Lauren Kate: Passion - Végzet - Karakterinterjú Sátánnal

2012. október 30., kedd

Hogy akadtam rá: A borítója csábított el.
Sorozat: A Fallen - Kitaszítva 3. része.

Úgy általában az egészről: Miután Lucinda Price-nak senki nem mondja el, hogy miért hal meg állandóan, ha angyali szerelmét, Danielt megtalálja, úgy gondolja, elmegy utazgat egyet a múltban, kezdve a világháborúkkal, szépen visszafelé megszemléli az életeit, hátha rájön valamire (segítek: nem fog). Eközben Daniel reménytelenül kullog utána, mindig késésben.
Mivel a könyv olvasása közben valami eltört bennem, ezért most meghívtam vendégségbe a könyv egyetlen értelmes szereplőjét, hogy egy interjú keretében segítsen bemutatni a regény csodáit.
Gigi: Mielőtt belevágunk az interjúba, kedves Lucifer, szeretném megköszönni, hogy szántál rám és az olvasóimra egy kis időt, félbehagytad a lelkek kínzását. Be kell vallanom, nagy rajongód vagyok, szeretem a félreértett gonosz karaktereket.
Lucifer: Köszönöm, végre valaki! *felizzanak a vörös szemei* Hát nem megmondtam annak az idegesítő Luce-nak is, hogy van, aki imád engem!

G: Úgy bizony! *nagyban feszít a Team Lucifer pólójában* Őszintén, te voltál az egyetlen karakter, akit szerettem a könyvben, úgy éreztem, neked van csak jellemed, és amiket mondtál Luce-nak, le a kalappal! Mintha a saját gondolataimat hallottam volna. Engem nagyon idegesített az a lány, te hogy bírtad ki?

L: Nehezen. Egész létezésem alatt nem találkoztam ennyire félrevezethető és buta lánnyal. És ez nem minden! Az összes alteregója olyan sekélyes, mindegy hogy épp királynő lesz-e belőle, hercegnő-e vagy szolgáló, esetleg ápoló az első világháborúban, mindenhol csak annyit lehet tőle hallani: „Daniel! Daniel!” Néha már nagyon untam hallgatni, olyankor elképzeltem, hogy kiszúrom a szemét a vasvillámmal.

G: Micsoda meglepetés, én is! Nem is tudom, Luce melyik reinkarnációja volt a legrosszabb, bár azért a világháborúban eléggé kiakasztott…

L: Igen, noha én a lelkeket gyűjtöm, és megrontom az embereket, Luce nem semmi. Képes volt azt nézni a világháborús bombázások közepette, hogy melyik haldokló milyen szexi, és nem csak ő, az ottani alteregója is, ez volt a prioritásuk, hogy mikor eshetnek neki valami pasinak. És akkor krisztus előtti reinkarnációiról ne is beszéljünk, mikor a szabadságharcosokat hagyták meghalni, mert Daniel megjelent, és akkor menni kell párosodni… És ők lennének a mintaképek?! Nem csoda, hogy nekem és a démonaimnak olyan könnyű dolgunk van.

G: *helyeslően bólogat* Luce függő és egészségtelen a kapcsolata Daniellel, igaz, hogy az egész könyvben, ami közel 400 oldal, azt próbálják bizonyítani, hogy így helyes, de én abszolút nem éreztem. Az előbb említett sekélyesség miatt sem hittem el, hogy Luce képes őszinte szerelemre, és ez az átok dolog se segít. Mit tudsz az átokról mondani?

L: Egyáltalán nem vélem romantikusnak, és nem igazolja azt, amire Luce gondol, hogy ez mennyire „igaz szerelem.” Kérdem én, ha első látásra „felhevül a teste” és „hevesen ver a szíve,” és sírva fakad, ha Daniel ott hagyja utána, nem bír ki fizikailag nélküle akár egy órát se, akkor miért gondolja, hogy az őszinte szeretet és szerelem? Főleg, hogy Daniel állandóan hazudik neki, soha nem támogatták egymást semmiben, ez maximum tinédzser dráma, fellángolás és testi vágy. És emlékezz, hogy a legnagyobb tett, amivel próbálta bizonyítani a szerelmét Daniel az volt, hogy hagyta magát tetováltatni, nem mintha számítana neki.

G: Szóval semmi sem bizonyítja, hogy nem az átok miatt érzi ezt?

L: Legyünk őszinték, ha nem is az átok miatt hevül fel minden alkalommal Daniel hatására, mint egy kandalló, akkor is, legjobb esetben csak szexuális vonzalom, mert előtte egy szót se váltottak. És arról se feledkezzünk meg, hogy Luce minden életében más és más személyiség, ha Daniel nem egy eszményképbe lenne szerelmes, a legelső Luce-ba, akkor hogy tudna beleszeretni az összesbe? Hogy lehet, hogy a nyávogó, felszínes úri hölgy is kedvére való volt, mikor egy értelmes dologról nem tudott megszólalni és kihasznált mindenkit ékszerekért és ruhákért? És azért tegyük hozzá, ha nem egy szexi angyalról lenne szó, akinek ráadásul meghatározott neme is van, akkor nem örülne Luce annak, hogy állandóan követi egy férfi, aki állandóan testi kontaktusba akar vele lépni.

G: Igen, ez egy elég átlagos probléma a romantikus könyvekben, sajnos nem csak az ifjúságiban, de hát kell egy kis álmodozás mindenkinek, hogy egy helyes pasi őt választja. De beszéljünk egy kicsit Luce értelmi képességeiről…

L: Nem sok van szegény lánynak. Úgy értem, persze, az még egész tökös volt tőle, hogy mikor Daniel nem akart semmit elmondani neki, beugrott a múltba utánanézni, de azért amikor önmagát nem ismerte fel, az nem volt semmi. És aztán amikor kijelenti, hogy legjobban azt a lányt szereti, aki utál dolgozni és lusta, nyafogós liba?

G: Biztos önmagára emlékeztette…

L: Az biztos. Az is azért elég nevetséges volt, hogy el kellett magyarázni neki, hogy mi az a 3-D élmény múlt látogatásban, pedig aztán nem nehéz felfogni, hogy belebújsz saját magad bőrébe. Aztán meg kellett kérdeznie, hogy miért temetnek el üres koporsót, ha nincs holttest? TE JÓ ÉG! Mit csinálhattak volna a szülei? Fessék pólóra, hogy a „A lányom elégett és csak erre  pólóra futotta?” Érzéketlen fruska. És amikor óva intették, hogy nehogy átírja a jövőt! Mi volt az első gondolata? Kit izgat, ha lehet SZÉP BÁLIRUHÁM!

G: Na, igen, mintha minden lánynak a báli ruhák lennének a prioritásai a világvége helyett. Beszéljünk egy kicsit az időutazásról, mert például, én nem láttam sok értelmét. Lehet, csak az én halandó agyam kevés a szabályok értelmezéséhez.

L: Nem, igazából semmi szabálya nincsen. Visszamész a múltba, átírhatsz valamit, de el kell telnie X napnak, hogy megtörténjen és végleges legyen, mert az idő végtelen görbe, vagy ilyesmi. Igazából, ez a húzás azért kellett bele, hogy meg tudják állítani a gonosz tervemet… Nem örülök ennek. Azon kívül pedig igen nevetséges volt, hogy szegény olvasók eddig is láttak Daniel nézőpontot, erre most a fele könyv az, és alig emlékezett ez a lilán világító tollseprű arra, hogy ő beszélt saját magával az idők során, és hogy Luce-t üldözte az időn keresztül. Nem értem, hogy felejtheti el ezt bárki.

G: És még Daniel sem képes felismerni néha saját magát. Sőt Luce-okat se tudja megkülönböztetni. De volt valami, amit nem értettem a reinkarnációval kapcsolatban…

L: Arra a magyarázatra gondolsz, hogy igazából a lelkük ismeri fel egymást? És hogy külsőre azért változnak koroknak megfelelően? Nos, ez nem igaz, mert te is láthattad, hogy az amerikai csitri Luce-t összekeverték az egyiptomival.

G: De legalább már a keresztények reinkarnálódását megmagyarázták. Nézzük a jó oldalát. De azért ne vedd sértésnek, de a testvéreid eléggé furák…

L: Úgy értek, hogy teljesen életképtelenek olyan alacsony az IQ szintjük?

G: Igen, úgy is fogalmazhatunk.

L: Nos, ez sajnos így igaz. Ott van Roland, aki ugye, tudja, hogy létezik időutazás, de fél órán át kell magyarázni neki, hogy nem, ő nem az ottani Luce. Aztán Daniel és a lyukas memóriája, vicces volt, hogy a saját SZÁRNYA emlékezett a helyre, de ő nem. Intelligens, de traumatizálható tollai vannak ezek szerint, már ha azok is félhetnek. És hogy nem tudták, hogy kicsoda Lilith! Ezek még a Bibliát sem olvasták el? Legalább más angyalos könyvekben azt előveszik.

G: Az interjú már sajnos a végéhez közeledik, de meg kell kérdeznem, hogy mi volt a véleményed a Menny nagy csatájáról? A saját Bukásodról?

L: Az? Csata? Sorban álltunk, mint kisgyerekek tesi órán, és felolvasták a nevünket, hogy ki melyik csapatba akar kerülni. Ez minden, csak nem csata. Ennél még a penészszagú emlékkép is hihetőbb világ felépítési elem volt.

G: Nos, köszönöm a beszélgetést. További sok sikert a világuralomra törésedben, mert sokkal szebb lenne ez a hely, ha Luce végre örökre hamu maradna.

L: Úgy lesz, majd a Rapture-ban találkozunk!





Kedvenc karakter: Lucifer

Ami kifejezetten tetszett: Lucifer

Ami nem tetszett: nem történt semmi, a romantika, a sötét főhős

A történet: 1/5 pontból

A karakterek: 1/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Könyvmolyképző

Kiadás dátuma: 2012. október

Oldalszám: 350 oldal

Lisa Jane Smith: Bájolók


Hogy akadtam rá: Fogadásból olvasom.
Sorozat: A Night World 3. része
Úgy általában az egészről: Thea és Blaise Harman unokatestvérek, gyönyörűek, kívánatosak, az egész világ a lábuk előtt hever, csak mert boszorkányok. Csak éppenséggel Blaise-nek van az a szokása, hogy magába bolondítja a fiúkat, mert hát emberek, azok kis férgek, nem jók semmire, és nyugodt szívvel veszi rá őket bűncselekmények elkövetésére, például, hogy felgyújtsák az iskolát. Ám őket is kirúgják ezért minden iskolából (hogy vezetik rájuk vissza a bűncselekményt? Én sem tudom.) Így kerülnek a nagyijukhoz, akitől utolsó esélyt kapnak, ő az egyik legnagyobb boszorkány a Földön, és eleve mindenki fél tőle, de Blaise nem bírja ki, és beleveti magát a bajkeverésbe, csak éppen azt a fiút szúrja ki magának, akibe Thea beleszeret, ahogy meglátja. És miután megmenti a fiú életét, már az esküvőt tervezik. Ezért Thea kénytelen úgy tenni, hogy maga akar játszadozni a fiúval, hiába is halálbüntetéssel jutalmazott dolog az emberekkel való kapcsolat.
Üdvözöllek a boszorkányok világában, kerülj beljebb, a nevem Thea, és bemutatom az én fenomenális életemet! Itt minden csupa móka és szórakozás, és csak két dologért jár halálbüntetés, ha elárulod a természetfelettiek titkát az embereknek, illetve ha össze akarsz velük jönni. Mi, boszorkányok, annyira rejtélyes, és teljesen idegen nép vagyunk, hogy hiába élünk az emberek között, hiába járunk emberi iskolába, nem tudjuk, miről lehet velük beszélni. Egyáltalán beszélnek az emberek? De mégis, annyira, de annyira megtévesztő lehet az emberek külsője, hogy vigyázz, nehogy véletlenszerűen elkezdj nekik varázsige hozzátevőkről beszélni, amikor nem is arról kérdeznek, mert az ugye, büntetendő. (Nem mintha én megtettem volna ezzel a szexi fiúval, akit két napja ismertem, dehogy!) Mi, boszorkányok, annyira nem értjük az embereket, hogy nem tudunk táncolni, csak a saját boszi-táncunkat. (Gigi megjegyzése: Biztosan annyira más az izomfelépítésük, és annyira nem származnak semelyik kultúrából, illetve nem akarnak sehova beilleszkedni, hogy véletlen se tudnak semmi mozgást improvizálni.) De nem baj, mert az emberek között is mindenhol felismeri egymást két természetfeletti, mert fekete virágos kitűzőket hordunk, és azt firkálva tudhatjuk, hogy mi egyek vagyunk, persze, ez levédett cucc, véletlen sem fordulhat elő, hogy valaki poénból le mer rajzolni egy fekete virágot, aki nem természetfeletti, hogyan jutna ilyen bárkinek eszébe. Ezen kívül annyi kell, hogy boszi legyél, hogy jó sokszor káromkodj régi istenek nevére, és furán nézzél az emberekre, MERT ŐK FÉRGEK.

Hadd meséljek egy kicsit a lélektárs törvényről, ez egy rég elfeledett dolog. Régen bárki első ránézésre szerelmes lett élete párjába, és nem kellett ismerned sem, mert a szerelem nem ezen múlik, hanem a lángoló és elektromos kisüléses érzéseken. Bár kevesen vagyunk boszorkányok, sosem pároztunk emberekkel, mert tiltott, és aki azt meri feltételezni, hogy vérfertőztünk, azt undorító, és nem többnejűség sincs, egyszerűen csak úgy megoldottuk minden logika nélkül. De mostanában a lélektárs törvény egyre többször hoz össze minket emberekkel, de erről senki sem beszél, kivétel az unokatestvéreim, lásd az ő könyvüket további részletért: Ashék könyve és James könyve. Az én lélektársam a legszexibb, legsportosabb (nyolc sportágban Olimpiai bajnok a kis édi mogyorószemem), minden lány rá van indulva, és orvos akar lenni, de ugyanakkor iszonyat félénk, csak velem szokott beszélni. Annyira tökéletesen cukkancs! Jobb, mint egy kiskutyát megölelni! (Gigi megjegyzése: utóbbi sajnos szó szerinti idézet a könyvből.) Olyan helyes, hogy még a belső szerveim is úgy tekeregnek attól, ha ránézek, olyan, mintha egy madarat csalogatnának le a fáról. (És sajnos ez is idézet.) És annyira édes, ahogy követ és bámul engem, ha akarom, ha nem, hát mi ez, ha nem igaz szerelem? ÉS! Hogy bebizonyítsam igaz szerelmem, megmentettem az alultáplált tengerimalacát. Két nap után pedig már ott tartottunk, hogy nem tudunk egymás nélkül élni, ezért, mint a hősi harcos istennőink és felmenőink, feláldoznám bármikor a családomat érte. Mi? Magamat? Azt neeeem, hát akkor, hogy kekszelnék vele?! Nem veszitek észre, hogy minden szerettem feláldozása mekkora szent dolog?! Szóval olyanok vagyunk, mint a hattyúk, örök életre elkötelezettek tizenévesen, mert EGYMÁS LELKÉBE LÁTTUNK! És mindenki látja, hogy szerelmes vagyok, mert úgy nézek a pasimra, mint egy kutyára szoktam.

*Gigi átveszi a szót, miután majdnem megfulladt a nyáltengerben*

Igazság szerint ez is olyan Smith-kisregény, mint a többi, ergo nem szól semmiről. Adott két bál (!), egymás után (!), és ennyi. Találnak egy halottat az iskolában, kitaláljátok, miről beszél mindenki? Igen, A BÁLI RUHÁKRÓL! Olyan logikai bukkanók vannak benne, hogy nem is értem, hogy tudták kiadni: mindenkit el tudnak bájolni, de persze az iskolaigazgatókat sosem, és kirúgják őket, ugyanakkor ez semmit nem jelent, és ugyanúgy mehetnek szép egyetemre… Véletlen mindkét unokatestvér szülei meghaltak, nem lehet tudni miért, minek, és nem is lényeges, hiszen ebben a könyvben se karakter, se érzelmi mélység, ahogy azt már megszokhattuk. Viszont annál több hülye helyzet, orbitálisan nagy baromságok, szóval a könnyes kacagás garantált az olvasónak a „bárosonyos szemű,” „magányos profilú” boszorkányokról és emberekről szóló történeten.

Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: lehet rajta röhögni

Ami nem tetszett: HÁHÁ, AZ EGÉSZ!

A történet: 2/5 pontból

A karakterek: 1/5 pontból

A borító: 1/5 pontból

Kiadó: Könyvmolyképző

Kiadás dátuma: 2012. október

Oldalszám: 212 oldal

Cynthia Hand: Angyalfény

2012. október 27., szombat

Hogy akadtam rá: Néha-néha szembetaláltam magam vele, és Nancy is ajánlotta.

Sorozat: Az Angyalsors trilógia 2. része

Úgy általában az egészről: Clara Gardnernek angyali vér csörgedezik az ereiben, ami azt jelenti, hogy van egy küldetése, amit végre kell hajtania. Igen ám, de a látomásaiban látott erdőtűz megtörténik, és semmi sem úgy sül el, ahogy ő remélte. A helyett, hogy megmentette volna Christiant, a világ suli leghelyesebb pasiját, a szerelmét választotta, és ez most nagyon rossz. Hogy miért, azt senki sem tudja, de hát nem teljesítette a küldetését. Ilyenkor most mi van? Ha ez a bizonytalanság nem lenne elég, ott van neki az, hogy újabb látomások gyötrik: valamelyik hozzá közel álló személy temetésén vesz részt. Ki lehet az? Eközben pedig a négy angyalvérű gyerek megalapítja az Angyalklubot, mert senki nem mond nekik semmit, és valahogy információkat kell szerezniük, ha mást nem akkor apokrif iratokból, mert az biztos megbízható forrás.
Az első rész egy kellemes, nyári regény volt, azaz nem nyújtott sokat, de elszórakoztatott, egyszer olvasható volt, és mivel egy sorozat kezdő darabja, úgy gondoltam, hogy javulhat a színvonal, és mivel a végén maradtak kérdések, túl sok is, abban a hitben éltem, ezekre választ kapunk. Hogy ez a kötet erről fog szólni. A nagy fenét!

És most igenis dühös vagyok a könyvre, mert úgy érzem becsaptak, és nem először vagyok így, hogy a második rész nagy csalódás, hogy töltelék rész, és jobb lett volna, ha meg se írják. Az Angyalfény pedig tipikus példája annak, amit én nem akarok látni ifjúsági fantasyban. Hát íme:

1. A FANTASY SZÁL ÉS A VESZÉLY HÁTTÉRBE KERÜL, ÉLJEN AZ ISKOLA AVAGY MIÉRT IS FANTASY EZ?:

Nem zavar, ha egy ifjúsági könyvben iskolába járnak, hiszen gimnazisták. De itt nekünk kijelentették, hogy HÁBORÚ VAN. És hogy ezek a Fekete Szárnyak VESZÉLYESEK. Miért? Hol érezném a feszültséget, ha a mi Fekete Szárnyunk sír és a főhős vigasztalja meg, na meg a legnagyobb tette, hogy morgó kutyává változik és nézi a gimnáziumot. Odapiszkítok az izgalomtól a sarokba…

Ezen kívül olyan kidolgozott a világ, hogy ezek angyalvérűek, előveszik a Bibliát, ahol negatívnak vannak feltűntetve, de nem ad rá indokot, hogy miért festették őket ilyennek az emberek, ha ők jók. Sőt, az angyalvérűek félnek egy szem Fekete Szárnytól, mintha ő lenne a Világvégét Elhozó Csirke (maximum halálba sírna mindenkit…), de aztán amikor szembe kerülnek vele, egy darab angyalvérű csúnyán néz rá, az meg elhúzza a csíkot. És ennyi volt a fantasy a könyvben. A többi iskolai dráma, autóbaleset, egyetemre jelentkezés, házi feladatírás, ÉS A NAGY SZERELMI HÁROMSZÖG.

Egyszerűen erőltetettnek érzem ide a fantasyt, mert minek kéne, egy szimpla új-lány-helyes-srác-kedves-srác történet, és a látomáson kívül semmi angyali sincs. (Ja, de még egy, az majd a következő pontban.) És értem, hogy nem kell minden fantasynak véresen komolynak lennie, de akkor ne is próbálná az írónő erőltetni a fentebb említett HÁBORÚT.

2. TÚL KOMOLY AKAR LENNI, DE NEM MER:

Ez az előző ponthoz is kapcsolódik. Rengeteg olyan könyv van, aminél kifogásolom ezt, mert úgy látszik ez a divat: Dobjuk rá, hogy angyal/vámpír/vértacskó, és hogy ezek nem keveredhetnek emberrel, meg legyen benne HÁBORÚ és/vagy VILÁGVÉGE. Ugyanakkor nem mernek beletenni komoly fenyegetéseket, a szereplő nem is megy át semmin.

Itt még egy gond van: Az első részben még úgy-ahogy elhittem a romantikát, és voltak aranyos jelenetek, itt nem. Egy deka érzelem nem volt, se drámai, se romantikus, a főhős depresszióba zuhan, így van leírva: „Szomorú vagyok. Szomorú, szomorú, szomorú.” Azt hiszem, elsőre is megértettem, hogy szomorú, DE NEM ÉRZEM.

És nem elég, hogy ez a temetéses látomás kilóg a könyvből, hiszen a cselekményhez nincs köze, nem a miatt történik (a cselekmény nem is folytatódik ebben a kötetben, felteszem, majd a harmadikban talán szóba esik), de még érzelmi mélység sincs benne.

Szomorúnak, depresszívnek kéne lennie, erre folyton röhögnek és pasiznak és nyálaznak (és báloznak). Oké.

3. A ROMANTIKA ÉS A SZEXUALITÁS:

Mondhatjátok, hogy túlelemzem ezt a könyvet, de könyörgöm, ifjúsági romantikus HÁBORÚS regény, nem mese. Ezzel vázolják fel a lányoknak, hogy milyen szép a szerelem, milyen egy jó kapcsolat.

Az első részben összejön a nagy álompáros, én pedig azt kérdem: miért? A legtöbb író nem tud szórakoztatóan, élvezetesen kapcsolatokról írni, mert nem tudom miért. Ha már összejöttek a szereplők, ott nincs mit tenni, hogy legyen konfliktus, tehát legyen történet, szét kell őket szedni. De rühellem én ezt!

Elhiszem, hogy vannak a kapcsolatokban fent és lent dolgok, és van, amikor szakítanak, stb. De minden második rész erről szól? Főleg az a baj, hogy itt a szerelmi háromszöges veszekedés, ami iszonyat sablonos (és érzelemmentes) még a temetés közben is zajlik… Sőt, a főhős kijelenti, hogy inkább haljon meg a pasija, minthogy szakítsanak. (MI?! – Ez aztán az önzetlen hozzáállás.) Emellett persze Tuckernek nem mondunk el mindent, és tudjuk, hová vezetnek a kellemes hazugságok egy kapcsolatban…

A szexualitás is fontos témája a tini könyveknek, és abszolút nincs vele bajom. Noha azzal már igen, ha a TERMÉSZETFELETTIT kell behozni, mint „fogamzásgátlót” (hogy a főhőst idézzem). Miért nem lehet az első alkalom bizonytalanságát normálisan megtartani, miért kell beletenni, hogy a szexuális együttlétet megakadályozza a TERMÉSZETFELTTI. Főleg, hogy amúgy a többi angyalvérű is szexelt valahogy, kedves írónő és főhősnő, úgyhogy végképp elvesztem az indoklások között. A lényeg: Clara kigyullad, mint egy lámpa, ha izgalomba jön és ez rossz. Kérdem én: miért divatos ez? Idén ez már a negyedik könyvem, ahol világít a főhős, és nem tudom felfogni miért jó. Miért kell ráerőltetni amúgy ezt? Mert így mindegyik páros odáig jut, hogy „jajj, veled maradok akár szex nélkül is,” (a durvább eset, mint a Baljós csillagokban, hogy szexelj másokkal), aztán meg ezen szenvednek, hogy szex nélkül nincs kapcsolat. És míg valóban a szex a kapcsolatok része, nem életbevágó annyira, amennyire ezt belénk akarják sulykolni, 80 évesen se fog az ember kilencszer szexelni egy nap. És ezzel valahogy elhintik, hogy igenis, ha valakinek nem adod oda a szüzességed, akkor nem érsz semmit. Hát köszönjük, ifjúsági könyvek!

Az meg bónusz, hogy van egy nemi erőszak túlélője, aki FÉL az angyaloktól, mert megerőszakolták. Megkéri a szereplőket, hogy NE angyalfényezzek (lásd cím) előtte, erre megteszik, az poszttraumás sokkot kap, ERRE A HŐSEINK SZÉTRÖHÖGIK MAGUKAT! Juhú! Ja és persze az említett nemi erőszak túlélőt megkérdőjelezik, biztos hazudik, mert hát olyan szexi pasi erőszakolta meg, ő biztos félreértette. Ezek után nem tudok nem dühös lenni a könyvre…

4. A SÖTÉT FŐHŐSNŐ:

Mert miért legyen valaki önálló és független akkor is, ha szerelmes? Mert az nem menő! Clara nem akar egyetemre menni, sem távkapcsolatot, mert nem bír ki a pasija nélkül egy napot se. Kijelenti, hogy 17 évesen még nem kéne komoly dolgokkal foglalkoznia, mint például, hogy mi lesz, ha nagy lesz. Már nem azért, de ez az időszak pont arról szól, hogy kitűzze az ember a céljait, és felfedezze önmagát. (És nem hívnám ezt kemény életnek, hogy jajj annyira gazdag vagyok, nem tudom, melyik egyetemre menjek.)

A Szőke Libának titulált karakter, akinek kettő darab mondata van, a legértelmesebb, iszonyat szépen bánik a főhőssel, aki ugye elvileg tökéletes lenne, mégis előítéletesen annyit mond a kedves, bocsánatkérő gesztusra: „jajj mekkora liba, meg tökre gonosz.” Clara rémesen gyerekes, egy szimpla elkényeztetett lány szerepét játssza. Van családi dráma, ahol az öccsének van igaza, erre ő mindenféle érzelmi komplikáció nélkül teng-leng (ezért sem tudtam átérezni egy cseppet sem a helyzetét), és meg se próbálja megérteni Jeffrey-t.

A legjobb, hogy a főgonosz ellopja a mobil telefonját, majd felhívja az otthoni készüléket, mely kijelzi „Clara hív.” Clara pedig töpreng, ki hívhatja? HÁT TE MAGADAT, TE IDIÓTA NŐSZEMÉLY!

Ez nem több mint egy átlagos, sablonos ifjúsági fantasy, amiben semmi sem reális, semmi nem izgalmas, és semmi sem történik. De jó, hogy csak trilógia!



Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: -

Ami nem tetszett: a romantika, NEM TÖRTÉNIK SEMMI, érzelemmentesség

A történet: 3/5 pontból

A karakterek: 4/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Maxim

Kiadás dátuma: 2012. október

Oldalszám: 416 oldal

Lauren Oliver: The Spindlers (Nyakiglábak)


Hogy akadtam rá: Lauren Oliver rajongó vagyok.

Úgy általában az egészről: Patrick Liza idegesítő, de ugyanakkor mégis szeretetre méltó öccse, ám egy napon a fiú teljesen megváltozik. De Liza egyből tudja, mi történt: a nyakiglábak jöttek el testvére lelkéért, és elvitték, maga mögött hagyva egy üres testet, amit a gonosz lények irányítanak. Liza nem tud mit tenni, hiszen a szülei csak meséknek hiszik a varázslatos lényekről szóló meséket, amit Liza a régi bébiszitterétől hallott, ezért kénytelen egymaga egyetlen seprűvel felszerelve lemenni a Lenti világba, hogy visszaszerezze az öccse lelkét, mielőtt még túl késő.
Néha olvasok meséket is, mert úgy vagyok vele, hogy érdekel, a kicsik milyen könyvek közül választhatnak. (Meg amúgy is, engem is lekötnek a mesék, mai napig nézek rajz- és animációs filmeket.) És az sem egy hanyagolható szempont, hogy Lauren Oliver eddig minden ifjúsági könyvével levett a lábamról, és ez a Spindlerssel sem volt másképp.

Alap mese felépítése van, a főhősnő elindul a Lenti világba, ahol találkozik segítőkész lényekkel, és különböző kalandokba keveredik, ahol persze a jósága és az esze segíti ki, nincs benne semmi meglepő, talán annyi, hogy mégis tett egy apróbb csavart Oliver a történetbe, noha az éles szemű olvasók valószínűleg észre fogják venni előre, a gyerekek még nem biztos. Amit nagyon szerettem az egészben az a Lenti világ, Oliver szépen lefesti az egészet, hiába ugye mesekönyv, mégis olyan érzékletesek a leírások, hogy én is abban a csodálatosan varázslatos világban éreztem magam. És erre nincs jobb kifejezés, mert tényleg az volt: elbűvölően szép, ugyanakkor tele veszélyekkel és morbid dolgokkal, (pl. a hullaevők.) A történet amúgy egy kicsit hajaz a Coraline-ra, néha azért vannak rémmesés elemek, de alapjában véve inkább csak kalandozós könyv.

A főszereplő és a segítőtársa, a beszélő patkány, akiknek a karaktere kiemelendő. A főhős, Liza, bár tökéletes testvér, hiszen bármit megtenne az öccséért, és őszinte (a szüleinek sem tudja azt hazudni, hogy csak sétálni megy, elmeséli az egész Lenti világ történetét, még ha nem is hisznek neki), no meg okos is, azért mégis több hibája van, mint egy átlagos mesefőhősnek. Nem érez egyből rá mindenre, a csábításokban elsőre nem látja meg a rosszat, és nem azért, mert naiv, hanem mert a családi háttere miatt túlontúl indulatos, és elvakítják az érzelmei. Szép volt látni, ahogy szépen lassan kialakul a barátság Liza és a patkány között, akit elsőre nem igazán szeret a főhősünk. Ez a karakterfejlődés meséhez képest igazán jól ki volt dolgozva. A patkány karaktere pedig igen különös: mert a mai napi problémákat veti fel. A patkány ember szeretne lenni, ezért ruhákba öltözik és festi magát, mert a világ lenézi őt, csak azért, mert patkánynak született. Ezt ki is fejti egy nagyon szép beszédében, hogy mennyire előítéletes mindenki, ezzel Oliver becsempészte a mai világban oly’ hiányzó dolgot: a toleranciára való nevelést. Ezek mellett a patkánynak nincs családja, ezért szeretetéhes és eléggé önpusztító (szintén hányan vannak így), és az iskolai bántalmazások áldozatainak is a megtestesítője.

A mese persze önmagában a családi szeretetről szól, hogy bármit megtesznek egymásért a testvérek, mi a barátság és a hűség. De a főbb témák mellett ez egy nagyon üzenetekkel teli könyv, és elgondolkodtató, aminek persze minden mesének lennie kéne. Akad itt arról szó, hogy meg kell látni a világban a pozitív, varázslatos dolgokat, az segíthet át a szürke hétköznapokon.

„Ez volt az, amit a szülei nem értettek meg – sosem értették meg – a történetekről. Liza úgy mesélt magának meséket, minta megszőne és megkötne egy végtelen kötelet. És aztán, mindegy, hogy milyen sötét vagy borzalmas veremben találja magát, ki tudja magát húzni, centiről centire, egyre feljebb, a történetek kötelén.”

A könyvben fontos szerepet játszik a remény, és visszatérő motívum is, sőt sok más dologgal egyetemben meg is van testesítve, hogy az ifjú olvasók jobban lássák. A remény magjait, ami itt konkrétan egy fekete mag, elvakító fehér fénnyel a közepén, a főhős azoknak osztja szét, akiknek szükségük van reményre, hogy tovább tudjanak lépni az életükben. Ugyanakkor maga a növény is mindenhol nő a mesében, ezzel jelezve, hogy a legsötétebb helyzetben is van remény.

És főleg ez is a fő üzenete a könyvnek, hogy az élet nem igazságos, és mindenért meg kell küzdeni, de meg kell találni a jót valahogy, hogy tovább tudjunk élni, viszont nem érdemes hazugságokkal áltatnunk magunkat, mert az sosem segít.

Ezeken kívül még olyan dolgok merülnek fel, mint az álmok és azok fontossága, hogy nem érdemes a pénzt és a divatot követni, és hogy mindig van esély a változásra, mindegy, hogy minek születtünk, de előbb magunkat kell elfogadni.

Kalandos, szívet melengető történet ez, rengeteg elgondolkodtató dologgal az életről. Szívesen látnám ezt magyarul a könyvespolcomon.

Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: a Lenti világ, a nocturni, a tartalom

Ami nem tetszett: -

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: HarperCollins

Kiadás dátuma: 2012. október 2.

Oldalszám: 256 oldal

Amit a Kaktusz is olvasni akar #27


Alma Katsu: Halhatatlan (Halhatatlan 1.) – megjelenés: október 30.

Alma Katsu nagy kritikai visszhangot kiváltó műve lenyűgöző, különböző századokon és kontinenseken átívelő, izgalmas és misztikummal teli regény. Felejthetetlen történet a viszonzatlan szerelemről, ami nem csak megerősíti és nagy tettekre sarkallja az embert, de el is vakítja és akár a teljes pusztulásba is vezetheti.

Dr. Luke Findley egy újabb unalmas éjszakára számít, amikor elkezdi szokásos éjszakai műszakját St. Andrew kisvárosának kórházában. Azonban amint találkozik Lanore McIlvrae-vel a sürgősségi osztályon - aki sérülései ellenére egy gyilkosság gyanúsítottja -, azonnal megváltozik az élete. Pár órával később már a kanadai határ felé tart vele, tudva, hogy ezentúl soha semmi nem lesz olyan, mint régen.

Lanore McIlvrae senkire nem hasonlít, akit Luke valaha ismert. A nő története a szerelemről és az árulásról szól. Szerelemről és árulásról, amire nincs hatással az idő, mivel számára az örökkévaló. Az élete az 1800-as években kezdődött, és a kétszáz év során, amit a Földön töltött, mind az erőszak, mind a testi gyönyörök megkísértették, de ő végig hű maradt élete nagy szerelméhez. Egészen mostanáig.

Gondolatok: Annyit mondok, hogy nem teljesen romantikus könyvet várok tőle, hanem Interjú a vámpírral stílust. Bár vonakodom, mert 1800-as években is játszódik, de a vámpíroknak nem tudok ellenállni.

Kimberly Sabatini: Touching the Surface – megjelenés: október 30.

Amikor Elliot harmadjára találja magát halottként, tudja, hogy most igazán elrontott mindent. Nem emlékszik rá, hogyan került ismét a túlvilágra, de tudja, hogy ez az utolsó esélye, hogy mindent helyre hozzon.

Elliot csak tovább akar lépni, de először szembe kell néznie a múltjával, és át kell rágnia magát a fájdalmas emlékeken, amiket legszívesebben elfelejtene. Emlékek olyan emberekről, akiket bántott, akiket elárult… és akiket megölt.

Ahogy összerakja a múltja titkait és hibáit, Elliotnak muszáj megbocsátást nyernie attól az embertől, akinek a legtöbb kárt okozta, és felfedni az igazságot a két fiúnak, akiket szeret… még ha ez azt is jelenti, hogy örökre elveszíti őket.

Gondolatok: Komoly regénynek is tűnik, mégis fantasy, és a kedvenc kiadómtól van, úgyhogy nagyon sokat várok el ettől.

Ashley Edward Miller & Zack Stentz: Colin Fischer – megjelenés: november 1.

Colin Fischer ki nem állja, ha hozzáérnek. Nem szereti a kék színt. És kártyák kellenek neki, hogy felismerje az arckifejezéseket.

De amikor egy pisztolyt találnak az iskolai ebédlőben, az egyik lány osztálytársa születésnapi ünneplését megzavarva, Colin áll csak készen a nyomozásra. Rajta áll, hogy bebizonyítsa, hogy Wayna Connelly, az iskolai verekedő, és Colin gyakori kínzója, nem hozta a fegyvert az iskolába. Végül is Wayne kezén nem volt bevonat, és a pisztoly markolatán fehércsokoládés máz volt…

Gondolatok: Azt mondják, olyan, mint a tini Sherlock Holmes, úgyhogy már csak ezért is szeretném. Amúgy pedig az indoklásom annyi, hogy a Thor film írói készítették a könyvet… :D (Sekélyes rajongó vagyok, tudom.)

Amy Kathleen Ryan: Ragyogás

2012. október 25., csütörtök

Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között.
Sorozat: A Sky Chasers 1. része.

Úgy általában az egészről: A Föld haldoklik, az emberiség a kipusztulás szélén, ezért felküldenek űrhajókat, hogy új otthont keressenek. Az egyik ilyen hajón, az Empyreumon él Kieran és Waverly, akik már az űrben születtek és csak a felnőttek meséiből ismerik, hogy milyen is volt a bolygó, ahonnan származnak. Ők ketten szerelmesek, de ez így van rendjén, hiszen a lány már 15 éves, és ideje szülnie, hogy meglegyen a megfelelő mennyiségű ember. Bár Waverly azon töpreng, hogy helyes-e ilyen fiatalon férjhez mennie, még ha az emberiség sorsáról is van szó, ez lesz a legkisebb problémája, mikor egy szövetséges hajó melléjük ér, ami önmagában is már lehetetlen. Hát még az, amit az Új Látóhatár legénysége tervez: megtámadják őket és az összes lányt elrabolják. A két fiatalnak pedig meg kell küzdeniük a saját súlyos helyzetükkel, és megtalálni a reményt, hogy egyszer viszont látják egymást.
Amikor először ránéztem a könyvre, a borító és a trailer miatt (meg a sok negatív tapasztalatom miatt, khm, Eskü, khm) azt hittem, hogy egy könnyed, lányos regényt kapok, csak negatív világképpel. Hiába próbálok nem előítéletes lenni az ifjúsági könyvekkel, néha mégis sikerül, és tényleg valami kellemes történetre számítottam. Az átlagos szerelmi háromszöges lázadozás helyett viszont kaptam valami igazán egyedit, izgalmasat és elgondolkodtatót, szóval sikerült imádnom ezt a sztorit.

Az eleje bár romantikával kezdődik, régen megalapozott kapcsolatokat mutat be, és bár ez nem mindenkinek sikerül rendesen használni, vagyis nem mindig érzem ilyen esetben a vonzódást, Ryan annyira jól bánik a szavakkal, főleg az érzelmek leírásával, hogy ezzel nem volt gond. Aztán az egész átcsap egy lendületes akció jelenetbe, ami tényleg a székhez szögezett, és utána kapkodtam a fejem ide-oda, egyik lélegzetelállító adrenalin löket után jött a másik, közben pedig rendesen széttörte a szívemet a karakterek drámájával az írónő, és mindezt megfejeli egy végtelenül kegyetlen függővéggel. Az egész regény sodort magával, tényleg nem tudtam letenni a könyvet, egy szuszra ki is olvastam, ez tipikusan az a fajta könyv, ami nem ereszt.

Két szálon fut a történet, és bár az egyik főhőst nem kedveltem a döntései miatt, a személyisége teljesen kidolgozott, és a tragédiája a szemünk előtt bontakozik ki, ami ugyanolyan lebilincselő, mint a másik hős küzdelmei. Ezek mellet pedig rengeteg összetett karakter adja meg a hátteret, és igazából ez a könyv erőssége: hiszen alapjában véve az emberi természetről szól, minket kritizál, erkölcsi kérdéseket vet fel, és hogyan tudná mindezt megtenni, ha nem lennének teljesen kidolgozott karakterek. Itt senki sem esik szimplán a „jó” és „rossz” kategóriába, és az elején az olvasó is töpreng, hogy vajon kihez fordulhatnak a főszereplőink segítségért, ki az, akiben mi megbíznánk. Aztán szépen lassan rájövünk, hogy senki nem segít, hogy mindenki hazudik, és hogy a hatalom mindenkit megrészegít, nem igazán bízhatják a hőseink magukat senkire. Ez a vívódás, az önmaguk megtalálása, az, hogyan hullik le a lepel a szemünkről és eszmélnek rá, hogy nem, egy fiatal lány nem lehet mindig biztonságban egy felnőtt férfi mellett, hogy nem, egy fiú nem lehet biztonságban a saját tulajdon apja mellett, na, ezek adják meg a regény feszültségét.

De egyik főhősünk sem szent, viszont ő nekik talán még van remény, hogy tanuljanak az elődeik hibáiból. Waverly, a főhős lány, igazi minta karakter a lányoknak: vannak hibái, mert ő is azt gondolta, hogy minden rendben van, észre se vette a körülötte meghúzódó igen súlyos problémákat, de próbálja helyre hozni. Waverlynek jut az a szál, hogy az elrabolt lányokat vezesse, hiszen ő a legidősebb közöttük, és ő rá is felnéznek, (tehát valamilyen szinten van hatalma). Abba a helyzetbe kerül, hogy aranykalitkába zárják, és igen nehéz neki elítélnie azokat, akik etetik és rendesek vele, csak éppen nem szabad. De ezek mellett okos, önálló és talpraesett, de nem túl tökéletes karakter, hiszen nagyon sok fizikai fájdalmon is átmegy (ami reálissá teszi a regényt) a küzdelmei során, mert hibákat vét, és nem szupernő. (Tehát nem múlik nála semmi mázlin.) Amit nagyon szerettem benne, hogy végtelenül szerelmes, de nem ömleng, noha hiányolja a vőlegényét, hanem küzd magáért és a többiekért, és ki is jelenti egyszer, hogy nem érdekli, mit mondd a szerelme egy bizonyos erkölcsi dilemmáról, nem fog bólogatni rá, hanem megvizsgálja maga a problémát, és ha kell, szembe száll a szerelmével, ha az éppen helytelenül dönt.

A másik szálon Kieran, a főhős fiú, aki szintén a legidősebb minden segítség nélkül marad, hogy a többi gyereket összetartsa, és elvezesse a hajót az új földig. Ez az a tipikus, elzárt helyen vagyunk, mindenkinek dolgoznia kell, és valakinek vezetnie kell minket helyzet, amit nagyon sok helyen láthattunk. De hát ez még mindig érdekes, mert foglalkoztatja az embert, hogy mit tenne, ha hirtelen káosz lenne, kiragadnák a megszokott és biztonságot jelentő életritmusából. Ki vezetne? Mi a megfelelő vezetési módszer? Hogyan lehet megakadályozni a pánikot, és az ellenszegülést, ami mindenkinek a végét jelentené? Noha értem, hogy Kieran miért tette amit, az írónő sem állítja be helyesnek, míg Waverlyt a megpróbáltatások még jobbá teszik, addig Kierant a naivsága és a vak hűsége ellentétes oldalra sodorja, és ez az ő tragédiája.

Rengeteg név van, és rengeteg szereplő, de akik még kiemelkednek: Waverly egyik barátnője, aki traumán esett át, és ezt próbálja csendben feldolgozni. Rémes látni, hogy a főhős emlékeiben még olyan vidám lány egy ilyen szélsőséges körülményben mennyire még inkább feladja. Ezek mellett a főhős lányunkba szerelmes még egy fiú, de kiemelném, hogy ez nem egy elcsépelt szerelmi háromszög, mert abszolút nincsen előtérben, ő Seth. Seth karaktere volt az, aki leginkább megfogott: Kieran teljes ellentéte, ő az, aki gyanakszik mindenre, de a két fiú mégis valahol hasonló, hiszen mindketten annyira karakteres egyéniségek, hogy tökéletesek vezetőknek. Ezek mellett Sethet az apja bántalmazta (ez nem spoiler), és végre egy író, aki a bántalmazott lelkeket nagyon szépen mutatja be.

És ezt szerettem igazából Ryan írásában, pár nagyon eltalált szóval, mondattal, jelenettel megragadja az emberi személyiségek és drámák lényegét, és szinte elénk festi a fájdalmas és kétségbeesett sorsokat.

Mivel disztópiás regény, ezért persze van benne társadalomkritika, és tényleg negatív és elkeseredett a hangulata. A fő téma a nők lekezelése, a női bántalmazás és a nemi erőszak megítélése. Hiszen hányan védekeznek a mai világban is azzal, hogy megérdemli valaki, hogy megerőszakolják, csak mert éppen szoknyát hordott! (Igen, ilyenek még léteznek mai nap is.) Nincsen részletesen leírva maga a tett, sőt, nincs is előttünk, de az összes nőnek szenvednie kell a történetben, és engem még így is a háttérből figyelve is elborzasztott.

Az emberiség romlottságát is feszegeti a könyv, és habár nem ítél el mindenkit, hogy mindenki kárhozatra jut, azért mégis látszik, hogy az emberiség kipusztulásának szélén állnak a szereplők, mégse képesek ráeszmélni, hogy itt lenne az idő összefogni. A vesztegetéstől, az emberrabláson át a gyilkosságra is képesek, még ha olyan kevesen is maradtak. És lehet, hogy valami jó indulatból fakad (jó pár ötlet a könyvben), de az is képes akár romlottságba ferdülni.

A másik nagyobb téma a hit, és igen, keresztény felhang is van benne, bár bármilyen vallásra rávethető. Félreértés ne essék, Ryan nem prédikál, nem vet meg egy vallást sem, csak felveti a kérdést, hogy hol a reális határ? Mit foghatunk a vallásra? (Semmit igazából, mert gyűlölködést arra nem lehet hárítani, pedig ezt is sokan teszik.) A nagyon radikális vallási kultuszuk ellen viszont szól, hogy hogyan lehet ezzel manipulálni a nagyon rászorulókat. És még a vallás szép és jó dolog, és hitet és reményt ad, nem szabad rosszra felhasználni.

A Ragyogás az, aminek minden ifjúsági disztópiát látni szeretnék. Izgalmas, pörgős, elgondolkodtató, szívszaggató történet erős karakterekkel a felnövésről, a barátságról, a gyászról, és arról, hogy mindenkinek meg kell találnia magában a küzdeni akarást.



Kedvenc karakter: Waverly, Seth

Ami kifejezetten tetszett: a téma, az érzelmek ábrázolása

Ami nem tetszett: -

A történet: 6/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 6/5 pontból

Kiadó: Maxim

Kiadás dátuma: 2012. október

Oldalszám: 352 oldal

Benina: A boszorka városa

2012. október 23., kedd


Hogy akadtam rá: Magyar ifjúsági irodalom.
Sorozat: A Bíborhajú 3. része.

Úgy általában az egészről: Claire White az Utolsó Tisztavérű boszorkányok egyike, és még sosem járt a boszorkák városában, legalábbis nem emlékszik rá. A Tanács viszont nem néz jó szemmel élete szerelmére, a féldémon Kellan Blackre, Claire viszont nem hajlandó újra elválni tőle, hiszen még túl frissek a sebei a megpróbáltatásaitól. Végül megengedik Kellannak, hogy elkísérje párját, de a Sellők átkát kell magán viselnie, így egy egészen új életformával kell megismerkednie, és a sellők élete nem éppen mesébe illő. Claire-nek pedig az ellensége, apja ármánykodásával kell szembenéznie, és egy ellenszer nélküli méreggel megküzdenie. Vajon sikerül neki? És vajon kiállja-e a szerelmük az összes próbát?
Nagyon vártam a trilógia befejező kötetét, főleg a második rész epilógusa után, volt egy elképzelésem, hogy mit várok ettől a könyvtől, és azt mind meg is kaptam. Azt kell, hogy mondjam, A boszorka városa méltó befejezése a trilógiának. (Noha lesz még egy bónusz rész, de erről később.) Hiába olvastam kb. egy éve az előző részt, ahogy belekezdtem, egyből magával ragadott a hangulat, és szurkoltam a szereplőknek.

És rájöttem, hogy ezt szeretem igazán Benina írásaiban, hogy olyan erős a hangulatuk. Általában nem vagyok egy rózsaszín lelkű, sokszor meg is kapom, hogy minek olvasok romantikus regényeket, de a Bíborhajú világ annyira el tud varázsolni, hogy még én is sóhajtozó tini lánnyá váltam. Kellemes, habos-babos történet ez, amolyan igazi modern tündérmese. Nem tudtam ezt kiverni a fejemből, hiszen annyi mesés elem megtalálható benne: három próba, sellők, sárkányok (!). És bár voltak akció jelenetek és komoly döntések, nekem mégis ezt adta a regény: kiragadott a sötét kis kuckómból és jó pár órára elrepített egy varázslatos helyre.

Akadt pár dolog, amibe bele tudnék kötni, de mint minden olyan könyvvel, ami teljesen kikapcsol, pár percre elgondolkozok ezen, de igazából nem von le az olvasási élményemből. De mégis, kezdjük a negatívval: ami számomra nem volt elég erős, azok a gonosz karakterek. Az egyikből nem sokat láttunk, és akkor is egy másik, nem éppen kedvelt gonoszomat jutatta eszembe, a másikat pedig igen egyszerűen legyőzték. Valahogy nagyobb, hosszabb csatajelentet el tudtam volna képzelni a végére.

De ezen felül semmi panaszom nem lehet a regényre, mert egyszerűen nem tudtam letenni. Míg az első két részben Claire és Kellan kapja a központi szerepet, és ott imádtam őket, Benina itt másra is helyezi a hangsúlyt, és szerintem nagyon is jól tette, hiszen Claire és Kellan már nagyjából minden akadályt legyőztek, és beismerem, Claire egy picit néha az idegeimen táncolt a lobbanékony természetével. Noha ennek is megvan a szerepe, hiszen minden karakter szembe néz valamivel, és kicsit felnőnek, bármennyi idősek is legyenek, mindenki számára rejteget akadályokat és kihívásokat a kötet.

Claire és Kellan habár túlságosan is kötődnek a könyv elején egymáshoz, ami nem csoda A boszorka démonában történtek után, aztán rájönnek, hogy végül is néha külön kell válniuk. Most Kellan hoz áldozatokat a szerelmük miatt, és Benina nagyon szépen felfesti a Sellők átkával, amit elég sok ifjúsági fantasy kihagy (amire mennyire mérges is vagyok ám), hogy a külső nem minden a szerelemnél. Hány és hány könyvben olvashatjuk azt, hogy kb. a karakter egyetlen pozitív tulajdonsága, hogy jól néz ki. És ezért is szerettem azért a Kellan-Claire párost, hiába voltak számomra egy picit túl intenzívek, hiszen ténylegesen, reálisan szeretik egymást, bemutatják, hogy a belső értékek, a bizalom és az őszinteség a fontos.

Persze a két főkarakter más-más témákat is hoz a könyvbe: Kellannal még mindig felvetődik az előítéletesség témája is, hiszen féldémon, és a boszorkák városába ezt nem nézik jó szemmel, és a cselekmény egy része erre épül, hogy a puszta, elvakult düh mennyire rossz tanácsadó. Claire pedig hirtelen, gondolkodás nélkül cselekszik sokszor, és bizony ezeknek lesz következménye, ezzel bemutatva, hogy minden mennyire nem ártóan teszünk valamit, annak ugyanúgy megvan a rossz hatása.

De a regény nagyon erős pontja a TÖBBI karakter. Eddig is úgy voltam vele, hogy valahogyan az egész bagázst imádtam, most viszont végre lettek külön kedvenceim is, és a váltott nézőpontok, párhuzamos történetek miatt lett igazán élvezetes olvasmány ez. Megismerkedünk Victoria Cat történetével, ami először a múltban kezdődik. Az az igazság, hogy kifejezni nem tudom, hogy mennyire imádtam ezt a szálat, az itt található érzelmek és romantika az, ami teljesen megvett magának, és akár külön könyvként is szívesen olvastam volna, annyira erős lesz Victoria karaktere itt.

Ezenfelül a másik két kedvencem Wentworth és Milan, értük hevesen dobogott a szívem, pedig tényleg engem aztán ritkán hódítanak meg fiktív pasik. Mindkettejük nagyobb szerepet kapott, aminek örültem, és hihetetlen sokat dobtak a könyvön. Ami még nagyon színessé teszi, az a sok új dolog, amit Benina bemutat: végre megismerjük a boszorkák városát, ahova én is szívesen ellátogatnák, a másik világot sem hanyagolta el, és ismételten behoz pár olyan mitológiai dolgot, amiért én meg vagyok bolondulva. (Ezek közül nem titok a sárkányok.)

A sellőket még kiemelném, mert az elég kényes téma. Valamiért a legtöbb helyen, ahol róluk olvastam (kivétel Csontváros, ahol csak háttérben szerepelnek), valahogy annyira elmesésítik az egészet, és ezért nem lehet a történetet komolyan venni. Tudjátok, kagylóhéj melltartó, etc., és az Apály-beli víz alatti elektromos várost ne is említsük. Benina ezt mind kikerülte, és habár említettem, hogy nekem tényleg tündérmesét keltő hangulata van a regénynek, ez pont a sellőkre nem igaz. Nagyon remekül ábrázolta a vízhez való kötődésüket, és egy kicsit komorabb hangulatot is adott nekik. (Szóval utána is nézek annak a sellős regénynek, ami készül Beninától.)

A kötet nagyjából lezárt, de nem mindenkinek lesz teljesen felhőtlen a boldogsága, és Milan szála teljesen nyitott, ugyanis ő kapja meg a következő bónusz kötetet, ami remélhetőleg jövőre napvilágot lát, ÉS ESZMÉLTLENÜL VÁROM.

A boszorka városa a trilógia legjobb darabja, remek befejezés. Szívmelengető, varázslatos történet a minden próbát kiálló szerelemről.

Kedvenc karakter: Milan, Wentworth, Nice, Victoria Cat

Ami kifejezetten tetszett: Victoria és Wentworth szála

Ami nem tetszett: több gonoszságot akartam :D

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: Könyvmolyképző

Kiadás dátuma: 2012. november 24.

Oldalszám: ??? oldal

Kimberly Derting: Eskü

2012. október 20., szombat


Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között.
Sorozat: Az Eskü 1. része.

Úgy általában az egészről: Ludaniában, Sabara krirálynő országában az emberek szigorú kasztrendszerben élnek. Senki nem beszélhet a másik osztállyal, hiszen mindenkinek külön nyelve van, és a törvény is tiltja, hogy egymásra nézzenek, ha beszélnek, a törvény megszegéséért pedig halál jár. Itt él Charlie, aki a Kereskedő Osztály tagja, és a szülei éttermében dolgozik, nem is vár rá más az életben, csak a munka. De különleges képessége van: rejtélyesen megérti az összes nyelvet. Aztán pedig ott van a királynő, aki már gyenge, és utódot keres, illetve csak gazdatestet, mert ő bizony ilyen lélekáttevős-reinkarnálódós-nem-mondok-le-a-hatalomról gonosz. Mi köze ehhez Charlie-nak? És vajon a szexi pasi, akivel Charlie találkozik egy night klubban, az vajon mit akar?
Akartam szeretni ezt a könyvet, hiába disztópia ÉS fantasy egyben, szerintem ez a kettő nem üti egymást, ha jól írják meg. (Hangsúly: a jól megírton.) Dertingnek nem ez az első könyve, nem lehet a gyermekbetegségeket erre fogni, egyszerűen csak úgy éreztem, hogy papírra vetett ezt-azt, és nem is foglalkozott a részletekkel. Az egész regény kidolgozatlan a világtól kezdve a szereplőkig, és lényegében nem történik semmi.

És ez frusztráló, mert van vagy 4 nézőpontunk, amit nem értettem minek. Először a prológusban ellövi azt a poént, hogy a királynő több száz éve él, mindig az új örökös testébe költözik, akinek nőnek kell lenni, mert itt csak nők uralkodnak. Ezek után igen nehéz kitalálni, vajon Charlie hogyan kerül a királynő tervei közé. A többi nézőpont is információ kivágásos, kb. olyan dolgot titkol el az adott személy magáról, hogy kit lát (amitől aztán nem nehezebb kitalálni) és a saját nevét. Remek. És amúgy is a történet ennyiben összefoglalható: valamennyi világbemutatás (40%), parti-parti-parti-nem-parti-végjáték. Néha aránytalannak is éreztem az információ adagolását, ugyanis a főhős egyik képességéről a felénél szerzünk tudomást, mikor addig is ott volt, és E/1-ben beszélt magáról és a képességéről, kétlem, hogy elfelejtette volna említeni addig, és az iskola bemutatását sem az első iskolai napon teszi meg, hanem amikor már elméletileg beindult a nagy cselekmény azzal lelassítja…

A világfelépítés az elején még érdekes, kicsit 1984-es annyiban, ahogy a terrort próbálja használni a királynő, hogy a családtagok egymást mártják be, csakhogy mintapolgároknak tűnjenek. És itt a lényeg: próbálja. Az írónő is próbálja ezt belénk sulykolni, hogy ez mennyire dráma, mégsem látjuk ezt csak egyszer, egy abszolút ismeretlen, fel sem tűnő karakterrel. (Már eleve úgy emlegetik, hogy elhurcolták.) De nem érezzük a veszélyt, hiszen a főhőseink partiznak, partiznak, partiznak… Sőt, egyszer a nagy támadás közepette is a főhős arra gondol éppen, mikor bombáznak, hogy a pasi de szexi. (Hogy lehet életveszélyben szexre gondolni?)

Vannak nekünk ezek a nyelvek, hogy minden kaszt mást beszél, ami azért lett bevezetve, hogy ne tudjanak fellázadni. Rendben, oké, de gondoljuk bele, egy kaszt miért ne tudna fellázadni önmaga? Rendben, túl kevesen vannak. De a kasztok kommunikálhatnak egymással pl. megtanulhatják egymás nyelvét, nem? Oké, illegális, de ha selyemruhácskában jár a főhős (és azt mondják, hogy se pénzük, se nem hordhatnak mást csak praktikus ruhát), akkor nehogy már a nyelvtanulás ne menne illegálisan. Oké, lehet, mágia okozza, hogy nem tudják megtanulni egymás nyelvét? Téves, írják, hogy ez nem így van. Ha nem is tanulnak, de képekben tudnak beszélni. Voltam kint Németországban, és nem akadályozott meg, hogy nem értettem őket, mutogatással elvoltunk. De ami a legjobb az egészben: VAN KÖZÖS NYELVÜK! Van egy nyelv, amit mindenki az égadta világon beszél. Na, mi értelme is van akkor a különféle nyelveknek?

A másik pedig, hogyan is vannak ezek a kasztok? Vannak, akik sehova nem tartoznak, belőlük lesznek egzotikus táncosok (akiket amúgy szeret nézni a főhős), vannak a szolgálók, vannak a kereskedők, vannak a felsőbb kasztok és a királyi ivadékok. Mindegyik kaszt adott munkát végezhet, ezt próbálja (ha-ha ismét) belénk erőszakolni Derting, hogy ez a könyv üzenete, ahova születtél, az meghatároz, és hogy ez rossz. Na, már most ha van iskola, a tanárok tegyük fel csak kereskedők, akkor hogy az életbe tanítják a felsőbb kasztokat? Sőt, ha a tanárok csak felsőbb kasztosok, ki tanítja az alsóbbakat? Vagy bármilyen más munkát is kiválaszthatunk: a főhős szüleinek étterme van, annyira flancos, hogy politikus is eszik ott, de a politikusok húzzák a szájukat azért rá, mégis más nem főzhet, csak a munkásosztály. Hol van ennek értelme? Hol biztosítaná ez az utópisztikus látszatot?

A másik pedig az, hogy a főhős teljesen megbízik a királynőben, habár a halálos ítéletet azért soknak tartja. Oké, agymosták őket ebbe a hitbe, hiszen ezt tanulták, hogy egy mágikus képességekkel rendelkező királynő nélkül nem élhetnek, MERT (!) a környező királyságokban is királynők vannak és demokratikus társadalmakkal nem kereskednek. Hogy alakult ki ez a világ, hogy csak a nők az uralkodók? Miért? Persze, van mágia, csak a királyi és női tagoknál, de mégsem magyaráz semmit hihetően, és néha a középkori hangulat viaskodik az értelmetlen jövő képpel, mert ezt semmiféleképpen nem tudtam volna elhinni, hogy ez lehetséges. (Olvastam fantasy-disztópiát, ahol igen.)

Arról meg ne is beszéljünk, hogy a főhős középosztálybeli, nincs szép ruhája, stb. Sőt áramuk sincs, de az étterem az pöpecül működik, mint említettem, felsőosztálybeli is ott eszik… Ja, és sosem éheznek meg semmi, de kopott plüssállatuk van. Hát kinek mi a szegénység…

A romantika annyira nélkülözhetetlen már az ilyen disztópiákban, hát itt is van. Először azt hittem szerelmi háromszög lesz, mert van a sablon „nagyon ragaszkodó fiú legjobb barát,” de hála az égnek nem. Viszont így is sikerül előszednie Dertingnek az instant szerelmet: Max a nagyon titokzatos, nagyon szexi pasi, aki három mondat után már örök szerelmet ígér a főhősnek MINDENKI ellen. Kérdem én, ha meglát egy szőke lányt, miért száll szembe érte a királynővel? Max se érti, és a könyv elolvasása után én sem. Annyit mondok, hogy akik nem szeretik a szenvedést, ami annyiból áll, hogy „érdekelsz,” „menj innen-smárolj le-menj innen,” azok a hajukat fogják ettől tépni. És itt is, mint a könyv drámai részénél az érzelmek hiányoznak, viszont ez teszi ki a regény nagy részét, ahogyan ezek villámlanak, meg felgyulladnak egymás érintésétől és intenzív tekintetétől. Sajnos az én gyomorpillangóim erre már nem indulnak be.

A főhős az elején nem idegesítő, igazából a könyv feléig az az érzésem volt, hogy ez olyan semmilyen regény, se nagy dráma, se humor, se történés… Aztán Charlie néha megmutatta a sötét oldalát, amitől picit ideges lettem. Max nyíltan katona, és nyíltan lerázta a társait, hogy Charlie-val lehessen, főhősünk első gondolata: MIÉRT VAGY BŰNŐZŐ? Mert aztán, ha valaki katona, az nyílván bűnöző (tekintve ezt a szigorú diktatórikus rendszert, ahol szemkontaktusért ölnek, kétlem, hogy egy katona, akit állandóan figyelnek eljutna KÖRÖZÖTT bűnöző szintre…) Eltöpreng olyanokon a főhős, hogy egy katonának a parancsmegszegés vajon mibe kerülhet. A halálbüntetés eszébe sem jut… (lásd pár mondattal fentebb a kommentemet erre.) És ez a baj, hogy Charlie se nem az agymosott, naiv főhősnő, akinek a szeme szépen lassan kinyílik, se nem a megtört, ínségtől szenvedő karakter (akinek lennie kéne, hiszen szegény annyit dolgozik – megjegyzés: még szabadnapja is van, és semmiben nem szenved úgy hiányt, hogy fizikailag megviselje), és ezért nem tudtam vele együtt érezni. Azt akartam, hogy a gonosz királynő jól megkínozza, aki annyira összetett karakter, mint egy bot. „Akarom a hatalmat, mert csak.” Sőt, még a hataloméhség sem látszódik a nézőpontjaiban…

Hiába hivatalosan is disztópia ez a könyv, nem hozta se a társadalomkritikát, se a komor hangulatot, ami elég nagy teljesítmény úgy, hogy mindenért halálbüntetés jár és embereket végeznek ki. Inkább egy plüss-bolyhos romantika könyv ez is, szóval aki arra vágyik, habos-babos mesének olvasható.

Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: -

Ami nem tetszett: a világ felépítése, a romantika

A történet: 2/5 pontból

A karakterek: 3/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: ÉTK (Merit könyvek)

Kiadás dátuma: 2012. október 1.

Oldalszám: 324 oldal

Amit a Kaktusz is olvasni akar #26


A. S. King: Ask The Passengers – megjelenés: október 23.

Astrid Jones kétségbeesetten beszélni akar valakivel, de édesanyja fontoskodása és apja érdektelensége azt súgja, hogy ők a legutolsó emberek, akikben bízhat. Ehelyett Astrid órákat tölt az udvaron lévő piknikasztalon fekve és nézi, ahogy a repülők elmennek felette. Nem ismeri az utasokat, de ők az egyetlenek, akik nem ítélik el, amikor felteszi a legszemélyesebb kérdéseit… például, hogy mit jelent, ha egy lányba szerelmes.

Ahogy a titkos kapcsolata egyre intenzívebb lesz, és a barátai válaszokat követelnek, Astrid nem tud senkihez sem fordulni. Nem oszthatja meg az igazságot senkivel, csak a kilencezer méterrel felette lévő emberekkel, akik azt sem tudják, hogy ő ott van. De mit sem sejt Astrid arról, hogy ez az apró kapcsolat is mennyire hat az ismeretlenek – és az ő saját – életére.

Gondolatok: GLBT könyv, azt hiszem, ezzel mindent elmondtam. És főleg kíváncsi vagyok, hogyan ábrázolja azt, hogy hatnak egymás életére, akár ilyen távolságból, ismeretlenül is.

Gina Linko: Flutter – megjelenés: október 23.

Emery Land csak arra vágyik, hogy olyan legyen, mint a többi tizenhét éves – iskolába járhasson, a barátaival lehessen, és normális legyen. De amióta csak eszét tudja, rohamai vannak. És mostanában egyre inkább felemésztik az életét. Emerynek ezek nemcsak rohamok, ő hurkoknak hívja őket – pillanatok, amikor féreglyukakon át oda-vissza utazik az időben egy rejtélyes városba. A hurkok viszont legyengítik fizikailag. Így gyakorlatilag egy kórházban él, ahol a tudós apja és az egyre nagyobb csoportnyi orvos figyeli minden mozdulatát. Felettébb érdekli őket az az adat, amit Emery rohamairól nyernek. Úgy tűnik, hogy az agya olyan részét használja, amit az átlagos emberek nem.

Megszökik a kórházból és Emery Esperanzába utazik, a városba, ahova a hurkok által jutott, Michiganbe, ahol találkozik Asher Clarke-kal. Ash életét egy eltökélt célja vezérli, hogy jó szamaritánust játsszon, egy szerette halála miatt. Az ő utazásai szorosan összefonódnak Emery hurkaival.

Kettőjüknek muszáj rájönnie a bonyolult kapcsolatra, mielőtt túl késő lenne.

Gondolatok: Az időutazás még mindig a gyengém. :D

Paul Griffin: Burning Blue – megjelenés: október 25.

Amikor Nicole Castrót, a leggyönyörűbb lányt a New Jersey-i gimnáziumban, sósavval öntik le a tökéletes arca bal oldalán, az egész iskola felfigyel erre. De a csendes, magányos farkas, Jay Nazzaro még ennél is többet tesz – eltökéli, hogy kideríti, ki a tettes. Jay tudja, hogy milyen, ha kiközösítenek valakit, és van egy titka is: zseniális hacker. De minél mélyebbre ás, annál nagyobb veszélybe kerül – és annál jobban beleszeret Nicole-ba. A gond az, hogy mindenki gyanús, még maga Nicole is.

Gondolatok: Elég erős a késztetés, hogy levegyem várólistáról szimplán azért, mert romantikus és realisztikus regény, de a nyomozás és a sósavas incidens valahogy mégis vonz.

Dan Wells: Nem vagyok sorozatgyilkos

2012. október 19., péntek

Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között.

Sorozat: A John Cleaver sorozat 1. része.

Úgy általában az egészről: John Wayne Cleaver tizenöt éves, a hobbija pedig a hullák és a halál. Kiskora óta kisegít a családi halottasháznál, így kordában tudja tartani a kényszereit, ugyanis John szociopata, és úgy véli, hogy a Sors is azt akarja, hogy sorozatgyilkos legyen, de még nem az, és ez ellen mindent megtesz. Egészen addig, amíg egy sorozatgyilkos nem érkezik a kis városkába, aki lehet, hogy nem éppen ember, természetfeletti lény, de csak John tudja megállítani, ha kihasználja mindazon képességeit, amit eddig nem akart.
Sok negatívat olvastam a könyvről, miszerint hirtelen lesz fantasy, ez volt a fő érv, amiért nem szeretik külföldön ezt a könyvet. Én már a fülszövegből láttam, hogy ez bizony fantasy, és ezért is írtam ide az összefoglalóhoz, hiszen ez nem spoiler, a könyv legelején kijelenti a főhős, hogy démon a gyilkos, de akkor ezt még ők nem tudták, tehát tisztázza is a műfajt elég hamar az író.

Ebből is látszik, hogy a könyvet visszaemlékezésként meséli el a főhős, így néha vannak előreutalások, azt hittem legelőször, hogy ettől unalmas lesz, hiszen krimit vártam, de nem az. (Se nem krimi, se nem unalmas.) A történet lényegében annyi, hogy John, akit lenyűgöznek a sorozatgyilkosok, elég hamar kitalálja, hogy ki a gyilkos, és mivel természetfelettiről van szó, nem mehet a rendőrséghez, ezért azzal próbálja legyőzni a tettest, amiben jó.

És itt jön be a szociopata szál, amit nagyon szerettem. Eleve imádok bármilyen szociopata gyilkosról olvasni, filmet nézni, ezért különösen szerettem Johnt, hogy beleláthatunk egy ilyen ember fejébe, hogy ez nem merül ki abban, hogy csak értelmetlenül gyilkolásznak, na meg hogy kegyetlenek, ezzel ők is megküzdenek, mert ezzel születtek, és igazán nem tehetnek róla.

Ehhez kapcsolódik a családi dráma része, amitől még inkább átérezhetőbb és valóságosabb lesz ez a szociopata probléma. Hiszen milyen lehet ezt egy anyának feldolgozni, hogy az ő gyereke teljesen más. Emellett Johnnak nem éppen minta családja van, az apja elhagyta őket, a testvére elszökött otthonról, és hiába másképp áll az érzésekhez, mint egy normális ember, azért ez őt is befolyásolja valamennyire. Ha éppen a könyv nem a nyomozásról szól, akkor apró családi életképeket kapunk, ami engem ugyanúgy lekötött, mert nagyon jól bánik az érzelmekkel Wells.

Ezek mellett a könyv erőssége a hangulata: mivel sorozatgyilkosokról van szó (akikről szeretek olvasni, noha nem tanulmányoztam őket olyan behatóan, mint a főhős), ezért őket elemzi, amiről érdekes volt olvasni, és meg is említ néhány híresebb sorozatgyilkost. Ezen felül pedig egy kis vér és belezés is megtalálható a könyvben, nem meglepően, szóval kellemesen borzongatott néhány jelenetnél. Főleg mivel halottasházban játszódik jó néhányszor, ahol nagyon részletesen leírja a hullák előkészítését, így talán a gyengébb gyomrúak ezt nem viselhetik jól.

A fantasy szál nincs annyira kidolgozva, mint az átlagos fantasy könyvekben, de valahogy nem is hiányzott innen, hiszen a főhős nem csöppen bele a természetfeletti világába, és inkább kezeli átlagos gyilkosként a lényt, mint másvilági ellenségként, aki az életére tör. Ami még megjegyzendő, hogy sikerült Wellsnak ezt a fantasy elemet szívfacsaró párhuzammá alakítania, hiszen az adott természetfeletti gyilkosunk jobban megérti az emberi érzelmeket, mint a főhősünk.

Rövid könyv ez, de szórakoztató – a főhős szarkasztikus humora is tesz róla –, izgalmas, és mindeközben pedig még képes érinteni a családi szeretet és a halál közelségének témáját is, mindezt fantasyba bugyolálva. Nagyszerű sorozatkezdő darab ez!



Kedvenc karakter: John

Ami kifejezetten tetszett: a hangulat, a szociopata főhős

Ami nem tetszett: -

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Fumax

Kiadás dátuma: 2012. szeptember

Oldalszám: 240 oldal

Ilona Andrews: Mágikus találkozás

2012. október 17., szerda

Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között.

Sorozat: A Világok peremén 1. része.

Úgy általában az egészről: Rose Drayton a Peremben él, ami a két párhuzamos világ között meghúzódó kis harmadik világ. Míg a Mágiában a varázslat és nemes arisztokrácia uralkodik, addig a Töredékben minden normális. A Perem vidékén szegények laknak, cserekereskedelemből élnek, és többnyire a mi világunkba, a Töredékbe járnak illegálisan dolgozni éhbérért. Rose is ilyen, hiszen neki kell eltartania két kistestvérét, mert édesapja lelépett, édesanyja pedig meghalt. Minden rendben megy is, amennyire lehet egy macskaalakváltó és egy nekromanta öccsel, amíg titokzatos lények meg nem jelennek és velük együtt egy vadítóan szexi Mágiából származó nemes, és ha ez nem lenne elég megjelenik egy vadítóan szexi, nagyon barátságos ember pasi is.
Ez az a könyv, amit nagyon nem szerettem, habár sokan imádják (és ez így van jól, hiszen ízlések és pofonok), és végre találtam egy olyan regényt, amivel elmagyarázhatom, hogy miért nem szeretek egy bizonyos kategóriát. Sokan ajánlanak nekem ilyesmit, és esküsznek rá, hogy ez a világ legjobb könyve, és nem értik, hogy miért nem vonz engem. Hát íme a bemutató.

Míg ifjúsági fantasyknál is van tömeggyártott, nagyon sablonos valami, amiket nem szeretek, de beleesek abba a csapdába, hogy elolvassam, hiszen gyönyörű a borító és csábító a fülszöveg, ugyanez megtalálható a felnőtt piacon is. Van számomra egy választóvonal: az egyik oldalon az urban fantasynak felcímkézett könyvek, amikben van nyomozás, vér, belezés, jól kidolgozott világ, tökös főhős, humor és erotika, a másik oldalon pedig az urban fantasynak felcímkézett könyvek, amikben van ÁLnyomozás, sok-sok huzavona erekciókról, és jajj-de-tökéletes-vagy-de-szeretlek-romantika. Amolyan fantáziálás. (Amivel ismétlem, nincs gond, olvasok self-insert és egyéb fanficeket, ami gyakorlatilag annyi, hogy egy-egy adott világba beleilleszti magát az olvasó rajongói írásokban.) De viszont nekem ez nem mindig csúszik le, sőt egyre inkább nem. Nalini Singh-t is meguntam négy könyv után, mert annyira sablonos volt, annyira nem mutatott újat, és a karakterek sem voltak se annyira kidolgozottak. Sajnos Ilona Andrews könyvét én egy izgalmas fantasynak vártam, a kritikák alapján is inkább cselekményközpontúnak tűnt, ezért mertem levenni a polcról, még ha egy kötet/egy szereplős is, ami az előbb említett „vágykitöltő fantasyk” alapismerve.

Vegyük sorra azt a pár pontot, ami miatt az ilyenfajta könyveket utálom, példákat pedig eme könyvből idézek.

1. ABSZOLÚT KIDOLGOZATLAN FANTASY VILÁG:

A legtöbb ilyen könyvnél valljuk be, semmi más nem történik, mint egy rózsaszín mese romantika sztorit, hogy extrémebb legyen, belemártanak egy kis természetfelettibe. Sok hasonló művel találkoztam, ahol csak kinevezik: ez vámpír, ez angyal, van szárnya, van szemfoga, de ezen kívül csak a mágikus nemi szerve a lényeg. Ilona Andrewsnál hála az égnek nem áll ez fent, hogy elpornósítják a dolgot, de nem is dolgozzák ki a világot.

A lényeg annyi, hogy ezeknek MÁGIÁJUK van. Oké, akkor talán rituálékat használnak? Igen, de azon kívül, hogy bedobja a pecsét szót, meg azt, hogy „valamilyen gyógynövényt” égetnek, nem sok minden történik. Fehér ostorokat lövöldöznek a kezükből, és hasonlót láttunk Dora Craiban könyvében is (ami egy magyar magánkiadás)… Egyszerűen semmire nincs magyarázat, hogyan működik, miért születik valaki macskának? A testvére nekromantának? Ezek a képességek random kisorsolódnak? Miért? Miért alakult így a világ? Hogyan működik a képességük? Az állatoknak ír valami olyasmit, hogy szeretik a fényes tárgyakat, és nem mindig értik az emberi szociális szabályokat, kérdem én, ha félig emberek, emberek között nő fel, akkor miért nem? Oké, hogy nem tartja, mondjuk, jelentőségteljesnek, de értenie kéne.

A következő dolog ez a párhuzamos világozás. IMÁDOM! Már ha jól meg lenne magyarázva. Elméletileg ezek TÜKÖRKÉPEI egymásnak, tehát akkor felvetődik a dolog, hogy ugyanazok az emberek is legyenek, nem? Mert erről szólna a több dimenzió, amik egymásnak tükörképei, hogy lehet, hogy XY ember nem született meg, de ez csak egy alternatív valóság, nem? Ha nem, akkor csak a föld néz ki úgy, de akkor nem értem miért és minek, de legyen. Akkor is annyira foglalkozott a szerzőpáros a logikával, hogy a mobiltelefon az egyik dimenzióból áttelefonál a másikba. Értem én, hogy véletlen lett áramuk, mert kikúszott a dimenzióhatáruk PONT egy oszlopig, és oké, lefizetik a tulajt, de komolyan a mobilszolgálatnak feltűnne, hol vannak… No meg akkor a mobiltornyot is belopta a dimenzióhatár VÉLETLENÜL?

*ENYHE SPOILER*
Az, hogy a világvége-készülék egy tojás, ami kutyákat gyárt, és azt se tudják, milyen ufó hozta a Földre… az… az… ehhez nincs hozzáfűznivalóm.
*ENYHE SPOILER VÉGE*

2. GYENGE TÖRTÉNET, ÁLNYOMOZÁS:

Ezt én álnyomozásnak hívom, ugyanis semmit nem csinálnak, csak beszélnek arról, hogy ó, jajj, mi lesz, amíg be nem sétál teátrálisan a főgonosz, és el nem mondja, esetleg elrabolja a főhősnőt és el nem mondja. Nos itt is ekkora cselekmény van, és nem szeretem, ha a fülszöveg nekem akciót-harcot ígér, vagy valami gondolkodás szerűt, ehelyett kaptam néha egy-két ilyen nyáladzó szörnyet, akik, ha rájuk nézett a két főhős, meghaltak. Mert a két főhős ennyire erős és különleges.

Az egész történet tele van logikai bakikkal, hiszen a főgonoszunk már közveszélyes volt a világában, öldökölt és a többi, erre kiröhögték, és nem csináltak semmit, hagyták addig, amíg el nem lopja a világvégét elhozó szerkezetet, aztán, amikor már kutyahadserege van, esetleg tesznek valamit. Esetleg. Én szerintem ezek könyörögnek azért, hogy öljék meg őket, mert egy pszichopatát nem ki kell röhögni, főleg, ha varázsereje van, és ezért találom erőltetettnek a történetet, főleg, hogy a gonosz besétál a könyv első negyedében, elmesél mindent, és nem is kell gondolkozni. Mert nincs semmi fordulat, és ahogy említettem nyomozás sem.

Közben ilyen és egyéb logikus dolgokat tesznek: Be vannak zárva, de jajj, azért mégis öncélú okokból kiengedi a nyolc éves testvérét az erdőbe. DE SULIBA NEM ENGEDI HÁTHA MEGESZIK A GONOSZ KUTYÁK?! De a gonosz kutyák rejtekhelyére igen, ha éppen a romantika szálhoz kapcsolódó évődést ki kell használni. Te jó ég!

3. A SOKAT SZENVEDETT, DE TOTÁL ÉDES KARAKTEREK:

Ezzel lehet kikergetni a világból. A szerzőpáros nagyon nem karakterizál, van egy-két sablon bedobva és ennyi. Van a bántalmazott, ámde igen gyönyörű főhős, akit kiskorában kiközösítettek és nem látja milyen szép. És a két pasi pedig a „bérgyilkos vagyok, sokat kellett ölnöm, és ettől szívtelen vagyok” kategória. Nem bírom.

A baj az, hogy ha valakivel olyan történik, mint a főhőssel: leüti a szerelme, el akarják adni, hazudnak neki, hogy kihasználhassák, akár szexuálisan, az apja elhagyta, az anyja nem törődött vele, majd meghalt, az ilyen nyomot hagy maga után. Ne kezdjem el leírni, hogy ha valaki katona volt, és állandóan embereket kell gyilkolnia, annak milyen hatása van. (Nem, nem tudom, de a józanész sejteti.)

Itt minden csak drámai effektért van odabökve, és semmi nem érződik a karaktereken. Le van írva, hogy AJJAJJ, Rose mennyire gyanakszik. DEHOGY GYANAKSZIK! Három nap alatt már összeházasodásnál tartanak, hol gyanakvás ez.

És ez a lényeg: sokszor oda van sulykolva az olvasó elé, hogy tessék: Ő ILYEN, Ő AMOLYAN. Ez a tipikus hiba: nem mondani kell, hanem megmutatni. Ne a számba rágja az író, hogy ő mit gondol, én gondoljam azt, mert a karakter úgy viselkedik. Rose egyáltalán nem olyan, mint egy bántalmazott nő, és a mi lovagunk sem egy lelketlen gyilkos. Maximum csak Barbie és Ken, annak beöltöztetve.

Ami igazán zavart, hogy annyira kiemeli ezt az írónő, hogy ők ennyi viszontagság ellenére is emberségesek. Rose megmentené azt, aki bántalmazta az iskolában, mert halált senki nem érdekel, ettől beizgul a pasi karakter, merthogy milyen jószívű. EZ AZ ALAP EMBERI MORÁLIS HORIZONT. Ettől nem kell díjakat kiosztani, persze, Rose lehetett volna bosszúálló fúria is, de nem az, értjük. Viszont egy halom ilyen leírás van minden szereplőnkről, hogy érezzük, ők milyen rendesek, tökéletesek, bátrak, jószívűek, aranyosak, bolyhosak. Ismétlem: mutasd meg, ne írd le.

4. A ROMANTIKA, BOLYHOS, RÓZSASZÍN, EGYSZARVÚAK IS SZERETIK:

A könyvre azt mondják nem romantikus, pedig az. Ez nem más, mint egy tündérmese, ahol a rút kiskacsa igazából mágikus lövedéket lövő hattyú, és a herceg beleszeret. Nem nekem való, nyilván, mert nincsenek ilyen rózsaszín érzéseim. De legalább nem pornó, amitől már egy fokkal jobb, de nálam akkor se lett volna különb, ha végig szexelik a kötetet.

A karakterizálási hibák miatt élvezhetetlen volt számomra a romantika, sőt, hihetetlen gyorsan is történt. Az egész persze tényleg a fentebb említett „vágykitöltés,” és annak is egy sablonos, közepes, rózsaszín plüssgombóc.

5. „ISTEN VAGYOK” – AVAGY AZ ŐRÜLET AZ MÁR ELÉG INDOK A GONOSZNAK:

Van egy ilyen gyakran használt cselekményelem, melynek a neve „Isten vagyok,” angolul „A God Am I.” A lényeg az, hogy annyira megkattan az erőtől a karakter, hogy kijelenti ő isten. Oooké.

A gond azzal kezdődik, hogy már Nalininál is észrevettem, hogy nem is akarják leplezni ilyen könyvekben, hogy ki a gyilkos, egyszerűen odabökik, valami hatalmas és őrült, és ez a helyzet, hogy megállítsák csak arra jó, hogy az adott páros összejöjjön.

Az a bajom, hogy sokan a mentális betegeket is őrült jelzővel illetik, és ezért is zavar ez a téma, főleg, hogy beleolvastam a 2. részbe és ott is dobálóznak ezzel a szóval. De a lényeg, nem elég indoknak annyi, hogy hopszika, ő mentális beteg, gondjai vannak, ami annyiban kimerül, hogy ideggörcsösen kacarászik, kellemes hangon beszél, majd néha kibelez valakit. Érzés kell mögé, teljes, egészen felépített karakter, motivációval. Nem fog kirázni a hideg a gonosztól, ha csak egy jött-ment bankrablóról van szó (mert kb. ezen a szinten állnak ezek), nem pedig egy teljes szociopatáról. Itt olyan nevetséges volt a gonosz, hogy minden apró vétket elkövetett (plagizált), majd durciból felgyújtotta a sulit, de ELŐTTE még meg akart ölni már jó pár embert. Logikátlan a viselkedése, motiváció nélkül teng-leng, és ha rányomják az őrült címkét, az nem elég.

Összességében nem egy rossz könyv, de kidolgozatlan, éretlen, összecsapott és sablonos. Egy délutánra a romantikára vágyóknak jó, de komoly vagy izgalmas regényt ettől nem szabad várni. És nem, nem folytatom a sorozatot, nem akarom ugyanazt olvasni többször, és igen, előítéletes vagyok ezzel szemben, de lehet, hogy a szerzőpáros másik sorozatába belekezdek még, arról jókat hallottam.

Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: az elején a humor

Ami nem tetszett: a romantika, a karakterizálás, a főgonosz, a nulla cselekmény

A történet: 1/5 pontból

A karakterek: 2/5 pontból

A borító: 2/5 pontból

Kiadó: Egmont Dark

Kiadás dátuma: 2012. szeptember

Oldalszám: 390 oldal

Amit a Kaktusz is olvasni akar #25

2012. október 13., szombat

Gennifer Albin: Crewel (Crewel World 1.) – megjelenés: október 16.

Tehetetlen. Ügyetlen. Tehetségtelen.

Ezt suttogják a lányok a háta mögött. De a tizenhat éves Adelice Lewys titkol valamit: meg akar bukni.

Mivel azzal a képességgel áldották meg, hogy az idő szövetét tudja manipulálni, így pontosan az, amit a Társaság keres, és Arras világában ha Fonónak választanak, az minden, amiről egy lány álmodhat. Külön jogokat jelent, örök szépséget, és más is lehet, nem csak titkárnő. És azt is jelenti, hogy magát az élet szövetét alkotja meg. De ha meg kell szabnia, hogy mások mit egyenek, hol éljenek, és hány gyerekük legyen, csak azért, hogy ő mindent megkaphasson, akkor Adelice-t nem érdekli a dolog.

Nem mintha az érzései számítanának, mert hibát vétett, és a próbán egy megszőtt egy pillanatot, és ezért érte jönnek – ma este.

Most egy órája van, hogy megegye az édesanyja odaégetett főztjét. Egy órája, hogy a testvére pletykáit hallgassa, és nevessen az apja hülye viccein. Egy órája, hogy úgy tegyen, minden rendben. És egy órája, hogy megszökjön.

Mert ha egyszer Fonó lettél, nincs visszaút.

Gondolatok: Fantasy is, disztópia is, időmanipulálós is, habár a fülszöveg nem valami csábító, de jó kritikákat kapott.

Carrie Arcos: Out of Reach – megjelenés: október 16.

Rachel mindig is istenítette a bátyját, Micah-t. A fiú függőséggel küszködik, de a lány azt mondogatja magának, hogy mindent a kezében tart. És majdnem el is hiszi. Amíg egy este Micah nem jön haza.

Rachel retteg – és nem tehet róla, de felelősnek érzi magát. Figyelnie kellett volna, amikor Micah megpróbált neki elmondani valamit. És most csak még jobban bűnösnek érzi magát, amikor egy névtelen üzenetet kap, miszerint Micah a közelben van és veszélyben.

Semmi mással csak a reménnyel és ezzel a kétes nyommal Rachel és Micah legjobb barátja, Tyler, nekiállnak a keresésnek. Az út során Rachelnek szembe kell nézni a saját sötét tikaival, a növekvő vonzalmával Tyler iránt… és a lehetőséggel, hogy Micah talán sosem tér haza.

Gondolatok: Kedvenc kiadóm adja ki, szóval egyből listás. Reménykedem, hogy inkább komoly témás regény, mint romantikus.


Rachel Cohn: Beta (Annex 1.) – megjelenés: október 16.

Elysiát laboratóriumban állították elő, tizenhat évesként született, egy üres porhüvely semmiféle élettapasztalattal. Ő egy Béta, egy tinédzser klónjának kísérleti modellje. Egy másik tinédzser lányról másolták, aki meghalt, csak azért, hogy Elysia létezhessen.

Elysia célja, hogy Demesne lakóit szolgálja, egy szigetét, ami a leggazdagabb emberek paradicsoma. Demesnén minden tökéletesre fejlesztett. Még a levegő is egyfajta fura, euforikus állapotot idéz elő, amire csak a sziget dolgozói – a lelketlen klónok, mint Elysia – immunisak.

Először Elysia élete idillikus és elkényeztetett. De hamar rájön, hogy Demesne emberi lakossága, akiknek semmire nem szabadna vágyniuk, áhítoznak valami után. De mi után pontosan? Arra is rájön, hogy a sziget tökéletes külseje mögött Demesne dolgozó klónjai elégedetlenek. Tudja, hogy nincs lelke és nem érezhet és nem kéne, hogy törődjön dolgokkal – de akkor miért ködösítik el Elysia elméjét a mindent elsöprő érzések? Ha valaki rájön, hogy Elysia nem az az érzéketlen klón, akinek tetteti magát, szörnyű sors vár rá. Amikor az egyetlen esélyét a boldogságra nagy kegyetlenséggel elveszik tőle, érzelmek, amik mindig birtokában voltak, de sosem értett, elárasztják, így Elysiának meg kell keresnie magában az erőt a túléléshez.

Gondolatok: Sok jó kritikát nem kapott a könyv, de azért a tini-klón téma még mindig érdekel annyira, hogy bele merjek vágni. :D
                                                                                               
Marie Rutkoski: The Shadow Society – megjelenés: október 16.

Darcy Jones nem emlékszik semmire azelőttről, hogy otthagyták egy chicagói tűzoltóságán kisgyerekként. Soha nem tartozott sehová – de azt sosem gondolta volna, hogy igazából egy alternatív világból származik, ahol a Nagy Chicagói Tűz nem történt meg és halálos lények, az Árnyak terrorizálják az emberiséget.

Emlékképek kezdik kísérteni Darcyt, amikor a gimnáziumába új fiú érkezik, és akivel olyan vonzalmat táplálnak egymás iránt, amiről sosem gondolta, hogy lehetséges. De Conn érdeklődése zavaros. Nem áll össze azzal, ahogy legelőször ránézett.

Mintha ellenségek lennének.

De amikor Conn elárulja Darcyt, a lány rájön, hogy nem bízhat semmiben – sem magában, sem a természet törvényeiben, és egészen biztosan nem a fiúban. Darcy úgy dönt, hogy beszivárog az Árnyék Társaságba, és feledi az Árnyak legutóbbi terrorista tervét. Amire rájön, az egész világát megváltoztatja mindörökre…

Gondolatok: Önálló kötet és bár hiába párhuzamos világgal foglalkozik, nem tűnik annyira nagy számnak. A kritikák szerint is egy könnyed, egy délutánra való regény, szóval ennél többet nem várok.
Blog contents © Gigi olvasmányai 2010. Blogger Theme by Nymphont.