Megan Crewe: ElSZIGETelve

2012. március 16., péntek

Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között.

Úgy általában az egészről: Kaelyn egy kanadai kisszigeten él, legalábbis ide költöznek vissza öt év elteltével, Kaelyn pedig itt sem érzi otthon magát. Mindig is magának való volt, csak egy hasonlóan kiközösített ázsiai örökbe fogadott gyerek, Leo volt a barátja, de ő vele két éve nem beszél, mert összevesztek egy jelentéktelen dolgon, most pedig Leo költözött el máshova. Így Kaelyn nem tehet mást, mint naplót vezet Leónak, hogy ha a fiú visszatér a szigetre karácsonykor, akkor mindent el tudjon neki mondani és bocsánatot kérhessen. Emellett Kaelyn úgy gondolja, hogy ha egy kicsit talán közvetlenebb lenne a fiatalokkal, akkor talán befogadnák, ezért az iskolában megpróbál normálisan viselkedni, kisebb-nagyobb sikerrel. Otthon pedig meleg öccse és az apja közötti veszekedések teszik feszültté a hangulatot, de mindez eltörpül, amikor egy rejtélyes vírus üti fel a fejét, és Kaelyn egyik álbarátjának apját támadja meg, aki elkezd furán viselkedni.
Na, ez az a regény, amiről fogalmam sincs, hogy mit fogok írni. Azért akartam először is, mert goodreadsen disztópiának van besorolva, pedig ha kinyitom a szemem, és elolvasom a fülszöveget, rájövök, hogy ez apokaliptikus regény. Emellett valakik azt kezdték el terjeszteni, hogy ez zombis könyv, ami szintén nem, egyszerű katasztrófafilm szerű valami, amikor egy rejtélyes vírus öli az embereket, mindez tini romantikával…

Nem tudom, hogy velem van-e a gond, hogy nem jönnek be az ilyenek, mert a Hamvakat is mindenki szerette, csak én nem, és ez sem lett kedvenc könyvem, ugyanakkor nem is mondanám, hogy rossz. Csak egyszerűen olyan átlagos és semmilyen, ennél jobb jelzőket nem tudok rá mondani.

Az írás elég furcsa, mert naplóregény, és néha a mondatok közben félbehagyja a főhős, ami egy kicsit újdonságnak számított a sok mostani ifjúsági olvasmányaim között. Ez főleg akkor volt jó, amikor a főhős feldúlt vagy elkapta azt a bizonyos betegséget. És ez nem spoiler, mert benne van a fülszövegben…

És talán ez volt a legnagyobb bajom, hogy a fülszöveg elmesél mindent. Az első részben (mert a könyv három részre van osztva) egy sulis naplóregényt kapunk, ahol lassan betegednek meg az emberek, de mi már tudjuk, hogy lesz karantén, ami a második rész címe. És kb. a 100. oldalon, ha megtörténik, és itt még mindig nincs az ominózus beteg lesz a főhős jelenet vagy a romantika szál, amit a fülszöveg ígért, ezek a könyv felén túl vannak, ezért nem értettem ezt. Tudom, hogy ez nem a magyar kiadó hibája, hiszen ők csak lefordították a külföldi kiadás szövegét, de nekem akkor sem tetszett, mert így a feléig untam a könyvet.

Igazából azt vártam, hogy akciódús regény lesz, ahol lesz sok verekedés-veszekedés, epikus menekülés és közben gyógyszerkutatás, és nem ezt kaptam. Teljesen csendes, nyugodt a könyv, néhol unalmas is, főleg az elején, amikor a főhős töri leckét olvas vagy matekozik, esetleg sütit sütnek. Tényleg nincs a cselekményben semmi különös, semmi izgalmas, és csak az utolsó 150 oldalnál éreztem azt, hogy én ezt élvezem is talán egy kicsit. Talán.

Amúgy az írónőnek nem ez az első könyve, de gyermekbetegségektől még szenved. Pl. nézzük a neveket: Kaelyn, Shauna, Gavriel, és még egy pár ilyen. Ezek azok, amiről nem tudom elhinni, hogy pont egy kis, elzárt közösségben, akik annyira hagyománytisztelők, majd pont ezek lesznek.

Igazából a könyv első felében a főhős nagyon sötét, és elég zavaró, mivel az ő fejéhez vagyunk kötve, és az egész tele is van logikai bakikkal, amik nagyot húznak el a történeten. Nem akarok a virológiába belemenni, de az egész egy akkora véletlenre épül, ami szerintem már túlzás, és néhol a magyarázatok eléggé sántítottak, és igazából tettek is erre a nagy vírusra, annyira nem erről szólt ez a könyv.

Azt hozzátenném, hogy mi volt a legzavaróbb: van ez a karantén, amit elrendelnek a szigeten, de a nyilvánosságnak nem mond semmit a kormány. Oké, persze, észre se lehet venni, mi, hogy nem jár oda a hajó és katonák vannak a parton? Legyen. Dehogy senki nem megy fel facebookra, twitterre ezt közölni, mikor eleve cselekményelem az internet? Nem értettem, hiszem a mai korunkban már eléggé népszerűek ezek a közösségi oldalak, sőt, hány földrengést, balesetet és etc-t először pont ezeken az oldalakon közöltek, itt meg lemarad. Majd később, mikor épp véletlen már nincs netük, jut eszükbe, hogy majd ha lesz net, közöljük a külvilággal, hogy mi is van velünk. Ez egy nagyon nagy baki, tekintve, hogy a főhős a barátjának e-mailt is akar küldeni, el is küldi, de nem jó a címe, és azt mondja, majd megkérdezi mástól, hogy mi az új. Már nem azért, de legalább írta volna oda az írónő, hogy az adott barát nincs fent közösségi oldalakon. Néha olyan, mintha nem lenne tévé, és rádió, mert TELEFONON hívnak fel MINDENKIT egyesével, hogy közöljék, hogy karantén van, de azért a tévében is nézik a híreket, hogy megtudjanak valami friss dolgot. (Most akkor mi van?!) Emellett pedig a legnagyobb drámai erőltetésnek azt éreztem, mikor a főhős eldönti, hogy ő most fog segíteni, ezért mindenféleképpen beteg emberek közé akar járni (tényleg eltöprengtem, hogy ennyire meg akar-e halni), illetve a megoldás az lesz, hogy ő fogja telefonon értesíteni a lakosságot egyesével. Most egy ilyen veszélyes krízis helyzetben én nem látom reálisnak, hogy egy mindenféle képzettség nélküli 16 éves lány majd mindenkit megnyugtat. Amúgy meg mellékesként megjegyzem, ha valakinek el kell mondani, hogy ne igyon a barna vízből, ott már komoly gondokat észlelek. Ezek mellett még azt a fene nagy balhét sem értettem, amit egy darab növény termesztésével játszottak el. Ez is a gyengébb szálak közé tartozott, merthogy nekik mindenáron kell, hogy a mag kicsírázzon, de A) neten aztán nem tudnak utánanézni, B) biztos nem lesz feltűnő, ha az illető, akit állítólag megkértünk, hogy ültesse el a dolgot, nincs is a szigeten, és valaki teljesen másra bíztuk az életmentő magokat.

Értem én, hogy tinédzserek a hőseink és egy kicsit talán buták és esetlenek, azért akadhatnak hülye gondolataik, mégis ők oldják meg a nagy problémákat, nem a felnőttek, sőt, az amerikai kormány sem. Az meg végképp hihetetlen volt mindezek mellett, hogy az első nap, mikor érkezik az élelmiszer szállítmány, az amerikai katonák simán lelőnek egy pár tüntetőt buliból. Szerintem egyszerűbb lett volna akkor már mindenkit, főleg, hogy az említett twitter-facebook-etc hírmegosztás itt sem működött, sőt, meg sem kérdőjelezték, hogy miért tették ezt, csak mentek tovább, és bíztak a kormányban. Az, hogy a főhősnek pedig a chips a legfontosabb a kajaszállítmánykor, az nem hiszem, hogy sok jót mond el róla…

Karakterizálás nem sok van, és ettől lett olyan üres az egész. Voltak jó momentumok a könyvben, például a meleg testvér, ő volt az egyetlen értékelhető szereplő, de ő meg nem volt annyit színen, hogy sokat dobjon a köteten. Végül is talán ezért lett olyan üres érzést maga mögött hagyó regény ez, mert nem tudtam senkivel sem azonosulni, és a romantika szál is pont ezért nem kötött le. Noha az legyen megemlítve, hogy nem nyálas, és teljesen reális volt, és csak a könyv utolsó fejezeteiben történt valami, hiába van annyira romantikusnak reklámozva, nem az.

Na, és akkor jöjjenek a bónuszpontok, mert végül az utolsó 100-150 oldal nyújtott is valamit. Hullámvölgyei voltak a könyvnek, jó sok is, és mindig amikor úgy éreztem, na most jó lesz, behozott valamit, amitől elkenődtem, de a végén megvolt ez a bizonyos sötét, komor, apokaliptikus hangulat. Szinte én is ott éreztem magam a kietlen utakon, a kifosztott házak mellett, és mivel szigeten is lakom és éppen köhögök, teljesen át tudtam érezni azt a rettegést, ami körbeöleli őket.

Vannak pici mögöttes gondolatok: hogy mit is kell megtenni a túlélés érdekében, hogy ilyenkor lehet-e lopni, ha igen, mit és hogyan. Hiszen senki nem fog dolgozni, se fizetést kapni, viszont össze kéne tartaniuk, hogy átvészeljék et a helyzetet. Ugyanakkor sok emberből ez kihozza a rosszat, akik leállnak tévét lopni, ugyan minek ilyenkor az, mégis valaki képes ilyen anyagias dolgokkal foglalkozni, mert nincs rendőrség és a felügyelet hiánya kihozza az állatokat az emberből. Ez a párhuzam, amúgy nagyon jól van ábrázolva, főleg, hogy a főhős hobbija az állatok viselkedésének megfigyelése, és szomorúan konstatálja, hogy ha olyan szélsőségesek a körülmények, mi sem viselkedünk jobban, mint a vadállatok.

Az utolsó fejezetekben pedig találtam egy darab nagyon jó gondolatot, amivel mégis elérte a könyv, hogy a hibái ellenére se utáljam: Hogy igenis megéri küzdeni, mindegy milyen rossz az élet, mert ez határoz meg minket.

Tényleg nem tudom, hogy most velem van a baj, és a poszt-apokaliptikus, apokaliptikus regények nekem kevesek, de szerintem meg lehetett ezt jobban is írni. Mindenesetre nem látom, hogy lehet ebből trilógiát alkotni, persze függővége van, de nem olyan hatalmas. Ezek mellett pedig hiába foglalkozna a halál és a gyász témájával, annyira nem festi fel az érzelmeket, hogy tényleg sírva is fakadjak, vagy elszomorodjak, remélem, a következő rész javuló tendenciát fog mutatni.



Kedvenc karakter: Drew

Ami kifejezetten tetszett: -

Ami nem tetszett: az első fele, a logikai bukfencek, a karakterek

A történet: 4/5 pontból

A karakterek: 3/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Egmont Dark

Kiadás dátuma: 2012. március 14.

Oldalszám: 328 oldal

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

Blog contents © Gigi olvasmányai 2010. Blogger Theme by Nymphont.