se nem hallják, hogy ők most beszélgetnek. TÉNYLEG? A rendőrök körözni kezdik a főhőst, mert repült. (ANNYIRA JÓ! A cseh rendőrségnek jobb dolga nincs. Főleg, hogy alig pár fejezetet arra pazarolt az írónő, hogy bemutassa, hogy az emberek az ilyen apró dolgokat is megmagyarázzák maguknak racionálisan.)

Vannak nevetséges dolgok, amiket nem tudtam komolyan venni: A főhős annyira gyönyörű, hogy mindenki elsőre beleszeret, és hárman vagy többen akarják megdönteni. Csinálnak a főhősnek élő sálat madarakból, akik megeszik róla a cukrot. (Mert bálba cukorral szórták be. :DDD) És a démonok eredetlegendájában az angyalok a nemi erőszaktevő Nap véréből lettek. Tudom, eredetmonda, de akkor is jót kacagtam. És akkor ott vannak az angyalok, akiknek ki van festve a szeme (a férfiaknak, ettől egzotikusak), járnak WC-re (ezért lett szerencsétlen angyal nekem Kakamatyi-Kaksimanó és a többi, mert a főhős elkezd ezen töprengeni, hogy kell-e neki kakálnia, ÉS KELL!), és lávalámpaként világít a szárnyuk a sötétben. Jajj.

De vannak jó dolgok is, az említett hangulat, az első 100 oldal környékén, az egzotikus tájak leírása, a főhős elveszettségének, magányosságának leírása, hogy mennyire elkülöníti őt a folytonos hazudozás a másik életéről. És a nagy kérdés az angyalok és démonok között, mivé tesz minket a háború, van-e más megoldás, és mi tesz minket szörnyeteggé.

A vége, nos, elvileg meghökkentő lenne érzelmi szinten, de mivel nekem egy krumpli érzelmi színvonalán mozgott a könyv, engem nem hatott meg, és mivel a 7. fejezettől kezdve tudtam, hogy ez lesz (60 fejezetből), meg se lepett. Amit még ide megjegyeznék: idegesítően minden fejezetcím az adott fejezet szövegéből szó szerinti kiemelés, és ezzel lehet engem az őrületbe kergetni.

Azt mondom, hogy ez a könyv rosszul járt velem, mert olyan a felépítése, olyan elemeket használ, amit én szívből gyűlölök, és nem, kívülről ez egyáltalán nem látszott, mert becsapós. Taylor tényleg tudna írni, a szavakkal nincs gond, de számomra túl egyetlen volt a könyv, nem azokra a dolgokra helyezte a hangsúlyt, ami engem érdekelne, és túl sok és rózsaszín volt benne a romantika. Aki viszont él-hal az angyalos-démonos ifjúsági romantikáért, annak hajrá, hátha mást jobban megnyer, nem olyan rossz, de nem is akkora történet, ahogy beharangozzák. Nekem csalódás volt.








Kedvenc karakter: Kénkő

Ami kifejezetten tetszett: a hangulata az elején

Ami nem tetszett: piszok lassú, piszok nyálas, kiszámítható, Kaksimanó :DD

A történet: 3/5 pontból

A karakterek: 4/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: Kossuth kiadó

Kiadás dátuma: 2012. május 10. (elvileg, én angolul olvastam)

Oldalszám: 432 oldal

Michelle Sagara West: Silence (Csend)

2012. május 11., péntek

Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között.

Sorozat: The Queen of the Dead 1. része.
Úgy általában az egészről: Emma Hall köszöni szépen, jól van. Legalábbis minden nap ezt ismétli a barátainak és az anyjának. De igazából Emma üres belül, hiszen sok veszteség érte, köztük a szerelme, Nathan halála is. Éjjelente a temetőket járja, és itt találkozik Erickel, az új sráccal, aki az iskolában hozzá sem szól, és egy öreg nővel, akit csak ő lát, Eric nem. Hamarosan Emma hangokat hall, és rejtélyes, segélykérő üzenetek jelennek meg a laptopján, míg végül össze nem esik, és a kórházban nem mást lát, mint a halott apját. Mi történik Emmával? És mit akar tőle Eric?
Valahogy a semmitmondó fülszövegből azt hittem, hogy a főhős majd Eric (a szexi, új fiú) és Nathan (a szellem régi nagy szerelme) között fog őrlődni, és hogy ez nem lesz más, mint egy átlagos tini románc, fantasy körítéssel. Tévedtem. Már megint. Azt az előítéletes egemet!

Nem mondom, hogy annyira egyedi, hogy megváltja a világot, de kellemesen üde folt volt ez a sok, átlagos romantikus történet között. Kezdjük azzal, hogy nincs romantika. Egyáltalán. Egy deka se. És milyen dühös voltam érte! Van legalább három szereplő, akikkel Emmának olyan csodálatos kapcsolata/viszonya van, hogy máris az elején szurkoltam nekik. Külön-külön mindháromnak, igen, és frusztrált, hogy semmi nem lett belőle, noha sorozat ez is, szóval esélyem még mindig van.

Tehát ha már a viszonyok gyönyörűen vannak ábrázolva, és nem csak a baráti, hanem a szülő-gyerek is, akkor ebből adódik, hogy rémesen jók a karakterek. Bár nagyon rövid a könyv, 300 oldal sincs, mégis eléri azt, amit a többi, hangzatos fantasy regény nem: már törődtem a főhős sorsával az elején, máris szimpatikus volt, pedig nagyon különbözik tőlem Emma személyiségben. És ezt csodáltam, hogy ilyen kevés oldalon, ennyire kerek és egész karakterekkel ismerkedtünk meg. Az utolsó mellékszereplők is kedvelhetőek, és teljesek, mivel nem mindenkinek jó tulajdonsága van. Ami meglepett, hogy a tipikus csajos csajok, akik a szőke lányok vezérei, na, azok is teljesen kompetensek, nemcsak üres fejű, idegesítő libák. A fiú legjobb barát, Michael pedig autista, ami szintén egy olyan dolog, amivel nem találkoztam fantasy regényben.

Nem mondom, hogy tökéletes regény ez, mert mégis csak igen rövid. Miért gond ez? Mert megszoktam, hogy ha sorozat, akkor teljesen egybefüggő az egész, főleg, ha az a kérdés, hogy mi a csoda is a főszereplő. Itt pedig egy rész/egy történet felállás is van, mert persze halad valamennyit előre a nagy szál, de mégis, olyan kis mértékben, amit sajnálok. Amúgy izgalmas és pörgős a cselekmény, de a vége felé teljesen belassul, amikor is egy külön kis mellékszálon, az adott, kisebb cselekményt elintézik. Kicsit ettől olyan, mint egy tévésorozat pilotja. Ezt az érzést erősíti a váltott nézőpont is, Emma és Eric között, de azt hozzáteszem, hogy ezzel az írónő nagyon jól bánik, és csak fokozza az izgalmakat, mindig annyi infókivágást hagy, amitől a falat kapartam, hogy mikor tudunk meg többet. Nincs olyan nagy meglepetés, de mégis imádtam, ahogy kibontakozott az adott világ és a szellemek tulajdonságainak felépítése…

És itt jön az, amitől furcsa lesz ez a regény. (Nekem pozitívan furcsa, másnak ki tudja.) A történetben a szellemeknek, sőt, bármelyik halottnak, nincs jó sorsa. Ettől pedig olyan negatív utóélet képet fest, amitől szerintem sokan eret vágnának. Persze, ez is a cselekmény része, hogy kiderítsék, miért is van ez a szellemekkel, de akkor is egy elég negatív, szomorú hangulatot áraszt a könyv. És nem csak emiatt. Emma, noha barátok veszik körül, végtelenül magányos, hiszen apja és szerelme is meghalt, így a halál kérdése állandóan foglalkoztatja, olyannyira, hogy öngyilkos is akar lenni, mert talán az könnyebb. De eközben mégis megy előre, mégis megtesz bármit a barátaiért, de egyszerűen ahogy olvastam a könyvet, engem is átjárt Emma üressége, fájdalma. Az érzelmek leírásai annyira erőteljesen és olyan szép képekkel játszik West, hogy már az elején teljesen meghatott. És mivel szellemekről szól, ezért a gyász, mind Emmáé, mind más mellékszereplőé, sőt szereplőké, főszerepet játszik, és West se nem túlozza el, se nem csak úgy bedobja.

A végén vártam egy kis boldogságot, bármi feloldozást Emmának, nem sokat kaptam, pedig milyen ritka, hogy én boldog véget akarok. Persze, mert egy sorozat első része, ezért nem siette el West a dolgokat. A szereplők miatt akarom ezt nagyon tovább olvasni, inkább az ő kapcsolatuk érdekel, mintsem a történet. A főgonoszt megismertük, meg hogy talán valamihez köze van, de hogy miért, minek, arról semmit nem tudunk. És jajj, a vége! A vége érzelmileg kegyetlen.

Nem egy átütő erejű, katartikus regény, de kellemes kikapcsolódás, szellemekkel, ironikus humorral és gyásszal, meg egy megtört szereplővel.

Kedvenc karakter: Emma, Chase, Michael

Ami kifejezetten tetszett: a karakterek, a közöttük lévő kapcsolatok, a gyász

Ami nem tetszett: -

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: DAW

Kiadás dátuma: 2012. május 1.

Oldalszám: 256 oldal

Cassandra Clare: City of Lost Souls (Elveszett Lelkek Városa)

2012. május 9., szerda

Hogy akadtam rá: Cassandra Clare-t imádom a fanficjei óta.

Sorozat: A Végzet Ereklyéi 5. része

Úgy általában az egészről: Miután Lilith-et megölték, és felszabadították Jace-t a csapdájából úgy tűnt, minden rendben lesz. De történt valami. Sebastian és Jace eltűntek. Hogy lehet Sebastian mégis életben, ha nem sikerült teljesen a rituálé? Miért vitte el Jace-t? Senki nem tudja, de Clarynek be kell számolnia a Klávénak mindarról, ami történt a Végzet Háborújakor, hogy miért is lett Jace-szel az, ami. Míg a Klávé tisztázza Claryt, hogy nem sértette meg a Törvényt, addig lemondanak Jace-ről, és az újabb démoninvázióval lesznek elfoglalva. Így nem marad más hátra, minthogy a csipetcsapatunk maga keresse Jace-t. A bökkenő? A fiú össze van kötve Sebastiannal, és azt sem lehet tudni, hogy önmaga-e. De persze mindenki másnak is megvannak a problémái: Simon anyja rájött, hogy a fia vámpír és nem fogadta jól, Maia még mindig azon töpreng, mit érez Jordan iránt, Alec és Magnus közé pedig beékelte magát a halhatatlanság problémája, és akkor még nem is beszéltünk a Lightwood szülők széteső kapcsolatáról.

A negyedik részt én nem szerettem, bevallom, sokszor a földhöz vágtam, és mivel a Clockwork Prince még rosszabb volt, és Clare frissebb könyve, egyszerűen féltem, hogy bármilyen kecsegtető is ennek a könyvnek a trailere, nem azt fogom kapni, amit vártam. Igazam lett? Nem tudom. Clare biztos, hogy már nem a régi, de mégis ez a könyv eszeveszett szórakoztatást nyújtott! De kezdjük az elején:

Ezt a könyvet már nem tudtam komolyan venni, és nem tudom miért. De őszintén? Miért kell mindent elemezni (mert rossz szokásom), ha teljesen leköt és kikapcsol? Ezernyi hibája van ennek a könyvnek, és mindet fel is fogom sorolni, de Clare úgy bánik a szavakkal, hogy nem is érdekelt, egyszerűen hagytam, hogy magával sodorjon Claryék nyavalygása, küzdelme, szerelme és humora.

Kezdjük a rossz dolgokkal: Vannak benne logikátlan dolgok, és nem tudom, hogy ha ez egy ennyire népszerű könyv, miért nem lehet javítani. A nyitó jelenetben már az a baja Clarynek, hogy Isabelle szobájában nincs óra, nem tudja, mennyi idő telt el, jön a snitt, a Clare-féle terjedelmes szobaleírás, és HOPPÁ, Clary elővette a mobilját megnézni mennyi az idő. Ezt úgy éreztem példának okáért, hogy írói erőltetés volt, hogy le tudja írni Isabelle szobáját, és nem ment valami szépen. És végig ezt éreztem a könyvön, hogy vannak ilyen apróságok, amik csak azért vannak, hogy Clare le tudjon írni valamit. Főleg, hogy amikor Jace-t látja Clary, azzal érvel, hogy az ember bárhol, bárhogyan felismeri a szerelmét, de persze, hogy nyolcszázszor összekeveri a pasiját a saját testvérével, mert mindkettő szőke, izmos, meg Árnyvadász. Nem mintha nem örültem volna az ebből adódó helyzeteknek, csak jelzem, hogy észrevettem, miszerint ez nem teljesen stimmel.

Ami még negatív és meg kell jegyeznem az két főbb dolog, legyen három, bár a harmadik még csak egy kétes terület, attól függ, hogyan dolgozza fel a hatodik részben. Szóval:

Nagyobb negatív dolog, amibe más beleköthet, de engem nem zavart #1: Mivel egyben olvastam el a könyvet, mert a Végzet Ereklyéi olvasása közben nem szoktam aludni, ezért feltűnt, hogy mennyi, de mennyi szexi jelenet van. Engem nem zavart, mert Clare úgy írja le, bármelyik párosról is legyen szó, hogy perzselnek a lapok, és bevallom, jó volt nem átlagos-rózsaszín, hanem tényleg heves szerelmi jelenetekről olvasni. No, de kérem! A világvége közeleg, legalábbis tudjuk, hogy valami nagyon rossz. Valaki haldoklik. Időre kéne menni, hogy megmentsük. Hőseink mit csinálnak? Bizony! Leállnak szexelni meg smárolni. DE MINDENEGYES SZÁLON. Zavart? Nem igazán. Csak nem tartottam logikusnak, hogy ha éppen valaki, akit szeretünk, bajban van, akkor leállunk a hormonális kitöréseinket kiengedni. És aki nagyon szőrszálhasogató, ebben láthat némi problémát.

Nagyobb negatív dolog, amibe más beleköthet, de engem nem zavart #2: Én olvastam Clare fanficjét. A Harry Pottereset. Tudjátok, amiért perelni akarták, mert lopott mástól? Igen, róla van szó. Tudom, hogy Clare egy "becstelen tolvaj," és hogy utálni kéne ezért, mert negatív példát mutat, hogy egy „tolvajt” is ennyien támogatnak, és megél belőle. De ami még jobban zavaró, amiért utálják odakint Clare-t? Hogy ez a fanfic, amiből egy halom dolog nem az övé, na ezt írja most át Jace-szel és Claryvel. Szóval bárki, aki olvasta a Draco Veritast, nem fog meglepődni. Itt is van Voldemort ajtó-nincs kastélya, ami poén, mert egy versből szedte Clare az ötletet, amit itt elfelejtett kreditelni. Akkor a sebhely Harry Jace és Draco Sebastian kezén, amivel összekötötték őket, és érzik egymást? Meg se említsem a főcselekményszálat, ami szintén a DV másolata, és ezzel egyben a Csontváros teljes ismétlése. Ja, és akkor még ott van Sebastian Tom Denem teljesen beteges vágyakozása Clary Ginny után. Ezek mellet, ha ez nem lenne elég, az egész az átlagos Végzet Ereklyéi fanfictionök legborzalmasabb és legklisésebb elemeit használja fel. Onnan tudom, hogy sok ficet olvastam, egy bizonyos pároshoz, és igen, az összes létező sablont onnan betette Clare ide.

Szóval látom a hibákat, mert nagyok. Mégis kérdezhetitek, ezek után, hogy élveztem a könyvet? Egyszerűen. Mert ez nem egy minőségi fantasy könyv már, nem is akar eredeti lenni, (őszintén, az amúgy is nehéz,) van egy bevált receptje Clare-nek, amit akárhányszor eljátszhat, az olvasó mégis imádni fogja. És velem is ez történt.

De említsem meg még a harmadik pontot, ami elég fura, és a legjobban ezen vontam fel a szemöldököm. Azt értettem, hogy néha a tinédzserek felelőtlenek, és berúgnak, az alkoholfogyasztással semmi bajom. No de a DROG?! Van rá bármilyen magyarázat, hogy Clary miért drogozott be? Mert Clary itt valami bátor, okos, csodalénynek van beállítva, habár nem olyan idegesítően, mint a negyedik részben, de könyörgöm: DROG?! KOMOLYAN, DROG?! És ez most követendő példa? Ami még egy kicsit kényesebb téma, egy apró molesztálási, majdnem nemi erőszak jelenet. Ebből még nem tudunk semmit, hogy hagyott-e nyomot az adott szereplőn. Ha nem, akkor majd a hatodik résznél sípolok érte.

De mindezek ellenére, hogy klisés, hogy tele van bakikkal, hogy önmaga fanfice, nem tudok rá más jelzőt, minthogy CSESZETTÜL JÓ! A cselekmény több szálon fut, és kismillió nézőpontunk is van, ami most működik. MIÉRT? MERT NINCS JACE NÉZŐPONT! Miért jó ez? Mert Jace egyik alap vonzereje az volt, hogy nem tudjuk, mit gondol. Jó, azóta rájöttünk, hogy megtört karakter, és aranyszíve van, de most sok lett volna ide Jace, és örülök, hogy Clare csak az epilógusba tette bele. De most kivételesen visszatért a nézőpontok előnye, pörgős volt tőle a cselekmény: Clary szálát imádtam a legjobban, és még az előző részben utáltam, itt csak egy olyan megszólalása volt, amiért nem szeretettem, az is az elején. Utána szépen megint átváltott a kedvelhető főhős kategóriába. Ez volt a bajom, hogy hiába a könyv fele Claryé, még így is kevésnek találtam. Amit viszont soknak: értem én, hogy Simon a másik főhős, de én őt nem kedvelem. Valószínűleg ez másnak nem fog levonni a könyv élvezhetőségéből, csak nekem, és mivel a történethez is hozzáadott valamit Simon szála, nemcsak vinnyogott, mint az előző részben, ezért még szemet is hunyok felette. De MAIA SZÁLA MINEK? Szinte majdnem főszereplő lett belőle, csak azért a nevetséges dologért, hogy ő is megtalálja-e élete párját. Ez már nekem túl rózsaszín volt és túl sok. Ami viszont üde folt volt: Magnus és Alec. Végre a könyv tetemes része róluk szólt, legalább annyi, mint Maiáról. Még mindig azt mondom, hogy ez a legszebb könyvbeli párosítás itt, és nem csak azért, mert homoszexuális kapcsolatuk van, hanem mert tényleg szenvednek azon, amin mindenegyes ifjúsági fantasy szereplőnek kéne, akik halhatatlan lénybe szeretnek bele. Mert ez nem csak azt jelenti, hogy nem lehetnek együtt örökkön örökké, mert ahhoz Alecnek olyan dolgot kell használnia, ami teljesen idegen tőle (vámpírizmus, fekete mágia), de azt is, hogy bizony Magnusnak múltja van, amit nehéz elfogadni, sőt, eleve elképzelni, főleg ekkora korkülönbségnél. Clare ezzel a szállal nagyon gyönyörűen és szívet tépően bánt.

No de van még itt egy szál, amit a trailerből ki lehetett találni, amit én imádtam, és sikongattam miatta: Sebastian. VÉGRE teljesen látjuk a karakterét, noha egy darab az ő szemszögéből megírt jelenet van, mégis ő is központi karakter lesz, és minden sorát, minden megmozdulását imádtam. (Sebastian rajongók tehát előnyben!)

Van persze valami háttértartalma a könyvnek, hogy milyen is az igazi szeretet, az igazi családi összetartás, hiszen minden karakter végül is ezt keresi, a feltétel nélküli elfogadást és támogatást. És bizony a család nem mindig a vér szerinti kötelékeket jelenti. Láthattuk, hogy nem minden szülő tökéletes, hogy ők is kerek, egész karakterek, és esendő emberek, és talán még mindig ezt szeretem ebben a könyvben, hogy a felnőttek ugyanúgy fontosak, mint a tinédzsereink. Kivételesen a fülszövegben olyannyira hangzatos „mi az az ár, amit már nem ér meg a szerelem” kérdést tényleg kifejtették, és felvetették, és mindenki ezen töpreng. Van, aki azért szeretne még morális maradni, van, aki a bolygón élő összes ember élete elé teszi az igaz szerelmét. Válasz konkrétan a kérdésre nincs, de jól elgondolkoztat, hogy vajon az olvasó meddig menne el a szeretteiért. Plusz felveti, hogy végül is mennyit ér a szabad akarat, vagy inkább éljünk boldog tudatlanságban. Melyik éri meg? Jó-e boldognak lenni, minden ok nélkül a tudatlan ködben?

Apróbb dolgok még, amikkel nem tudok mit kezdeni: Harry Potter hasonlóság, főleg a Halálfalók jelére gondolok itt, amit oly’ hirtelen bevezetett Clare ide is, mert megkövetelte a cselekmény. Hogy Clary fogságban arra vágyik, legyen szájfénye. (Mondjuk legalább nem nőtt megint a melle.) És a rengeteg Pokoli szerkezetek trilógia utalás. Ha ez a kettő, olvasható egymás nélkül, akkor miért van ennyire egyértelmű utalás a Pokoli szerkezetek végére? ITT? EBBEN? Meg mi a jó életet keresnek Tessa cuccai A) Valentine-nál, B) a Lightwoodéknál.

Szóval végre egy kötet, ahol Clare visszatért a romantika-akció-démonok-humor megszokott receptjéhez, amit teljesen lehet élvezni, aminek pár szálon függővége van, pár szálon érdekes kérdés merült fel, egy szálon pedig szívet szaggatott, de hogy vajon ki mennyire szereti Clare-t ezek után az ismétlések után? Nos, mindenki persze maga dönti el. Engem lekötött, elszórakoztatott a könyv. A gond csak az: két év múlva jön a folytatás. Kegyetlenség.

MAGYAR MEGJELENÉSRŐL NEM TUDOK SEMMIT, A KIADÓT KÉRDEZZÉTEK!



Kedvenc karakter: Sebastian, ó, Sebastian

Ami kifejezetten tetszett: Sebastian

Ami nem tetszett: fanficszagú, klisés

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 6/5 pontból

Kiadó: Margaret K. McElderry

Kiadás dátuma: 2012. május 8.

Oldalszám: 544 oldal

Marianne de Pierres: Burn Bright (Lobogjon benned a láng!)

2012. május 6., vasárnap

Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között.
Sorozat: A Night Creatures 1. része.

Úgy általában az egészről: Üdvözlünk Ixionban, az örökéj, örökfiatalság, és soha-alvás szigetén! Ahol nincsenek felnőttek, nincsenek szabályok, azt csinálsz, amit akarsz. Pont ezért szökik el minden fiatal Ixion szigetére a saját elnyomott életükből. Retra azonban más, ő nem az élvezeteket és a szabadságot keresi, egyszerűen hiányzik neki a bátyja, aki elszökött otthonról. De ki hibáztatná őket? Hiszen a Sír provincián belül, ahol a Tanács dönti el, mit gondolhatsz, mit olvashatsz, még rosszabb helyen laknak: A Bezártak közösségében. A Bezártaknál a nőknek alárendelt szerepe van, és senki nem beszélhet a másikkal engedély nélkül, no meg nagyon-nagyon vallásosak. De Retrának ezen felül is megvan az oka, apja állandóan veri, és az őr, akit kijelöltek a családjuk mellé, miután Joel elszökött, molesztálja. Így még a beleültetett engedékenységi chipet is legyőzi, saját magát szoktatja a fájdalomhoz, hogy végre el tudja hagyni a Bezártakat, és célba vegye Ixiont, de már az oda tartó út is rögös. Nem is beszélve arról, hogy valamiért az egyik Begyűjtő, akik Ixion őrei, felfigyel rá. És vajon miért jó Ixionnak, hogy korhatárosan, de befogad bárkit, aki szórakozni vágyik? Mi az örökéj szigetének titka?
Ez a könyv! Ez! Ez valami kifejezhetetlenül jó volt! Oké, leteszek a felkiáltójelekről, és megpróbálom értelmesen összeszedni a gondolataimat. Először is úgy találkoztam a könyvvel, hogy láttam tavaly, hogy ez megjelent, és disztópiás, és milyen érdekes borítója van, noha pink a felirat. Aztán, mivel fülszöveget nem olvasok disztópiánál, csak mikor leemelem a könyvet a polcról, meglepődtem, hogy ez ilyen partizós-zenés, jajj, mi lesz itt. Kezdtem félni attól a rózsaszín címtől… De csalódtam pozitívan, és ez is talán az év egyik legjobb könyve lett.

A Burn Brightot leginkább talán a chilis csokihoz tudnám hasonlítani, első hangzásra bizarrnak tűnik, személy szerint utálom is az egyik hozzávalót (chili), míg a másikat imádom (csoki), de a kettő együtt valami fenséges. Sötét hangulatú, de nem véres (nagyon), bekúszik az ember tudatába, és nem ereszti. Folyton azon kaptam magam, hogy ellenőriztem, hogy vajon aludnom kell-e (főhőseinknek tetoválás mutatja ezt), az járt a fejemben, mikor kint voltam, hogy ne térjek le az ösvényről, mert megesznek az Éjlények, és „Bébi denevérnek” kezdtem el magam hívatni. (A frissen érkező neve ez Ixionban.) Olyan erős hangulata van, akárcsak a Tisztáknak, és nem csak ez volt isteni a könyvben!

A világkidolgozással kezdeném, mert engem teljesen lenyűgözött, és a könyv egyik nagyon erős pontja. Minden provincia más és más, és a szereplők elmesélik a háttértörténeteiket, így kapunk bepillantást a teljesen különböző világokba, mindegyiknek nagyon érdekes a felépítése, és mindegyik disztópia. Mindenhol különféleképpen nyomják el őket, és csak csodálni tudom de Pierres tehetségét, hogyan tudta mindezt egy könyvbe beleilleszteni úgy, hogy nem ütött el egymástól, és értelmesen, kereken összeállt. Viszont a világfelépítés egyik pontja, amitől talán furcsa lehet a könyv, hogy ez A) nem a Földön játszódik (játszódhat, de három Napjuk van), B) fantasy elemek is vannak benne (lásd Éjlények, amik nyugalom, nem vámpírok.) De mindezt de Pierres úgy oldja meg, hogy egyetlen percig sem kételkedtem benne, hogy ez nem lehetne valós, annyira ért a hangulat megteremtéséhez. És részletekben gazdag a világ is, az önjáró, póklábas hintótól kezdve, a mágikus szekrényeken át, a láthatatlan szolgálókig minden elvarázsolt. Azt tegyük hozzá, hogy bár lehetne kételkedni abban, hogy valóban disztópia-e, de felvet kérdéseket a mai világfelfogásról, társadalomról, így jogosnak tartom a címkét. Vajon mi a jobb? Ixion szabadsága, ahol bármit megtehetnek, vagy a teljes önkontrol? Hol a határ? Van középút? És ahogy az állam csöpögteti az információkat, úgy képes manipulálni a társadalmat (összeesküvés elmélet gyártók előnyben!)

„A félelem csapdába ejti az elméd.” – Így ha valamiről azt állítják a vezetők, hogy tiltott, egyből félni kezdenek az emberek tőle. De nem mindenkinek magának kéne eldönteni, hogy mi helyes és mi nem?

Ami talán még kiemelendő, hogy vannak benne nehéz témák, és bár érintőlegesen, nem erről szól a könyv, mégis sokakat zavarhat. A már leírásban említett molesztálás és családon belüli erőszak, ami mellesleg tényleg meglátszik a főhősön, és ahhoz mérten viselkedik. Van nemi erőszak, és ami még meglepőbb NŐI erőszaktevő, őszintén, alig akad ilyenről szó ezzel foglalkozó könyvekben, nemhogy ifjúsági fantasyban. Aztán ott van Ixionban az alapszabály: „A visszafogottság bűn.” Tehát mindenki lengén öltözik, nyilvánosan orgiáznak, és a többi. Nincs részletesen leírva, de akit zavar az ilyen akár említés szinten is, az jobb, ha kihagyja. No meg alapvető, hogy mindennap mennek gyónásra, ami abból áll, hogy egy Begyűjtő ad nekik drogot… Vagyis a könyv nagy részében a szereplők be vannak tépve, bár a főszereplőnk az első alkalom után lemond erről, úgyhogy ettől nem kell félni.

A történetvezetése is nagyon jól van megoldva, mindig fenntartja de Pierres az érdeklődést. Noha az első pár fejezetben csak Ixion világát ismerjük meg, de annyira érdekes a világ, hogy ez is lekötött, főleg, hogy már az első fejezetekben látjuk, hogy Retra nem bízik ebben sem, nem hiszi el Ixion reklámszövegét, és bármennyire mondják, hogy ő mennyire naiv, mégis benne él a gyanú. Ugyanis az első kérdés: mi történik azokkal, akik túl öregek? Hova viszik őket? Mit csinálnak velük? A legtöbben, vagyis majdnem mindenki, elhiszi, hogy csak egy újabb, jobb helyre kerülnek. De ez ugye ámítás… No meg, ott a kérdés: Miért jó ez Ixion lakóinak, hogy ők ott partiznak? Mik azok az Éjlények? Miért van öröksötétség?

Emellett a főcél az lenne, hogy Retra megtalálja a bátyját, hála az égnek de Pierres úgy döntött, nem húzza el, és viszonylag elég hamar megtalálja a főhős a testvérét, ami az első meglepetést okozta számomra. De igazából a történetben ezek mellett, meg Ixion belharcai mellett, ami még inkább lekötött, az Retra fejlődése. Nagyon szépen változik át a Bezárt lányból egy magabiztosabb, bátrabb egyéniséggé, rá kell jönnie, hogy talán ez mindvégig benne volt, hogy itt az ideje, hogy elszakadjon a bátyjától és megtalálja önmagát, hogy levetkőzze az otthon tanult felesleges szabályokat. Gyönyörű párhuzam ez arra, ahogy a tinédzserek a való életben is felnőnek, és ami még jobb? Itt történik valami Retrával, ami még jobban hangsúlyozza a felnövését, élesen, hirtelen változik benne valami mágikus módon (mármint tényleg fantasy elemmel), és ezzel mutatja be, milyen, amikor kénytelenek vagyunk önmagunk változását elfogadni. Még ha a régi énünk nem is szeretné a mostani énünket. Először azt hittem, hogy Retrát valamennyire elcsábítja Ixion világa, hogy túlzásba fog esni, és féltem, és előre húztam a számat, de miért vagyok ilyen előítéletes? Ugyanis Retra semmi ilyet nem csinál, folyton ellenzi Ixion szabályait, és ő az, aki igazán megkérdőjelez mindent, nem pedig a hangosan lázadók.

„Mások semmit sem akarnak tudni. Nem mindenki keresi az igazat.”

Ez pedig egy másik szép részlete a könyvnek, hogy míg a lázadók lázadnak, nem igazán tudják miért, csak követnek egy alakot. Retra azt mondja, álljon meg a menet, nem csatlakozok közétek, mert ugyan, ti mit akartok. Bár Retrában is benne van a tinédzserek céltalansága, mégsem akar valami álcélt magának választani, inkább megy a saját útján. IMÁDOM RETRÁT! Eközben rájön a főhősünk, hogy a bátyja milyen, és meglepődik, hogy eddig miért nem látta. Hogy talán Ixion hozta-e ezt ki belőle, vagy mindig lappangott benne. Nagyon szépen játszik azzal de Pierres, hogy a körülmények mennyire megváltoztatják az embereket, illetve előhozza a rejtett énjüket.
A könyvben még ami nagyon erős, az a szereplők közötti kapcsolatok. Retra mindenféle barát nélkül nőtt fel, egyetlen egy lányt tartott annak, de az is csak a bátyjába volt beleesve, nem is ismerték egymást, csak együtt sétáltak haza. És ezek után belecsöppen Ixion világába, ahol különféle helyekről származó, különféle emberekkel találkozik. Retra összes interakciója a többi karakterrel valami gyönyörű volt, és órákig tudnám elemezni. Eltöpreng azon, hogy lehet-e két nap alatt barátságot kötni, mert egy lány hozzácsapódik és azt hangoztatja, hogy igenis barátok. De aztán rájön, hogy talán a veszély és az együtt átélt kalandok igazán összekovácsolják őket. Vannak tipikusan bemutatott karakterek: nagyképű, szőke lány, menő, szép pasi, akit Retra vonzónak talál neveltetése ellenére is, egy fiú, aki rámenős, de nem szimpatikus. És a csavar? Hogy nem mindenkivel az lesz, amit a séma diktálna. Na ezen lepődtem meg még úgy igazán!

Természetesen van romantika is, legalábbis szeretném, hogy legyen, és inkább csak belelátom. Nem lesz szerelmes a főhős egy rész alatt, ami igazán üdítő volt, és tökéletese illett a könyvhöz, viszont van, aki után epekedik, de ez nem tesz ki sokat a könyvből, nem megy a cselekmény rovására. Amin viszont nagyon-nagyon meglepődtem, hogy az a pár csókjelent, ami akadt (igen, szerelem nélkül) az olyan, de olyan sistergő, hogy szinte perzseltek a lapok. (Nancy meg is jegyezte, hogy ez felnőtt könyvbe is elmenne, mikor másolgattam neki.) Nem, semmi szex jelenet nincs, de olyan vonzódás, hogy azt kívántam, bárcsak esnének egymásnak, kit érdekel, hogy nem szerelmesek.

A vége! Ó, a vége! Itt van 2012 második legnagyobb függővége, és őszintén nem hittem, hogy sikerül ilyen hamar még egy ilyen idegőrlő véget olvasnom. Megtudunk valami igazán sokkolót, tényleg meglepőt, ki sem találtam, hogy ez lehet, teljesen félrevezetett de Pierres. Ez a tudás a főhős nyakába szakad ÉS VÉGE! Nagyon várom a következő részt, ami már megjelent, de megpróbálom elhúzni az olvasását, mert szeptemberben jön a befejező rész, és ha még nagyobb függővége van, meghalok.

A könyvből megcsináltak egy zeneszámot, az Angel Ariast, ezt meg lehet venni, de ingyen is meg lehet hallgatni az előadó oldalán. Lehet, hogy elsőre nem éppen fülbemászó, de egyet mondok: A történethez kísértetiesen illik, és dob rajta, ha ezt hallgatja az olvasó közben. LINK



Kedvenc karakter: Retra, Lenoir

Ami kifejezetten tetszett: a hangulat, a világ, a vonzalom

Ami nem tetszett: -

A történet: 6/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 6/5 pontból

Kiadó: Random House Australia

Kiadás dátuma: 2011. március 1.

Oldalszám: 316 oldal

Amit a Kaktusz is olvasni akar #3

Meg is hoztam a következő heti Gigi számára érdekes megjelenések listáját, ami most felettébb rövid, de legalább lesz időm bepótolni pár könyvet. :D A poszt természetesen a Magyar Blogger Rovatok miatt született meg. Íme:

Cassandra Clare: City of Lost Souls (Végzet Ereklyéi 5.) – megjelenés: május 8.

Lilith-et, a démont megölték, és Jace-t felszabadították a fogságából. De amikor az Árnyvadászok megérkeztek, hogy megmentsék őt, csak vért és törött üveget találtak. Nem csak az a fiú tűnt el, akibe Clary szerelmes, de az is, akit utál, Sebastian, Valentine fia: a fia, aki eltökélte, hogy neki sikerülni fog, ami az apjának nem, hogy térdre kényszerítse az Árnyvadászokat.

A Klávé egyetlen varázsigéje sem tudja megidézni, vagy megkeresni a fiúkat, de Jace nem tud távol maradni – Clarytől nem. Amikor ismét találkoznak, Clary rájön, milyen rémtettet hajtott végre Lilith mágiája – Jace már nem az a fiú, akibe beleszeretett. Ő és Sebastian össze vannak kötve, és Jace azzá vált, amitől a legjobban félt: Valentine gonoszságának igazi szolgájává. A Klávé eltökélte, hogy megölik Sebastiant, de nincs rá mód, hogy megsebezzék az egyik fiút, és ne haljon meg a másik is vele együtt. Vajon az Árnyvadászok tétováznak, hogy megöljék azt, aki közülük való?

Csak Clary és Jace barátai és családja hiszik, hogy Jace-t még megmenthetik – és hogy az Árnyvadászok jövőjének sorsa ezen a megmentésen múlik. Szembe kell szállniuk a Klávéval és egyedül kell lecsapniuk. Alecnek, Magnusnak, Simonnak és Isabelle-nek össze kell fognia, hogy megmentsék Jace-t: alkudoznak a veszedelmes Tündérkirálynővel, alkut kötnek démonokkal, és végül a Vasnővérekhez fordulnak, a visszahúzódva élő és könyörtelen Árnyvadász fegyvergyárosokhoz, akik azt mondják, hogy nincs olyan fegyver a világon, ami el tudja választani Sebastian és Jace kötelékét. Az egyetlen esélyük, hogy felszabadítsák Jace-t, ha szembeszállnak a Mennyel és a Pokollal – ami bárki, vagy esetleg mindenki életébe kerülhet.

És ezt Clary nélkül kell megtenniük. Mert Clary a sötétség közepébe vetette magát, hogy teljesen egyedül egy veszélyes játékot űzzön. Ha veszít, nem csak a saját életét kockáztatja, de Jace lelkét is. Bármit hajlandó megtenni Jace-ért, de egyáltalán megbízhat a fiúban? Vagy tényleg odaveszett? Mi az az ár, ami már túl magas a szerelemért is?

Sötétség fenyegeti az Árnyadászokat a Végzet Ereklyék gyötrelmes ötödik részében.

Gondolatok: Noha, a negyedik részt falhoz vágtam, ebben Sebastian lesz, lesz, lesz, lesz, lesz! *ugrál a boldogságtól* Remélek jó sok Sebastian/Clary jelenetet, és tényleges angyalokat.

Alethea Kontis: Enchanted – megjelenés: május 8.

Nem könnyű a szürke és boldogtalan legfiatalabb testvérnek lenni a másik hat között, akiket mind a hét napjairól neveztek el. Vasárnap történetek írásába menekül, bár amit ír, szörnyű, de valósággá válnak.

Amikor Vasárnap találkozik egy elbájolt békával, aki a történetei felől érdeklődik, a ketten legjobb barátokká válnak. Ez a barátság pedig hamarosan valami varázslatossá válik. Egy este Vasárnap búcsúcsókot ad a békának, és elmegy, nem veszi észre, hogy a szerelme visszaváltoztatja a békát Rumbolddá, Arilland várományos örökösévé – a férfivá, akit Vasárna családja megvet.

A herceg visszatér a kastélyába, elszántan, hogy Vasárnap a férfiként is beleszeressen, ne csak a békaként. De Vasárnapot nem olyan egyszerű elbűvölni. Miért érez ilyen furcsa, erős vonzalmat a herceg iránt, akit alig ismer? És milyen titkok lapulnak a férfi és a lány múltjában?

Gondolatok: Maga a középkori felépítés nem vonz, de imádom a tündérmese átdolgozásokat, szóval remélem, kapok egy könnyed, vicces romantikus regényt.

Laini Taylor: Füst és csont leánya (Füst és csont leánya 1.) – megjelenés: május 10.

Egyszer volt, hol nem volt, történt egyszer, hogy egy angyal meg egy ördög egymásba szeretett. Nem lett jó vége. Így kezdődik a 17 éves Karou története. A valódi kék hajú lány Prágában él és rajzolni tanul, ám gyakran hiányzik az iskolából, mert időről időre távoli és veszélyes küldetéseket teljesít titokzatos és végtelenül rút nevelője, Kénkő parancsára. Kénkő boltjából kilépve ugyanis a világ legkülönbözőbb pontjain találja magát, és mindenhonnan fogakat kell vinnie Kénkőnek, aki kívánságteljesítő gyöngyökkel fizet a fogakért. Egy ilyen küldetésen méri össze Karou először az erejét Akivával, az emberfeletti szépségű szeráffal. Az első találkozást azonban több is követi a mai Prágában és más korokban, más világokban, mert tér és idő nem szab korlátot a kimérák és a szeráfok időtlen idők óta tartó könyörtelen küzdelmének. Hogy kik a kimérák, és kik a szeráfok? Kik az ördögök, és kik az angyalok? Jó-e a szép, és szép-e a jó? No és kicsoda valójában Karou, akinek a neve egy bizonyos nyelven azt jelenti, "Remény"? Lainie Taylor fantáziában, egészen eredeti ötletekben, kiszámíthatatlan fordulatokban és érzelmekben gazdag regényéből kiderül.

Gondolatok: Az angol megjelenés óta szemeztem ezzel a könyvvel, de sosem jutottam hozzá közel. Sok jót hallottam, az összes blogger isteníti, azt mondják elsöprően jó. Hát, ezek után remélem is, hogy valami extra jó könyvvel találom magam szemben. Rám férne valami jó angyalos könyv úgy igazán! (Plusz remélem, 10-én tényleg megjelenik.)
Blog contents © Gigi olvasmányai 2010. Blogger Theme by Nymphont.