Ugrás a fő tartalomra

Lauren Oliver: Pandemonium - Káosz

Hogy akadtam rá: Lauren Oliverrel a Mielőtt elmegyek trailere óta szemezek, ez a könyvsorozata előbb került a mancsomba.

Úgy általában az egészről: Lena régi élete nincs többé, maga mögött hagyta, amikor megszökött Alexszel együtt a Vadonba. Az egyetlen gond csak, hogy Alex nem élte túl, így Lena nem igazán nagy életkedvvel keveredik a lázadók közé, akik segítenek rajta, befogadják, és új életcélt adnak a lánynak. Egyik első feladata, hogy figyelemmel kísérje a DMA (Delírium-mentes Amerikáért) csoport mozgalmát belülről, és a vezetőjük fián, aki a DMA szimbóluma, tartsa a szemét.
Az az igazság, hogy a Delírium az a tipikus gondolatokról és szerelemről szóló ifjúsági disztópiás regény, és nem is vártam nagyon mást ettől a második résztől, tekintve, hogy mennyit csalódok a trilógiák középső kötetében. Aztán már kívülről is annyira más volt a Pandemonium, hogy nem tudtam hova tenni, ugyanis ez 100 oldallal rövidebb, és már az első lapokon látszik, hogy más lesz a felosztása, mint a Delíriumnak, ugyanis itt nincsenek fejezetszámok, csak „most” és „akkor” feliratok. Aztán ahogy beleolvastam, rá kellett jönnöm, hogy bizony nem lineáris a történet elmesélése, és így kettő történetet is kapunk. De hadd maradjak még ennél a stílusváltásnál: én ezt sosem értettem, miért sorozat közben kell ezt tenni, nem, nem zavar, ha a könyv minősége jó, csak nem értem. (Ugyanilyen például, amikor hirtelen a 2. részben több nézőpont van, vagy már bejön a jól ismert több részre osztás.)

No de ez az idősík váltogatás míg az elején zavaró volt, hiszen az egyik idősíkon csak egy oldalas fejezettel nyitunk, és nem értettem, hogy mi is történik ott. Aztán úgy a 90. oldalon már nemcsak, hogy minden világos volt, hanem emeltem kalapom Oliver előtt az írásmód miatt. Ugyanis így két különálló történetet kapunk, ami tényleg megállja a helyét akár egymagában is, hiszen a „most” részekben van annyi visszautalás Lena régi életére, hogy teljesen elhagyhassuk az „akkor” jeleneteket. Az „akkor” Lena életét mutatja be közvetlen a szökés után, amikor a Vadonban élő emberek lekezelik a sebét, és rá kell jönnie a főhősünknek, hogy nincs hova mennie, és kell neki valami új életcél. Ebben az idősíkban Oliver végigvezet minket a kinti világban, hogy milyen nehéz is megélniük, ez volt aztán az igazi túlélős, posztapokaliptikus hangulat. A „most” részben ismételten a biztonságos város falain belül vagyunk, a rideg világban, ahol a szerelem és minden egyéb formája a szenvedélynek betegség, de itt is látjuk, hogy feldőlt már az egyensúly, ugyanis a lázadók felrobbantottak pár intézményt, köztük börtönöket is, és az állam többé nem tudja tagadni, hogy léteznek, ezért még inkább belehúznak abba, hogy mindenki megkapja ezt a gyógymódot a delíria ellen. Egy egészen másik oldalát mutatja be itt a világnak Oliver, és nem csak azért, mert Lena már 100%-ig ellene van a társadalomnak, hanem látunk még két másik csoportot is a lázadókon és a városi embereken kívül.

És ettől lesz annyira jó ez a könyv, hogy bár a múltban játszódó szálon nem aggódunk egy-két szereplőért, akikről tudjuk, hogy túlélték, hiszen a mostani jelenetekben ott vannak, de mégis izgalmasak a küzdelmeik (és halnak meg mások helyettük). Annyira jól bánik Oliver a vágásokkal és a szavakkal, az érzelmekkel, hogy még a kevésbé cselekmény dús részeket is ugyanúgy élveztem, pedig itt aztán volt akció! Van talán egy nagyobb csavar a könyvben, ami bár nem éppen olyan furmányos, hogy ne jöjjön rá senki, de örültem neki, hogy Lenának is folyton gyanúsak voltak a dolgok, még ha nem is jött rá mindenre.


Valahogy annyira más hangulata volt ennek a második résznek, végig sokkal ridegebben látjuk az egészet, hiszen készül kitörni a háború, és Lena végre már nem az a tesze-tosza, naiv tinédzser, aki volt. És ettől lett annyira igazán jó ez a könyv, mert végre megszerettem Lenát, mert annyit fejlődött a karaktere, muszáj, hogy kemény legyen, hogy harcos legyen, és jól is csinálja! (Természetesen csak a valóságos határok között.) És be kell, hogy valljam, sokkal érdekesebbek az új karakterek, mint az előző rész szereplői. Itt kapunk pár lázadót, őket is szerettem, és aggódtam értük, de az új szerelmi szál az, ami teljesen elrabolta a szívemet, pedig én aztán nem vagyok oda általában a romantikáért.

Míg Alex és Lena kapcsolata az előző részben nagyszerűen volt ábrázolva, de Alex karakterét ki nem állhattam, addig itt Julian, az új fiú, akit elénk tár Oliver, egy sokkal érdekesebb és összetettebb karakter, és én is faltam együtt Lenával minden egyes darabkát a fiú múltjából.

Ugyanakkor a könyv alap mondanivalója megmarad, hogy megéri-e szerelem és egyéb szeretet nélkül-e az élet, hogy nem lennénk-e csak valami rideg gépek, ugyanúgy képesek pusztításra nélküle. Hogy mennyit számít egy-egy kapcsolatban, akár baráti, akár család, akár szerelem (utóbbi nyilván) a szeretet „ereje,” hogy igazából ez is mekkora egy motiváló erő, é mennyire esszenciális az életünkben. Ugyanakkor előkerülnek más témák is, ami talán el is várható egy disztópiás regénytől: vajon mi az a határ, amit meg kell húzni háborúban, hogy ne legyünk olyan, mint az ellenfél, vajon megéri-e a szabadság, hogy feladjuk a saját morális elveinket? De persze más-más emberi téma is előjön: hogy mennyire több énje van akár egy embernek is, és helyzettől-társaságtól függ, hogy melyik domináns, és vajon meg lehet-e ismerni a másikat teljesen. (Ezt teljesen jól példázza Lena két énje is a két idősíkon, és ahogy ezzel küszködik, hogy végül is melyik az igazi Lena.) De megjelennek itt is a deformáltak, akiket eddig még nem láttunk, sőt még meleg karakter is, amikből persze egyértelműen következik az elfogadás témája, hogy legyünk bármilyen különbözőek, mind emberek vagyunk, mindannyian ugyanúgy érzünk.

Szóval teljesen meglepett ez a kötet, hogy mennyire is élveztem, és mennyivel jobb lett, mint az első rész. Hozzátenném, hogy sokan mondják, hogy a vége függővég, hogy milyen meglepő, annak nem igazán mondanám, mert teljesen egyértelmű, tényleg, előtte is van rá utalás, nagyon is nagy, de azért felvet egy olyan kérdést, amire nem látom előre a választ, és pont emiatt tűkön ülve várom a harmadik részt.

Kedvenc karakter: Lena, Julian

Ami kifejezetten tetszett: izgalmas, a világfelépítés

Ami nem tetszett: -

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: HarperCollins

Kiadás dátuma: 2012. február 28.

Oldalszám: 384 oldal

Megjegyzések

  1. Mondd, Gigi, a Vadonban élő szerelmespárok között vannak melegek is? Az lenne a legreálisabb.

    VálaszTörlés
  2. Jaj, igen most látom csak, ne haragudj, bele is írtad :D Nos, Oliver ezek után hivatalosan is az egyik legkedvesebb íróm lett. Elképesztően hálás vagyok neki ezért a dologért. Rengeteg író nem ír a könyveibe melegeket, ami nagyon szomorú szerintem. Ha pedig mégis előfordulnának benne, akkor ilyen klisé (nyávogós, nagyszájú,lányos) formában csupán,mintha mindegyikük ilyen lenne. Melegirodalomra pedig hiába keresek rá, tudod órákba telne mire találnék egy könyvet ami érdekelne is:D Egyszóval: örök hála Lauren Olivernek ezért a pici dologért. És neked drága Gigi, amiért nem ítélkezel a melegek felett!

    VálaszTörlés
  3. Óh, én is direkt keresgélek meleg irodalmat, mint látszik a blogon felül. :) Eddig mondjuk még csak egy könyvet olvastam arra, a Will Grayson, Will Graysont, azt tudom ajánlani, ha érdekel, bár az csak angolul jelent meg, ami nem tudom mennyire okoz gondot. Még fogok biztosan ilyen könyveket olvasni.

    Mondjuk ebben a könyvben sincs nagyon taglalva, csak meg van említve, hogy két fiú szereplő mennyire szereti egymást, és hogy ezt az ottani társadalomban nem nézték volna jó szemmel.

    De igen, én is hiányolom a meleg szereplőket úgy általában az ifjúsági irodalomból (vagy szórakoztatóból), főleg mert ahogy írtad, sok helyen csak dísznek vannak bele téve, de ráadásul nagyon klisésen. Amivel talán többet ártanak, mint segítenek...

    VálaszTörlés
  4. Akkor ne is reménykedjek abban hogy Alex él és újra egymásra találnak?

    VálaszTörlés
  5. Ronnie, írok ide spoilert, remélem, senki olyan nem olvassa tovább, aki nem akarja tudni. :D

    Tehát *SPOILER A PANDEMONIUMRA*


    De, Alex él, ez az utolsó jelenet, ami egyesek szerint annyira meglepő volt, számomra nem igazán, hogy Alex besétál, hogy mi lesz velük, azt én sem tudom.

    VálaszTörlés
  6. Juhééé!!!Jaj,nagyon köszönöm! :)
    Most megnyugodtam :D

    VálaszTörlés
  7. Szia Gigi!
    Ha ki nem állhattad Alexet, akkor miért írtad be kedvenc szereplőnek a Delíriumnál?

    VálaszTörlés
  8. Szia!
    Ez egy igen jó kérdés! :D Valószínűleg az lapul meg a háttérben, hogy az első részben senkit sem szerettem meg igazán, és ha ki kellett volna választanom egy karaktert az Alex lenne, mert ő benne láttam valami összetettséget. Viszont ő a tipikus jófiú, akit nem igazán "shippelek" senkivel, vagyis nem őt szeretném a főhős mellé. Remélem, érthetően sikerült leírnom. :D

    VálaszTörlés
  9. Szia Gigi!
    Szerepel ebben a részben Hana?
    Tervezed a róla szóló novella elolvasását?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. @Névtelen: Szia! :) Nem, Hana nem szerepel benne, és nem, kiegészítő novellákat semmihez sem tervezek olvasni egyelőre. Aztán majd meglátjuk.

      Törlés
  10. Ma olvastam ki de akkor ezek szerint figyelmetlen voltam vagy csak átsiklottam felette...de ki az a meleg pár?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. @Sara: Nincs jelenleg előttem a könyv, de nem is betűzi így ki, hogy jajj, ők melegek, de valamelyik fiúpárosra mondja, hogy jobban szeretik egymást, és ez egy mondattal el van intézve, nincsen azt hiszem, közös jelenetük sem.

      Törlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Lauren Beukes: Tündöklő lányok

Hogy akadtam rá:   Szeretem az írónőt. Úgy általában az egészről:   Harper Curtis az 1930-as években tengeti unalmas napjait egészen addig, amíg egy véletlen folytán rátalál a Házra, ami értelmet ad az életének. Furcsán hívja magához ez a rejtélyes Ház és odabent nem csak egy hullát talál, hanem egy szobát, ahol nevek várják, és egyből, zsigeri módon tudja, mit kell tennie ezekkel a lányokkal. Az 1970-es években cseperedő kislány, Kirby, pedig nem is sejti mekkora veszélynek van kitéve, amikor egy különös férfi megkörnyékezi, hogy egy játék pónit adjon neki. Sőt, később sem veszi észre a lány, hogy ugyanez a férfi követi élete folyamán, meglepően az öregedés minden jele nélkül. Szóval Lauren Beukes − akitől egy rendesen összerakott krimit olvastam csak − és sorozatgyilkosok meg az időutazás, ráadásul mindennek középpontjában egy rejtélyes ház áll! Úgy gondoltam, ennél izgalmasabb és hátborzongatóbb könyvet most nem is választhatok! És mekkorát tévedtem… Sajnálatos módon is

Steven Rowley: Lily és a polip

Hogy akadtam rá:   Keresgéltem a friss megjelenések között. Úgy általában az egészről:   Ted Flask noha rendelkezik emberi barátokkal, mégis a legjobb barátjának Lilyt mondhatja, aki történetesen egy idős tacskó. Megvan a saját kis rituáléjuk: Minden csütörtökön kibeszélik a helyes pasikat, péntekenként társasoznak, vasárnaponként pizzát esznek. Tednek ez az élet tökéletesen megfelel, még ha éppenséggel a pszichológusa próbál rámutatni, hogy miért is ódzkodik a férfi a randizástól egy rosszul elsült kapcsolata után. Egészen addig minden nyugodt is, amíg meg nem jelenik a polip Lily fején és az életét nem követeli. Alapvetően nem szeretem az állatos történeteket, noha magukat az állatokat imádom, mégis úgy érzem, hogy sokszor az ilyen könyvek csak olcsó húzásként választják az állatos témát, hiszen attól nagyon könnyen elérzékenyülnek az állatbarát szívek. Valamiért viszont mégis úgy éreztem, hogy a Lily és a polip más lesz és amikor belelapoztam, már az első pár oldalon ére

Kelley Armstrong: The Unquiet Past (A nyughatatlan múlt)

Hogy akadtam rá:   Kelley Armstrong fanatikus vagyok. Sorozat: A Secrets című kiadói sorozat része, ami egy univerzumban játszódó, önálló kötetekből áll. Úgy általában az egészről: Ez a könyv kicsit kitűnik Armstrong többi regénye közül, részben azért, mert olyan kis rövid és talán nem tudta rendesen kiélni magát az írónő. A The Unquiet Past egy 7 részes „sorozat” tagja, ahol felkértek kanadai ifjúsági írókat, hogy egy rejtély, az árvaház leégése köré írjanak könyveket. A szereplők ugyan ismerik egymást annyira, nagy összefüggés nincs a hét történet között, a szereplők nem beszélnek egymással, de ötletesnek találom így összefűzni a sztorikat, és egy univerzumot létrehozni. Viszont talán ettől is volt olyan furcsa ennek a könyvnek a fantasy szála. Az elején teljesen hozta a Sötét erő sorozat hangulatát, olyannyira egyforma volt a szellemek és a főhős látomásainak ábrázolása, hogy azt hittem, Armstrong ugyanabba az univerzumba helyezi a dolgot, és ugyanaz Tess képesség