Sylvia Plath: Az üvegbura

2012. március 23., péntek


Hogy akadtam rá: A „raise awareness” projektre kerestem könyveket.

EZ AZ ELSŐ KÖNYV, AMIT A CSÖKKENTSD A VÁRÓLISTÁDAT JÁTÉKRA OLVASTAM.

Úgy általában az egészről: A tizenkilenc éves Esther Greenwood élete lehetne akár felhőtlen is. Ösztöndíjjal került be az egyik legjobb iskolába, és egy divatlapnál nyert pályázatot, így még tizenegy lánnyal egy hónapra New Yorkba kerül. Ám bármennyire is kecsegtető lenne számára a jövő, egyszerűen nem köti le semmi sem, és semminek nem tud örülni.

Nehezen ültem neki ennek a véleménynek, mert úgy éreztem, hogy én ehhez kevés vagyok, és őszintén, ez igaz is. Aztán eszembe jutott, hogy bármennyire is akarja jó sok ember elhitetni magával, hogy én igazi kritikusnak képzelem magam, ez a blog azért jött első sorban létre, hogy a személyes benyomásaimat megörökítsem, és jó esetben megosszam másokkal. Tehát, ami ilyen súlyú és kaliberű könyv, mint ez, annál ne várjatok tőlem irodalmi elemzést, mert nem olyan szemmel nézem, egyszerű olvasói szemszögből csak. Előre szóltam…

Nem is tudom, hogy igazából mit vártam a könyvtől, tudtam, hogy depresszióról és öngyilkossági kísérletekről szól, és hogy Sylvia Plath a saját életéről mintázta, de mégsem gondoltam, hogy ennyire hatással lesz rám, és már értem is a sok pozitív kritikát.

Maga a könyv nem rendelkezik nagy cselekménnyel, (ugyan melyik mondanivalóval bíró könyv akciódús?), és sok olyan kritikát olvastam, miszerint az eleje unalmas, és csak a második felétől élvezték. Bevallom, engem az első soroktól kezdve magával ragadott Plath, és miközben olvastam együtt merültem mélyebbre Estherrel, szó szerint fuldokoltam én is az üvegbura alatt. A könyv elején Esther csak sápítozik, hogy neki semmi sem jó, semmi nem felel meg és olyan kedvtelen, bár míg másnál olvastam, hogy ez idegesítette őket, vagy nem értették meg Esthert, sajnos én igen. És talán ezért is tetszett nekem ennyire ez a könyv, mert nem kellett Esthert külső szemlélőként néznem, hanem teljesen együtt tudtam vele érezni. A könyv második felétől derül ki úgy igazán, hogy a főhős depressziós és onnantól kezdve nincs megállás az öngyilkossági kísérletekben.

Sylvia Plath tényleg a saját életéből merített mindent, és míg a történet egy pozitív hangon végződik, utalva arra, hogy igenis meg lehet gyógyulni egy ilyen betegségből, vagy legalábbis küzdeni vele, addig mind Plath élete (hogy mindezek után mégis öngyilkos lett), mind pedig egy könyvbéli szereplő választása, amivel azt sugallta, hogy ez is megeshetett volna a főhőssel, azt mutatja be, hogy sajnos mégis van, akinek ez nem sikerül.

Mivel Plath személyes tapasztalatból ír, ezért meggyőzően festi fel a depressziót, és ránt magával minket (engem legalábbis), eleinte Esther csak tétova, nem tudja, mit kezdjen az életével, aztán szépen fokozatosan rájön, hogy igazából kiskora óta ő nem is volt boldog.

Emellett Esther küzd azzal is, hogy ő író, költő akar lenni, nem pedig háziasszony, és rettenetesen iszonyodik a házasság gondolatától, és a női alárendelt szereptől, és mindent megtesz azért, hogy egyedülálló, karrierista nő legyen.

Azt meg sem kell említenem, hogy Plath gyönyörűen bánik a szavakkal, és még ha érdemleges nem történt, még ha csak Esther háttértörténetét ismertük meg visszatekintésekben (amiből sok van), én ugyanúgy olvastam tovább. Nem mondom, hogy faltam a sorokat, mert a téma miatt egyszerűen nem lehet, de minden sorát imádtam. Egy biztos: mély nyomott hagyott benne. Azoknak ajánlanám, akiket nem riaszt el a depresszió témája, és meg akarják ismerni ezt a betegséget.

Kedvenc karakter: Esther

Ami kifejezetten tetszett: a hangulat

Ami nem tetszett: -

A történet: 6/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: ilyeneknél ez nem számít

Kiadó: Európa könyvkiadó

Kiadás dátuma: 2010.

Oldalszám: 288 oldal

6 megjegyzés:

WildWorld írta...

Hát, a könyvhöz kapcsolódó írói történet mindneképpen elég durva, a téma is érdekel, úgyhogy azt hiszem, megpróbálkozom majd vele alkalomadtán...

Névtelen írta...

Szia!
Ne haragudj, hogy csak így névtelenül idetolakodom. Egy könyv keresése közben akadtam rá a blogodra, és elkezdtem böngészgetni a könyvek között. Ebben a bejegyzésben először arra figyeltem fel, hogy a könyv az öngyilkosságról szól. Végig olvastam a véleményedet, és tudtam, hogy ezt a könyvet muszáj elolvasnom.

"Emellett Esther küzd azzal is, hogy ő író, költő akar lenni, nem pedig háziasszony, és rettenetesen iszonyodik a házasság gondolatától, és a női alárendelt szereptől, és mindent megtesz azért, hogy egyedülálló, karrierista nő legyen."

Ez a mondat rettenetesen igaz rám is, és én is eléggé hajlamos vagyok a depresszióra, úgyhogy ha másért nem, hát okulásnak el fogom olvasni a könyvet.
A blogod ment a kedvencek közé, és még egyszer bocsi a névtelenségért.

Gigi írta...

Szia!
Semmi gond a névtelenség, örülök, ha akár egy posztom is "hasznos" volt. :)

Chibi írta...

Most kezdtem el olvasni (elolvastam a kritikád még úgy egy fél éve, aztán kb. egy hete megláttam a nagynéném polcán, visítottam is, hogy azt én most elviszem, és a többi), és eddig olyan, mint... Nem is tudom, mint egy szürreális álom. Egy nagyon furcsa, nagyon szürreális álom, ami valami miatt eszméletlen mód tetszik. (Nem tudok erre jobb kifejezést, én kérek elnézést a szegényes szókincsemért.)

Névtelen írta...

Egy cikkben ezt olvastam:
'But let's propose here that you should keep listening to Esther Greenwood. Why? Well, first off, we have a brutally honest, self-critical narrator who is harder on herself that we the readers ever could be. Few pages go by without Esther commenting on her own weaknesses, her inaction, her naiveté, her hypocrisy, even her homophobia when she discusses Joan and DeeDee's relationship with Dr. Nolan.'
Esther tényleg homofób?

Gigi írta...

@Névtelen: Ezt magadnak kell eldöntened, olvass bele. Ez szépirodalom, egészen biztosan nem értem az összes rejtett mondanivalóját, hiszen egyetemen végzett, diplomás emberek értelmi szintjétől hol vagyok.

Őszintén? Esther (azaz Sylvia, hiszen félig önéletrajzi regény, és az érintettek szerint túlságosan is valósághű volt a könyv) lehet elnyomottan, belenevelten szexista, rasszista és homofób, de nekem nem úgy jött le. Azért lehet, mert nézzünk szét a mai világban, nem tudok statisztikát, de ha kimész az utcára, hányan fognak a nőknek szexista megjegyzést tenni, hányan fognak rasszista megjegyzést tenni, és uramisten, hányan homofóbok, mert valahol a társadalom elnézi és néhol ez a norma. És most a 21. században járunk, a regény pedig 1963-ban íródott, tehát alapvetően egy átlagos módú, fehér lánynak, aki nem homoszexuális persze, hogy új lesz a homoszexualitás, valami elképzelhetetlen (mint sok embernek mostanában). Nekem az az egy jelenet, mikor arról beszélt, mikor rákérdez, hogy ugyan két nő miért kezd egymással, nem tűnt homofóbnak.

Megjegyzés küldése

Blog contents © Gigi olvasmányai 2010. Blogger Theme by Nymphont.