Kate Ellison: The Butterfly Clues (A lepkealakú nyomok)

2012. március 27., kedd

Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között.

Úgy általában az egészről: Penelope „Lo” (erről csak nekem jutott eszembe, hogy „ló?”) Marin élete rossz, ugyanis bátyja halála óta az édesanyja depressziós, és szinte semmit sem csinál, csak bezárkózik a szobájába, édesapja pedig a munkába temetkezik. Így esik meg Lóval (xD), hogy mivel nem tudja mással tölteni az idejét (hobbi minek? tanulás minek?), ezért a város legszegényebb negyedébe buszozgat, mert ott halt meg a bátyja, és azt várja, hogy ha eleget bolyong, belefut valakibe, aki ismerte. Amilyen szerencsés, egy gyilkosság közepén találja magát, ahol ő maga is majdnem meghal, és ezek után találkozik egy szexi, hajléktalan fiúval. Ha ez nem lenne elég, a meggyilkolt prostituált ékszereit ellopja Lo a bolhapiacról, mert kleptomániás. És innentől pedig nincs más hátra, mint a nyomozás és a RANDIZÁS!
Ugye milyen zagyvaságnak hangzik ez az egész? Mentségemre legyen szólva, gyönyörű a borítója, és érdekes a fülszövege, azt ígérje nekünk, hogy „lepke nyomokat” fog találni a főhős. Elárulom, egy darab lepke figura van, és nyom is alig akad, szóval abszolút nem értem még a címet se. (Tudom, tudom, jó marketing.)

Annyit tegyünk hozzá, hogy az első 60 oldal még tetszett is, Ellison jól ír, vannak benne csodálatos gondolatok (nem sok azért, csak egy-kettő) arról, hogy milyen elveszteni egy szerettünket, és a mentális betegséget, ami a kényszerbetegség, nagyszerűen írja le. És igazából ezt nem értettem, ez nem is annyira krimi, mint a főhős küzdelmeiről szóló regény, és nem tudtam mit kezdeni a felesleges elemekkel, mint például az összecsapott romantika.

Maga a betegség leírásáért kap 3 pontot a történet, mert pl. bár a Slide – Mások szemével című könyvben sem volt akkora nyomozás, mégis lekötött és tökéletesen megírt kis darab volt, és ez is ugyanazt a három dolgot akarja összehozni: komoly témák, tinikrimi, romantika. Ebből a komoly témákat, oké, hogy megemlíti, de egy idő után a karakterek üressége miatt, már nem váltott ki belőlem semmit. Van prostitúció, ha már az utcalányokról szól nagy részben a könyv, drog, öncsonkítás, a fent említett mentális betegségek, gyógyszerfüggőség, ilyesmik. De annyi hatást értek el, mintha azt mondták volna, hogy lila ez a virág. Bólintottam, és olvastam tovább, minden szívfájdalom nélkül.

A romantika… Jajj. Először is tisztázzuk, hogy egy hajléktalan nem fog mindennap fürödni, bármilyen helyes is, nekem ne mondja senki, hogy nem szaglik, és hogy a haja mindig olyan szépen áll, mintha most jött volna a fodrásztól. Tudom, hogy az igaz szerelem nem a külsőségekben rejlik, de… itt úgy van beállítva, hogy makulátlan az utcagyerekünk. Ezek után menjünk bele, hogy a főhőst, aki a legszürkébb kisegér a suliban, és ráadásul kényszerbeteg, ami miatt mindenféle nagyon is észrevehető rituálékat csinál, és ezért őrültnek/furának/hülyének nézik, na őt, a suli egyik sztáratlétája üldözi az örök szerelmével. Már felnyöghetnétek, hogy nesze neked, szerelmi háromszög, de NEM! ITT VAN MÉG EGY PASI! Egy jól szituált harminc éves, gazdag pasi, aki ultrahelyes, és csak beszélgetni szeret az utcalányokkal. EL IS HISZITEK, UGYE?! Mert én pl. nem. (Jegyezzük meg, hogy az iskola legnépszerűbb lánya ezt mondja a főhősnek: „Olyan gyönyörű vagy, olyan különleges, mindenki olyan akar lenni, mint te.” Okéééééééé.)

Aztán a krimi része is elég „óh, jajj” a könyvnek, ugyanis ez talán a 10%-át teszi ki a történetnek, a többi randizás, meg nem tudom, iskolába járás… A nyomozás abból áll, hogy kiadja magát a 16 éves lány 18-nak, és elmegy egy sztriptíz bárt vezető/utcalányokat alkalmazó emberkéhez, hogy vegye fel, ezek után már úgy beszél az utcalányokkal, mintha öribarik lettek volna, mindenki majd megszakad, hogy segítsen a főhősnek. Aztán betörünk a helyszínre, ami könyörgöm, úgy van ott, mint a gyilkosság után, tehát nem gyűjtött össze semmi bizonyítékot a rendőrség. EL IS HISZEM! Aztán végül annyit mondok, hogy felhívja a gyilkost, mert megtalálja a halott lány Sim kártyáját, AMINEK MEGÁLMODTA A PIN KÓDJÁT. MEGÁLMODTA! *elmegy üvöltözni az udvarra* *kitépi a haját* *visszaül a gép elé* Tehát ezt nem értettem, hogy ez most fantasy? Vagy Isten küldte neki az üzenetet, vagy mi a jó élet volt? A nagy tetőpontot leírja 1 fejezetben, vagyis 5 oldalban, és utána még 3 fejezeten át ISKOLAI BÁL VAN! A mentális betegségeknek és komoly témáknak feloldása nincsen, semmi utalás rá, inkább elfogadják a főhőst kényszerbetegnek, mint segítenének rajta. EMBEREK, OKÉ, HOGY ELFOGADOD, DE PSZICHOLÓGUS, AZ ISTENÉRT! Így aztán nem is értettem, hogy minek ez a könyv, ha se ennek, se annak nem volt lényege.

A főhős annyira különlegesnek van beállítva, mint fentebb említettem. (Amúgy mondja már el valaki, ha az ember kényszerbeteg, mitől lesz jó magánynyomozó, mert ez a második könyvem, ahol kényszerbeteg tini lány nyomoz.) Annyira, de annyira, de annyira különleges, hogy a rendőrséget átverte a gyilkos, a könyv felénél letartóztatnak mást, (mi tudjuk, hogy ki a gyilkos, amint bemutatkozott az a szereplő, de nem gond), de Lo egyszerűen érzi a gyomrában, hogy a rendőrség hülyeséget csinált, ezért elmegy beszélni velük, elmondja, hogy fenyegetik, stb. A rendőrök meg leszarják… De egy másik rendőr hallotta miről beszélt Lo, és megvilágosodik. Annyira hihető! Főleg, hogy ilyen dolgok esnek meg a főhőssel: Felhívja valaki, akinek megadta a számát, alábbi beszélgetés zajlik le:

– Van mobilod végre?
– Nem, fizetős fülke.
– Akkor honnan van meg a számom?

Édesem, 1) mert megadtad neki, 2) ha mobilja lenne, akkor abban alapból benne lenne a számod? MI VAN?! Ezek mellett meglepődik azon, hogy a hajléktalan csávó tud betörni, magát „királynőnek” hívja, meg van győződve arról, hogy ha valakinek elvágják a torkát, az nem volt véletlen (NEM MONDOD?!) Röviden jellemezve: Főhős: „Valami hiányzik, valami masszív nagy.” Gigi: „ESETLEG AZ ÉSZ BELŐLED!”

Ezek mellett van pár baki is, az említett bizonyítékot otthagynak a rendőrök, a többi nem ilyen feltűnő, de: a főhős rossz sorrendben viszi fel a sminket, de mégis bombázó (nem tudom Ellison sminkelte-e magát valaha is), az a tévhit él a könyvben, amivel nem először találkozom, hogy az európai gyerekek nyíltan ihatnak alkoholt, ha kiskorúak, akkor is. A főhős fűzőt vesz fel tesiórára a meze alá (HA-HA, HA-HA-HA), a főhős kézzel fogja meg a sósavas cuccot (mert neki nem fáj az), sőt, valószínű meg is ölt egy nénit a buszon, de azzal se tudjuk meg mi történt… ja, és a telefonszám, ha már nem él, azért kétszer kicsöng.

A könyv nagyon nagy gyengepontja, hogy mindezek mellett tele van írói erőltetéssel. A főhős VÉLETLEN ott van, ahol a lányt megölik, a főhős VÉLETLEN ellopja a halott lány nyakláncát attól, aki ismerte a lányt, a főhős VÉLETLEN beleszeret a halott lány barátjába (tényleg véletlen, nem azért, mert a nyomozás során találkozik vele, hanem VÉLETLEN). VÉLETLEN pont olyan tetoválás van a főhős pasiján, mint amit a halott lány nagyon gyanús exe rajzolt. (Tényleg, ez miért is van? Erre nem volt semmi magyarázat.) VÉLETLEN a főhős ráesik a gyilkosra, és úgy találkoznak. Ennyi véletlen a világon nincs.

Plusz, ha jobban belegondolunk ez a történet két helyen is elvérzik. Egy: a főhős, ha annyira szerelmes a pasijába, miért gyanúsítja meg 12-szer? Majd mindig rájön, hogy még se ő a gyilkos, majd meggyanúsítja, majd rájön… Kettő: A gyilkos látta, hogy ki a főhős, megölt két embert, miért kezdte el fenyegetni a főhőst, ahelyett, hogy megöli? JA TUDOM, MERT AKKOR NEM LETT VOLNA EZ A 340 OLDAL!

Hiába vannak jó pontjai a történetnek, az olyan kevés, hogy soha többet nem akarok Ellisontól könyvet látni, hiába is lenne depressziós-szellemes fantasy. Azt még valaki magyarázza el, hogy miért nem találta senki, még maga az író se furának, hogy a főhős hallucinál. Mert most ha nem hallucinált, akkor mi? Folyamatosan hangokat hallott, meg halottakat látott, és nem szellemek voltak, mert ez nem fantasy. Tehát? Most csak a gyásztól képzelte magának, hogy jajj, mi lenne, ha ott lenne, vagy esetleg skizofrén is? Ezt már nem tudjuk meg.



Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: a kényszerbetegség

Ami nem tetszett: a nyomozás, a logikai bukfencek, a romantika

A történet: 3/5 pontból

A karakterek: 3/5 pontból

A borító: 6/5 pontból

Kiadó: Egmont

Kiadás dátuma: 2012. febuár 14.

Oldalszám: 336 oldal

1 megjegyzés:

mesii:) írta...

Hát, nem tudom hogy ezek után el fogom-e olvasni...a kritika egyébként jó volt:)
Szerény véleményem szerint Agatha Christie a legjobb krimiíró (bárki bármit mond). Legutóbb az Ackroyd-gyilkosságot olvastam, és eszméletlenül jó, szívesen olvasnék arról is egy kritikát.:D Én sajnos ha elolvasok egy könyvet, közvetlenül utána sem emlékszem már a kisebb részletekre, amiket esetleg meg lehetne említeni egy kritikában, és ez elég bosszantó. Egyébként imádok a blogodon böngészni, akárhányszor olyan könyvről olvasok kritikát, amit már olvastam, mindig az az érzésem van, hogy te azt fogalmazod meg, amit énis szeretnék, csak neked sikerül, nekem meg nem. Emellett sokszor jókat is szórakozok pl. az 1 pontos könyvek kritikáján.:D

Megjegyzés küldése

Blog contents © Gigi olvasmányai 2010. Blogger Theme by Nymphont.