Susan Hubbard: The Society of S (Az S Társaság)

Hogy akadtam rá: A goodreads ajánlotta.

Úgy általában az egészről: Ariella Saratoga Springsben lakik, egy kis amerikai városban. Ha ez nem hangzana egész magányosnak, akkor ott van a tény, hogy az apja elzárja mindentől, csak az apja labortársai és a bejárónő szolgál a társaságaként, és őszintén, Ari nem is olyan magányos, hiszen ott vannak neki a könyvek. Aztán egy szép napon, a bejárónő, Mrs. McGaritt úgy dönt, hogy szegény tizenhárom éves lánynak ideje találkoznia hozzá hasonló korúakkal, ezért elviszi haza és bemutatja a saját gyerekeinek.

Ez egy csomó dolgot von maga után, de legfőképpen azt, hogy Ari megköti élete első barátságát, Kathleennel, és együtt felfedezik milyen is tinédzsernek lenni. Ám az álmos kisvárosban történnek furcsaságok, a szomszéd macskája brutálisan meggyilkolva kerül elő, Ari házának alagsorában pedig titokzatos dolgok folynak, Ari apja pedig távolságtartó, rideg és valamiért nincs róla egy fénykép sem. De a talányok és egy barátnő sem tudja betölteni az űrt Ariella életében, amit az édesanyja távozása hagyott maga után, ugyanis édesanyja születése után csak úgy kisétált a kórházból, és senki nem tudja, mi lett vele. Vajon mi köze van mindennek Ari rejtélyes álmaihoz?

Ez megint egy olyan könyv, amiről hiába fogok írni, nem fog átjönni, hogy mit adott nekem olvasás közben. Kezdjük talán azzal, hogy a címből és a fülszövegből arra gondoltam, hogy ez egy átlagos, laza, ifjúsági fantasy lesz, romantikával, ahol a főhős lesz a vámpír. Ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna. Kezdetben hadd mondjak annyit, hogy a főhős a lapokon depressziós és anorexiás is lesz. Nesze neked könnyű olvasmány.

Az írásmód is fejbecsapott, mert hiába a főhős 12 éves a történet elején, már idősebb korában írja le, hogy mi történt vele. Igen, jól olvastátok, ez megint egy olyan könyv, ahol a főhős meséli el a saját életét, de itt annyira kellemesen hat, a kiszólások, a megjegyzések csak még élvezhetőbbé teszik a történetet, és egyben be is mutatják, hogy amit egy adott helyzetben mennyire fontosnak/megbocsáthatatlannak gondoltunk, arról később felnőtt fejjel mit gondolunk. Ezek mellett, mivel a főhőst otthon taníttatják, és sok filozófiát is tanul, néha a fejezetek elején ilyen gondolatokkal fűszerezi meg az amúgy is elgondolkodtató történetet, esetleg biológiai és egyéb tudományos hasonlatokat húz rá az életre.

Mielőtt nagyon belemegyek, hogy miről is szól ez a könyv, azért az alap dolgokról is essen szó, úgymint a cselekmény és a romantikus szál. Nos, a cselekmény nem éppen az átlagos „jajj, mi lehetek, jajj lesz valami fantasys bonyodalom itt, mert emberbe vagyok szerelmes,” ettől nagyon távol áll. Kezdetben a főhős 12 éves és két évet mutat be a könyv, lassan ahogyan felnő, mindig más és más életszakaszát mutatva be (amiről majd később írok), és bár van egy-két nagy rejtvény (hol az anyja?, él-e az anyja?, hogyan lett vámpír az apja?, ő mi?, ki ölte meg XY-t?, mi az, amit a látszólagos főgonosz akar?) ezekből igazából annyi morzsát kapunk csak, hogy olvassunk tovább és kombináljunk. (Meg kell említenem, hogy ez egy trilógia.)

A romantika, amit én speciel elvártam volna egy ifjúsági könyvtől, mert már belém nevelte ez a sok történet, elmaradt. Van egy első szerelem, van egy első csók, de a 320 oldalas könyvből, ez kb. egy oldalt tesz ki. Igen, jól olvastátok. Én abban sem vagyok biztos, hogy a főhős annyira szerelmes volt, mert nem igazán láttuk az ő érzelmeit, az biztos, hogy kötődött a fiúhoz, de annyira lényegtelen ez a szál a családi és baráti kapcsolatokkal szemben, hogy nincs nagyon bemutatva, de amennyi volt, az még így is szívfacsaróra sikerült.

Na, végre beszéljünk a könyv hangulatáról, mert az bizony van neki. Valamiért először a Ne bántsátok a feketerigót! című könyv jutott erről eszembe, hiszen ott is fiatal főhősnő meséli el távolabbról a történetet, és nyújt bepillantást a felnövés küzdelmeibe, és itt is ez megvan, viszont persze nem mondanám ám klasszikus műnek ezt, félreértés ne essék, de első hangulatra teljesen olyan volt, ugyanis itt is felmerülnek etikai kérdések, hogyan veszti el a gyerekkori ártatlanságát az ember, és bár nincs benne konkrét vicc, a főhős tényszerű megjegyzésein néha el-elmosolyodtam. (Hiszen otthon taníttatták, nem is látott Kathleenen kívül nagyon más gyereket, és annyira viccesnek találja először az olvasó, ahogy a főhősünk megismerkedik például a tévével, nem mintha nem tudná, hogy elméletben mi az, de mégis.)

És innentől azt hiszem, már nem tudok koherensen erről írni, tehát csak felsorolnám, hogy miket is érint ez a könyv. Először is ott van maga a szeretet, amire a főhős nagyon vágyik, hiszen az édesanyja elhagyta (és mivel később meséli el a történetet, így tudjuk, hogy az apja se vágyott a lányra, csak hát azért megtartotta), és először nem is tudja, hogy konkrétan mi az, csak a bejárónő az egyetlen, aki mutat felé valami ilyesmit, amíg nem jön Kathleen. Kathleennel a barátságuk annyira gyönyörű, a két különböző lány, ahogy tényleg összetart, de persze a tinédzserkori felnövés, hogy Kathleen iskolába jár és más társaságba cseppen, és ezért eltávolodnak, egy kicsit belezavar, és inkább ezen volt a hangsúly. És valamiért mindig imádom a barátság hullámvölgyeit olvasni.

Szól arról is a könyv, hogy a mai világnak milyen alapvető problémái vannak, egy-egy félmondattal vet fel olyan kérdéseket Hubbard, amin én leültem fél órákat gondolkozni, példának okáért az állatkísérleteket, vagy akár azt, hogy mennyit számít a külső a mostani tinédzserek között, és hogy pedig inkább a belső értékeknek kéne dominálni.

Ugyanakkor történik egy brutális haláleset a könyvben, minden spoiler nélkül mondom ezt, és megvisel nagyon sok embert, annyira, hogy kb. a fele karaktergárda megtörik, és az öngyilkossági kísérlettől kezdve, a vagdosáson át, a drogokig minden előkerül. Nem mélyed bele Hubbard egyik témába se bele annyira, hogy azt mondjam „igen, erről szól csak,” egyszerűen csak felveti őket, és néha a háttérszereplőknek igenis rossz marad, nem oldódik meg a problémájuk, és ettől átjárja az egész könyvet valami keserűség.

Ha már gyász, akkor van itt hit is, noha a főhős vámpír és nem nagyon hisz konkrétan Istenben, van itt katolikusság, pogányvallások, hogy egyáltalán mennyit és mit ad az ember életéhez a hit, miért fontos ez. De ismétlem, ez szintén nem szájbarágósan szerepel a könyvben.

Ilyen apró dolgok is előfordulnak még a háttérben, mint a nemi erőszak és a kleptománia, és a főhősnek is vannak olyan nagy kérdései az életről, amit konkrétan nem válaszol meg Hubbard, hanem hagyja, hogy mi döntsük el. Ami az igazán szívszorító benne, hogy a főhősön érezzük, hogy depressziós, és hahó, nem eszik (gondolhatná az olvasó, hogy azért, mert vámpír), de igazából anorexiás, és annyira tényszerűen közli ezt velünk, hogy fejbe csap, és ülünk és nézünk előre és eltöprengünk azon, hogy igen, ez akár valakinek a mindennapi életének a része.

Ari szüleinek története külön kiemelendő, ők az a tipikus vámpír-ember kapcsolat, amire mindenki számítana, de itt a végeredményt látjuk, hogy NEM működött. És Ari apja nagyon szépen meg is fogalmazza az egyik legnegatívabb életfelfogást: „Az emberek mindig elhagynak, Ari. Ez az egy dolog, amit megtanultam. Az élet arról szól, hogy elhagynak téged.” Hát nem keserű hozzáállás? Mégis azért valljuk be, sokan érezték ezt. Szóval Ari szüleinek romantikus története egy keserédes dolog, láttuk, hogy valamikor működött és mindketten jó emberek, de az élet közbeszólt és nem lehetnek együtt. Ez egy gyönyörűen szép párhuzam a megromlott kapcsolatokra. (Hadd jegyezzem meg, hogy amikor a múltról mesélnek a szereplők, iszonyatosan ötletes, ahogy elmesélnek egy darabot, mintha ott lennénk a szülőkkel, de mégis Ari közvetíti és néha-néha belekérdez.)

De ha belegondolunk Ari vámpírsága, amiben nem is biztos senki, hogy Ari egyáltalán micsoda, egy nagy párhuzam arra az igazi tini bizonytalanságra. És ezt imádtam ebben a könyvben, hogy a fantasy szál nem más, mint egy párhuzam. Vannak itt zombik, szellemek és talán démonok is, de igazából a vámpírokról beszélnek valamennyit, mégis egyáltalán nem erről szól. Olyan természetességgel beszélnek ezekről, hogy elhisszük, hogy köztünk és élhetnek, és ennyi, csak megborzongunk, hogy te jó ég, egy zombi, és nem azért, mert rothad, hanem mert egy szerettünk tért vissza és tépi fel az összes lelki sebünket. Na, ezt nevezem én írásnak! Mikor ennyire képes egybeolvasztani a két világot az író!

Mivel „etikus vámpírok” a sorozat címe, természetes, hogy etikai kérdéseket boncolgat, meg általában arról, hogy megéri-e ezen gondolkozni. Számítsuk-e ki, hogy melyik lépésünknek mi a következménye? A szerelemben van-e az etikának helye? És még sok egyéb.

Abban rejlik ennek a könyvnek a varázsereje, hogy vámpíros fantasyként van beállítva, és már nyög fel az olvasó, hogy hajjajj, megint egy vámpíros könyv, de ez nem szól se többről, se kevesebbről, mint az életről. A főgonoszok is nem vámpírerőkért mozgolódnak a háttérben, hanem kapzsiságból, vagy beteges szeretetből, és ettől lesz olyan igazán hátborzongató néha a könyv, mert annyira reálisan festi fel az emberiséget, hát nem ironikus, hogy pont vámpírokkal?

Igazából mindenkinek ajánlanám, hiszen tényleg ifjúsági könyv, tehát se nem túl szexuális, se nem túl véres, és egy 14 éves már fel tudja fogni ezeket a dolgokat. És, még ha irtózol is már a vámpíroktól, én biztosan a kezedbe nyomnám, mert ez aztán nem arról szól! És hajjaj, de várom a második részét.

Megjegyzés: Nem is értem, miét ez a címe, merthogy az S Társaságot megemlítik, kb. a 280. oldalon és semmi köze nincs a főszereplőnek hozzá, mint ahogy a fülszöveg állítja.

Kedvenc karakter: Ariella, Kathleen

Ami kifejezetten tetszett: hogy mennyire a való életről szól, SZINESZTÉZIÁJA VAN A FŐHŐSNEK!

Ami nem tetszett: -

A történet: 6/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: Simon & Schuster

Kiadás dátuma: 2007. május 1.

Oldalszám: 320 oldal