Ugrás a fő tartalomra

Amy Kathleen Ryan: Ragyogás

Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között.
Sorozat: A Sky Chasers 1. része.

Úgy általában az egészről: A Föld haldoklik, az emberiség a kipusztulás szélén, ezért felküldenek űrhajókat, hogy új otthont keressenek. Az egyik ilyen hajón, az Empyreumon él Kieran és Waverly, akik már az űrben születtek és csak a felnőttek meséiből ismerik, hogy milyen is volt a bolygó, ahonnan származnak. Ők ketten szerelmesek, de ez így van rendjén, hiszen a lány már 15 éves, és ideje szülnie, hogy meglegyen a megfelelő mennyiségű ember. Bár Waverly azon töpreng, hogy helyes-e ilyen fiatalon férjhez mennie, még ha az emberiség sorsáról is van szó, ez lesz a legkisebb problémája, mikor egy szövetséges hajó melléjük ér, ami önmagában is már lehetetlen. Hát még az, amit az Új Látóhatár legénysége tervez: megtámadják őket és az összes lányt elrabolják. A két fiatalnak pedig meg kell küzdeniük a saját súlyos helyzetükkel, és megtalálni a reményt, hogy egyszer viszont látják egymást.
Amikor először ránéztem a könyvre, a borító és a trailer miatt (meg a sok negatív tapasztalatom miatt, khm, Eskü, khm) azt hittem, hogy egy könnyed, lányos regényt kapok, csak negatív világképpel. Hiába próbálok nem előítéletes lenni az ifjúsági könyvekkel, néha mégis sikerül, és tényleg valami kellemes történetre számítottam. Az átlagos szerelmi háromszöges lázadozás helyett viszont kaptam valami igazán egyedit, izgalmasat és elgondolkodtatót, szóval sikerült imádnom ezt a sztorit.

Az eleje bár romantikával kezdődik, régen megalapozott kapcsolatokat mutat be, és bár ez nem mindenkinek sikerül rendesen használni, vagyis nem mindig érzem ilyen esetben a vonzódást, Ryan annyira jól bánik a szavakkal, főleg az érzelmek leírásával, hogy ezzel nem volt gond. Aztán az egész átcsap egy lendületes akció jelenetbe, ami tényleg a székhez szögezett, és utána kapkodtam a fejem ide-oda, egyik lélegzetelállító adrenalin löket után jött a másik, közben pedig rendesen széttörte a szívemet a karakterek drámájával az írónő, és mindezt megfejeli egy végtelenül kegyetlen függővéggel. Az egész regény sodort magával, tényleg nem tudtam letenni a könyvet, egy szuszra ki is olvastam, ez tipikusan az a fajta könyv, ami nem ereszt.

Két szálon fut a történet, és bár az egyik főhőst nem kedveltem a döntései miatt, a személyisége teljesen kidolgozott, és a tragédiája a szemünk előtt bontakozik ki, ami ugyanolyan lebilincselő, mint a másik hős küzdelmei. Ezek mellet pedig rengeteg összetett karakter adja meg a hátteret, és igazából ez a könyv erőssége: hiszen alapjában véve az emberi természetről szól, minket kritizál, erkölcsi kérdéseket vet fel, és hogyan tudná mindezt megtenni, ha nem lennének teljesen kidolgozott karakterek. Itt senki sem esik szimplán a „jó” és „rossz” kategóriába, és az elején az olvasó is töpreng, hogy vajon kihez fordulhatnak a főszereplőink segítségért, ki az, akiben mi megbíznánk. Aztán szépen lassan rájövünk, hogy senki nem segít, hogy mindenki hazudik, és hogy a hatalom mindenkit megrészegít, nem igazán bízhatják a hőseink magukat senkire. Ez a vívódás, az önmaguk megtalálása, az, hogyan hullik le a lepel a szemünkről és eszmélnek rá, hogy nem, egy fiatal lány nem lehet mindig biztonságban egy felnőtt férfi mellett, hogy nem, egy fiú nem lehet biztonságban a saját tulajdon apja mellett, na, ezek adják meg a regény feszültségét.

De egyik főhősünk sem szent, viszont ő nekik talán még van remény, hogy tanuljanak az elődeik hibáiból. Waverly, a főhős lány, igazi minta karakter a lányoknak: vannak hibái, mert ő is azt gondolta, hogy minden rendben van, észre se vette a körülötte meghúzódó igen súlyos problémákat, de próbálja helyre hozni. Waverlynek jut az a szál, hogy az elrabolt lányokat vezesse, hiszen ő a legidősebb közöttük, és ő rá is felnéznek, (tehát valamilyen szinten van hatalma). Abba a helyzetbe kerül, hogy aranykalitkába zárják, és igen nehéz neki elítélnie azokat, akik etetik és rendesek vele, csak éppen nem szabad. De ezek mellett okos, önálló és talpraesett, de nem túl tökéletes karakter, hiszen nagyon sok fizikai fájdalmon is átmegy (ami reálissá teszi a regényt) a küzdelmei során, mert hibákat vét, és nem szupernő. (Tehát nem múlik nála semmi mázlin.) Amit nagyon szerettem benne, hogy végtelenül szerelmes, de nem ömleng, noha hiányolja a vőlegényét, hanem küzd magáért és a többiekért, és ki is jelenti egyszer, hogy nem érdekli, mit mondd a szerelme egy bizonyos erkölcsi dilemmáról, nem fog bólogatni rá, hanem megvizsgálja maga a problémát, és ha kell, szembe száll a szerelmével, ha az éppen helytelenül dönt.

A másik szálon Kieran, a főhős fiú, aki szintén a legidősebb minden segítség nélkül marad, hogy a többi gyereket összetartsa, és elvezesse a hajót az új földig. Ez az a tipikus, elzárt helyen vagyunk, mindenkinek dolgoznia kell, és valakinek vezetnie kell minket helyzet, amit nagyon sok helyen láthattunk. De hát ez még mindig érdekes, mert foglalkoztatja az embert, hogy mit tenne, ha hirtelen káosz lenne, kiragadnák a megszokott és biztonságot jelentő életritmusából. Ki vezetne? Mi a megfelelő vezetési módszer? Hogyan lehet megakadályozni a pánikot, és az ellenszegülést, ami mindenkinek a végét jelentené? Noha értem, hogy Kieran miért tette amit, az írónő sem állítja be helyesnek, míg Waverlyt a megpróbáltatások még jobbá teszik, addig Kierant a naivsága és a vak hűsége ellentétes oldalra sodorja, és ez az ő tragédiája.

Rengeteg név van, és rengeteg szereplő, de akik még kiemelkednek: Waverly egyik barátnője, aki traumán esett át, és ezt próbálja csendben feldolgozni. Rémes látni, hogy a főhős emlékeiben még olyan vidám lány egy ilyen szélsőséges körülményben mennyire még inkább feladja. Ezek mellett a főhős lányunkba szerelmes még egy fiú, de kiemelném, hogy ez nem egy elcsépelt szerelmi háromszög, mert abszolút nincsen előtérben, ő Seth. Seth karaktere volt az, aki leginkább megfogott: Kieran teljes ellentéte, ő az, aki gyanakszik mindenre, de a két fiú mégis valahol hasonló, hiszen mindketten annyira karakteres egyéniségek, hogy tökéletesek vezetőknek. Ezek mellett Sethet az apja bántalmazta (ez nem spoiler), és végre egy író, aki a bántalmazott lelkeket nagyon szépen mutatja be.

És ezt szerettem igazából Ryan írásában, pár nagyon eltalált szóval, mondattal, jelenettel megragadja az emberi személyiségek és drámák lényegét, és szinte elénk festi a fájdalmas és kétségbeesett sorsokat.

Mivel disztópiás regény, ezért persze van benne társadalomkritika, és tényleg negatív és elkeseredett a hangulata. A fő téma a nők lekezelése, a női bántalmazás és a nemi erőszak megítélése. Hiszen hányan védekeznek a mai világban is azzal, hogy megérdemli valaki, hogy megerőszakolják, csak mert éppen szoknyát hordott! (Igen, ilyenek még léteznek mai nap is.) Nincsen részletesen leírva maga a tett, sőt, nincs is előttünk, de az összes nőnek szenvednie kell a történetben, és engem még így is a háttérből figyelve is elborzasztott.

Az emberiség romlottságát is feszegeti a könyv, és habár nem ítél el mindenkit, hogy mindenki kárhozatra jut, azért mégis látszik, hogy az emberiség kipusztulásának szélén állnak a szereplők, mégse képesek ráeszmélni, hogy itt lenne az idő összefogni. A vesztegetéstől, az emberrabláson át a gyilkosságra is képesek, még ha olyan kevesen is maradtak. És lehet, hogy valami jó indulatból fakad (jó pár ötlet a könyvben), de az is képes akár romlottságba ferdülni.

A másik nagyobb téma a hit, és igen, keresztény felhang is van benne, bár bármilyen vallásra rávethető. Félreértés ne essék, Ryan nem prédikál, nem vet meg egy vallást sem, csak felveti a kérdést, hogy hol a reális határ? Mit foghatunk a vallásra? (Semmit igazából, mert gyűlölködést arra nem lehet hárítani, pedig ezt is sokan teszik.) A nagyon radikális vallási kultuszuk ellen viszont szól, hogy hogyan lehet ezzel manipulálni a nagyon rászorulókat. És még a vallás szép és jó dolog, és hitet és reményt ad, nem szabad rosszra felhasználni.

A Ragyogás az, aminek minden ifjúsági disztópiát látni szeretnék. Izgalmas, pörgős, elgondolkodtató, szívszaggató történet erős karakterekkel a felnövésről, a barátságról, a gyászról, és arról, hogy mindenkinek meg kell találnia magában a küzdeni akarást.



Kedvenc karakter: Waverly, Seth

Ami kifejezetten tetszett: a téma, az érzelmek ábrázolása

Ami nem tetszett: -

A történet: 6/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 6/5 pontból

Kiadó: Maxim

Kiadás dátuma: 2012. október

Oldalszám: 352 oldal

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Lauren Beukes: Tündöklő lányok

Hogy akadtam rá:   Szeretem az írónőt. Úgy általában az egészről:   Harper Curtis az 1930-as években tengeti unalmas napjait egészen addig, amíg egy véletlen folytán rátalál a Házra, ami értelmet ad az életének. Furcsán hívja magához ez a rejtélyes Ház és odabent nem csak egy hullát talál, hanem egy szobát, ahol nevek várják, és egyből, zsigeri módon tudja, mit kell tennie ezekkel a lányokkal. Az 1970-es években cseperedő kislány, Kirby, pedig nem is sejti mekkora veszélynek van kitéve, amikor egy különös férfi megkörnyékezi, hogy egy játék pónit adjon neki. Sőt, később sem veszi észre a lány, hogy ugyanez a férfi követi élete folyamán, meglepően az öregedés minden jele nélkül. Szóval Lauren Beukes − akitől egy rendesen összerakott krimit olvastam csak − és sorozatgyilkosok meg az időutazás, ráadásul mindennek középpontjában egy rejtélyes ház áll! Úgy gondoltam, ennél izgalmasabb és hátborzongatóbb könyvet most nem is választhatok! És mekkorát tévedtem… Sajnálatos módon is

Steven Rowley: Lily és a polip

Hogy akadtam rá:   Keresgéltem a friss megjelenések között. Úgy általában az egészről:   Ted Flask noha rendelkezik emberi barátokkal, mégis a legjobb barátjának Lilyt mondhatja, aki történetesen egy idős tacskó. Megvan a saját kis rituáléjuk: Minden csütörtökön kibeszélik a helyes pasikat, péntekenként társasoznak, vasárnaponként pizzát esznek. Tednek ez az élet tökéletesen megfelel, még ha éppenséggel a pszichológusa próbál rámutatni, hogy miért is ódzkodik a férfi a randizástól egy rosszul elsült kapcsolata után. Egészen addig minden nyugodt is, amíg meg nem jelenik a polip Lily fején és az életét nem követeli. Alapvetően nem szeretem az állatos történeteket, noha magukat az állatokat imádom, mégis úgy érzem, hogy sokszor az ilyen könyvek csak olcsó húzásként választják az állatos témát, hiszen attól nagyon könnyen elérzékenyülnek az állatbarát szívek. Valamiért viszont mégis úgy éreztem, hogy a Lily és a polip más lesz és amikor belelapoztam, már az első pár oldalon ére

Kelley Armstrong: The Unquiet Past (A nyughatatlan múlt)

Hogy akadtam rá:   Kelley Armstrong fanatikus vagyok. Sorozat: A Secrets című kiadói sorozat része, ami egy univerzumban játszódó, önálló kötetekből áll. Úgy általában az egészről: Ez a könyv kicsit kitűnik Armstrong többi regénye közül, részben azért, mert olyan kis rövid és talán nem tudta rendesen kiélni magát az írónő. A The Unquiet Past egy 7 részes „sorozat” tagja, ahol felkértek kanadai ifjúsági írókat, hogy egy rejtély, az árvaház leégése köré írjanak könyveket. A szereplők ugyan ismerik egymást annyira, nagy összefüggés nincs a hét történet között, a szereplők nem beszélnek egymással, de ötletesnek találom így összefűzni a sztorikat, és egy univerzumot létrehozni. Viszont talán ettől is volt olyan furcsa ennek a könyvnek a fantasy szála. Az elején teljesen hozta a Sötét erő sorozat hangulatát, olyannyira egyforma volt a szellemek és a főhős látomásainak ábrázolása, hogy azt hittem, Armstrong ugyanabba az univerzumba helyezi a dolgot, és ugyanaz Tess képesség