Lisa Jane Smith: Bájolók

2012. október 30., kedd


Hogy akadtam rá: Fogadásból olvasom.
Sorozat: A Night World 3. része
Úgy általában az egészről: Thea és Blaise Harman unokatestvérek, gyönyörűek, kívánatosak, az egész világ a lábuk előtt hever, csak mert boszorkányok. Csak éppenséggel Blaise-nek van az a szokása, hogy magába bolondítja a fiúkat, mert hát emberek, azok kis férgek, nem jók semmire, és nyugodt szívvel veszi rá őket bűncselekmények elkövetésére, például, hogy felgyújtsák az iskolát. Ám őket is kirúgják ezért minden iskolából (hogy vezetik rájuk vissza a bűncselekményt? Én sem tudom.) Így kerülnek a nagyijukhoz, akitől utolsó esélyt kapnak, ő az egyik legnagyobb boszorkány a Földön, és eleve mindenki fél tőle, de Blaise nem bírja ki, és beleveti magát a bajkeverésbe, csak éppen azt a fiút szúrja ki magának, akibe Thea beleszeret, ahogy meglátja. És miután megmenti a fiú életét, már az esküvőt tervezik. Ezért Thea kénytelen úgy tenni, hogy maga akar játszadozni a fiúval, hiába is halálbüntetéssel jutalmazott dolog az emberekkel való kapcsolat.
Üdvözöllek a boszorkányok világában, kerülj beljebb, a nevem Thea, és bemutatom az én fenomenális életemet! Itt minden csupa móka és szórakozás, és csak két dologért jár halálbüntetés, ha elárulod a természetfelettiek titkát az embereknek, illetve ha össze akarsz velük jönni. Mi, boszorkányok, annyira rejtélyes, és teljesen idegen nép vagyunk, hogy hiába élünk az emberek között, hiába járunk emberi iskolába, nem tudjuk, miről lehet velük beszélni. Egyáltalán beszélnek az emberek? De mégis, annyira, de annyira megtévesztő lehet az emberek külsője, hogy vigyázz, nehogy véletlenszerűen elkezdj nekik varázsige hozzátevőkről beszélni, amikor nem is arról kérdeznek, mert az ugye, büntetendő. (Nem mintha én megtettem volna ezzel a szexi fiúval, akit két napja ismertem, dehogy!) Mi, boszorkányok, annyira nem értjük az embereket, hogy nem tudunk táncolni, csak a saját boszi-táncunkat. (Gigi megjegyzése: Biztosan annyira más az izomfelépítésük, és annyira nem származnak semelyik kultúrából, illetve nem akarnak sehova beilleszkedni, hogy véletlen se tudnak semmi mozgást improvizálni.) De nem baj, mert az emberek között is mindenhol felismeri egymást két természetfeletti, mert fekete virágos kitűzőket hordunk, és azt firkálva tudhatjuk, hogy mi egyek vagyunk, persze, ez levédett cucc, véletlen sem fordulhat elő, hogy valaki poénból le mer rajzolni egy fekete virágot, aki nem természetfeletti, hogyan jutna ilyen bárkinek eszébe. Ezen kívül annyi kell, hogy boszi legyél, hogy jó sokszor káromkodj régi istenek nevére, és furán nézzél az emberekre, MERT ŐK FÉRGEK.

Hadd meséljek egy kicsit a lélektárs törvényről, ez egy rég elfeledett dolog. Régen bárki első ránézésre szerelmes lett élete párjába, és nem kellett ismerned sem, mert a szerelem nem ezen múlik, hanem a lángoló és elektromos kisüléses érzéseken. Bár kevesen vagyunk boszorkányok, sosem pároztunk emberekkel, mert tiltott, és aki azt meri feltételezni, hogy vérfertőztünk, azt undorító, és nem többnejűség sincs, egyszerűen csak úgy megoldottuk minden logika nélkül. De mostanában a lélektárs törvény egyre többször hoz össze minket emberekkel, de erről senki sem beszél, kivétel az unokatestvéreim, lásd az ő könyvüket további részletért: Ashék könyve és James könyve. Az én lélektársam a legszexibb, legsportosabb (nyolc sportágban Olimpiai bajnok a kis édi mogyorószemem), minden lány rá van indulva, és orvos akar lenni, de ugyanakkor iszonyat félénk, csak velem szokott beszélni. Annyira tökéletesen cukkancs! Jobb, mint egy kiskutyát megölelni! (Gigi megjegyzése: utóbbi sajnos szó szerinti idézet a könyvből.) Olyan helyes, hogy még a belső szerveim is úgy tekeregnek attól, ha ránézek, olyan, mintha egy madarat csalogatnának le a fáról. (És sajnos ez is idézet.) És annyira édes, ahogy követ és bámul engem, ha akarom, ha nem, hát mi ez, ha nem igaz szerelem? ÉS! Hogy bebizonyítsam igaz szerelmem, megmentettem az alultáplált tengerimalacát. Két nap után pedig már ott tartottunk, hogy nem tudunk egymás nélkül élni, ezért, mint a hősi harcos istennőink és felmenőink, feláldoznám bármikor a családomat érte. Mi? Magamat? Azt neeeem, hát akkor, hogy kekszelnék vele?! Nem veszitek észre, hogy minden szerettem feláldozása mekkora szent dolog?! Szóval olyanok vagyunk, mint a hattyúk, örök életre elkötelezettek tizenévesen, mert EGYMÁS LELKÉBE LÁTTUNK! És mindenki látja, hogy szerelmes vagyok, mert úgy nézek a pasimra, mint egy kutyára szoktam.

*Gigi átveszi a szót, miután majdnem megfulladt a nyáltengerben*

Igazság szerint ez is olyan Smith-kisregény, mint a többi, ergo nem szól semmiről. Adott két bál (!), egymás után (!), és ennyi. Találnak egy halottat az iskolában, kitaláljátok, miről beszél mindenki? Igen, A BÁLI RUHÁKRÓL! Olyan logikai bukkanók vannak benne, hogy nem is értem, hogy tudták kiadni: mindenkit el tudnak bájolni, de persze az iskolaigazgatókat sosem, és kirúgják őket, ugyanakkor ez semmit nem jelent, és ugyanúgy mehetnek szép egyetemre… Véletlen mindkét unokatestvér szülei meghaltak, nem lehet tudni miért, minek, és nem is lényeges, hiszen ebben a könyvben se karakter, se érzelmi mélység, ahogy azt már megszokhattuk. Viszont annál több hülye helyzet, orbitálisan nagy baromságok, szóval a könnyes kacagás garantált az olvasónak a „bárosonyos szemű,” „magányos profilú” boszorkányokról és emberekről szóló történeten.

Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: lehet rajta röhögni

Ami nem tetszett: HÁHÁ, AZ EGÉSZ!

A történet: 2/5 pontból

A karakterek: 1/5 pontból

A borító: 1/5 pontból

Kiadó: Könyvmolyképző

Kiadás dátuma: 2012. október

Oldalszám: 212 oldal

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

Blog contents © Gigi olvasmányai 2010. Blogger Theme by Nymphont.