Hogy akadtam rá: Fogadásból olvasom.
Sorozat: A Night World 3. része
Úgy általában az egészről: Thea és Blaise Harman unokatestvérek, gyönyörűek,
kívánatosak, az egész világ a lábuk előtt hever, csak mert boszorkányok. Csak
éppenséggel Blaise-nek van az a szokása, hogy magába bolondítja a fiúkat, mert
hát emberek, azok kis férgek, nem jók semmire, és nyugodt szívvel veszi rá őket
bűncselekmények elkövetésére, például, hogy felgyújtsák az iskolát. Ám őket is
kirúgják ezért minden iskolából (hogy vezetik rájuk vissza a bűncselekményt? Én
sem tudom.) Így kerülnek a nagyijukhoz, akitől utolsó esélyt kapnak, ő az egyik
legnagyobb boszorkány a Földön, és eleve mindenki fél tőle, de Blaise nem bírja
ki, és beleveti magát a bajkeverésbe, csak éppen azt a fiút szúrja ki magának,
akibe Thea beleszeret, ahogy meglátja. És miután megmenti a fiú életét, már az
esküvőt tervezik. Ezért Thea kénytelen úgy tenni, hogy maga akar játszadozni a
fiúval, hiába is halálbüntetéssel jutalmazott dolog az emberekkel való
kapcsolat.
Üdvözöllek a boszorkányok világában, kerülj beljebb, a nevem
Thea, és bemutatom az én fenomenális életemet! Itt minden csupa móka és
szórakozás, és csak két dologért jár halálbüntetés, ha elárulod a
természetfelettiek titkát az embereknek, illetve ha össze akarsz velük jönni.
Mi, boszorkányok, annyira rejtélyes, és teljesen idegen nép vagyunk, hogy hiába
élünk az emberek között, hiába járunk emberi iskolába, nem tudjuk, miről lehet
velük beszélni. Egyáltalán beszélnek az emberek? De mégis, annyira, de annyira
megtévesztő lehet az emberek külsője, hogy vigyázz, nehogy véletlenszerűen
elkezdj nekik varázsige hozzátevőkről beszélni, amikor nem is arról kérdeznek,
mert az ugye, büntetendő. (Nem mintha én megtettem volna ezzel a szexi fiúval,
akit két napja ismertem, dehogy!) Mi, boszorkányok, annyira nem értjük az
embereket, hogy nem tudunk táncolni, csak a saját boszi-táncunkat. (Gigi
megjegyzése: Biztosan annyira más az izomfelépítésük, és annyira nem származnak
semelyik kultúrából, illetve nem akarnak sehova beilleszkedni, hogy véletlen se
tudnak semmi mozgást improvizálni.) De nem baj, mert az emberek között is
mindenhol felismeri egymást két természetfeletti, mert fekete virágos kitűzőket
hordunk, és azt firkálva tudhatjuk, hogy mi egyek vagyunk, persze, ez levédett
cucc, véletlen sem fordulhat elő, hogy valaki poénból le mer rajzolni egy
fekete virágot, aki nem természetfeletti, hogyan jutna ilyen bárkinek eszébe.
Ezen kívül annyi kell, hogy boszi legyél, hogy jó sokszor káromkodj régi
istenek nevére, és furán nézzél az emberekre, MERT ŐK FÉRGEK.
Hadd meséljek egy kicsit a lélektárs törvényről, ez egy rég
elfeledett dolog. Régen bárki első ránézésre szerelmes lett élete párjába, és
nem kellett ismerned sem, mert a szerelem nem ezen múlik, hanem a lángoló és
elektromos kisüléses érzéseken. Bár kevesen vagyunk boszorkányok, sosem
pároztunk emberekkel, mert tiltott, és aki azt meri feltételezni, hogy
vérfertőztünk, azt undorító, és nem többnejűség sincs, egyszerűen csak úgy
megoldottuk minden logika nélkül. De mostanában a lélektárs törvény egyre
többször hoz össze minket emberekkel, de erről senki sem beszél, kivétel az
unokatestvéreim, lásd az ő könyvüket további részletért: Ashék könyve és James könyve. Az én
lélektársam a legszexibb, legsportosabb (nyolc sportágban Olimpiai bajnok a kis
édi mogyorószemem), minden lány rá van indulva, és orvos akar lenni, de
ugyanakkor iszonyat félénk, csak velem szokott beszélni. Annyira tökéletesen
cukkancs! Jobb, mint egy kiskutyát megölelni! (Gigi megjegyzése: utóbbi sajnos
szó szerinti idézet a könyvből.) Olyan helyes, hogy még a belső szerveim is úgy
tekeregnek attól, ha ránézek, olyan, mintha egy madarat csalogatnának le a
fáról. (És sajnos ez is idézet.) És annyira édes, ahogy követ és bámul engem,
ha akarom, ha nem, hát mi ez, ha nem igaz szerelem? ÉS! Hogy bebizonyítsam igaz
szerelmem, megmentettem az alultáplált tengerimalacát. Két nap után pedig már
ott tartottunk, hogy nem tudunk egymás nélkül élni, ezért, mint a hősi harcos
istennőink és felmenőink, feláldoznám bármikor a családomat érte. Mi? Magamat?
Azt neeeem, hát akkor, hogy kekszelnék vele?! Nem veszitek észre, hogy minden
szerettem feláldozása mekkora szent dolog?! Szóval olyanok vagyunk, mint a
hattyúk, örök életre elkötelezettek tizenévesen, mert EGYMÁS LELKÉBE LÁTTUNK!
És mindenki látja, hogy szerelmes vagyok, mert úgy nézek a pasimra, mint egy
kutyára szoktam.
*Gigi átveszi a szót, miután majdnem megfulladt a
nyáltengerben*
Igazság szerint ez is olyan Smith-kisregény, mint a többi,
ergo nem szól semmiről. Adott két bál (!), egymás után (!), és ennyi. Találnak
egy halottat az iskolában, kitaláljátok, miről beszél mindenki? Igen, A BÁLI
RUHÁKRÓL! Olyan logikai bukkanók vannak benne, hogy nem is értem, hogy tudták
kiadni: mindenkit el tudnak bájolni, de persze az iskolaigazgatókat sosem, és
kirúgják őket, ugyanakkor ez semmit nem jelent, és ugyanúgy mehetnek szép
egyetemre… Véletlen mindkét unokatestvér szülei meghaltak, nem lehet tudni
miért, minek, és nem is lényeges, hiszen ebben a könyvben se karakter, se
érzelmi mélység, ahogy azt már megszokhattuk. Viszont annál több hülye helyzet,
orbitálisan nagy baromságok, szóval a könnyes kacagás garantált az olvasónak a
„bárosonyos szemű,” „magányos profilú” boszorkányokról és emberekről szóló
történeten.
Kedvenc karakter: -
Ami kifejezetten tetszett: lehet rajta röhögni
Ami nem tetszett: HÁHÁ, AZ EGÉSZ!
A történet: 2/5 pontból
A karakterek: 1/5 pontból
A borító: 1/5 pontból
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás dátuma: 2012. október
Oldalszám: 212 oldal
Megjegyzések
Megjegyzés küldése