Richelle Mead: Véreskü

Hogy akadtam rá: Nézegettem a YA fantasy sorozatokat, gondoltam ezt is el kéne olvasni, mire eljutottam odáig, az Agave kiadta.

Úgy általában az egészről: Tudjuk, hogyan végződött a 3. kötet és a 4. ehhez mérten nyit, azaz Rose Oroszországban van, hogy megkeresse (egykori?) szerelmét Dimitrijt, aki striga lett, azaz élőhalott vámpír. Mivel régen megegyeztek benne, hogy inkább választanák a halált, mint a strigalétet, főhősnőnk saját kis küldetésének veszi, hogy megszabadítsa Dimitrijt lelkét.

Igen ám, eljutott Oroszországba, de innen hogyan tovább? Szerencséjére összefut egy lánnyal, Sydney-vel, aki Alkimista (amiről eddig elfelejtettek neki beszélni, a morák ember szövetségesei), aki megígéri, hogy elkíséri Dimitrij szülővárosába. Eközben pedig a Szent Vlagyimir Akadémia új vendéggel bővül, Averyvel, hogy Lissának is legyen mivel foglalatoskodnia.

Mit is lehetne mondani a kötetről? Az első 200, vagy talán több oldalon is, gyakorlatilag semmi nem történik, ami vegyük számításba, hogy 350 oldalas a könyv, egy kicsit csalódást okoz. Félreértés ne essék, Mead jól bánik a szavakkal, így teljesen élvezhető a történet az izgalom hiány ellenére. Megvan a szarkasztikus humor, ami leköt minket, és hiába nem is történik sok minden, nem lehet rá fogni, hogy unalmas, csak éppen... az ember mást várna Meadtől. Leginkább egy átvezető kötetnek lehetne mondani, amiben jó pár dolog kiderül, régi rejtélyek oldódnak meg, és összeköt pár logikai pontot Mead, ami eddig a szemünk előtt lebegett, de igazán bele se gondoltunk.

A könyv másik jó pontja az érzelmek. Bár jómagam utálom Dimitrijt, és nem is éreztem az a felfoghatatlan nagy szerelmet, ami közöttük van, mégis elhitette velem Mead, hogy valós, amit Rose érez. Kifejezetten tetszett Rose lelki vívódása, hogy mihez is kezdjem Dimitrijjel és bár az elején számomra unalmas volt (talán, mert nem szeretem a mi kis orosz pasinkat), a végén megenyhült a szívem és teljesen Rose oldalára álltam. Azt mondanám, hogy ez a kötet erre alapozott, hogy a főhős még inkább felnő, és nem csak a szerelemhez és az élethez való viszonyában, de a Lissával való barátsága és a családja felé is felnőttes viselkedést mutat, és ez fogott meg igazán, hogy bármennyire is meggyűlöltem a kis Dragomir hercegnőt, Rose velem is elfogadtatta, hogy igenis az embereknek vannak hibáik, de attól még szeretjük őket és kiállunk mellettük.

A történet vége az, ami az én szájízemnek nem tetszett, mert mindenki tudja, hogy milyen véleményen vagyok, és nem akarok spoilerezni, de akik olvasták tudják, mire gondolok. Mead egy nagyon kényes talajra fog lépni a következő kötetben és szurkolok neki, hogy tudja hozni a színvonalat.

Bár megadtam teljes szívemből az öt pontot/csillagot a kötetre, azért megjegyezném a negatívumokat is, illetve egyéb furcsaságokat, amik nekem szemet szúrtak, de nem vontak le az olvasási élményből.

Először is Mead ismét szájbarágósan ír prológust, és bár nem olyan szörnyű, mint az előző részekben, azért igen idegtépő, és aztán az első pár fejezetben szintén végighallgathatjuk az összes fogalmat (mora, striga, vérszajha, stb.), még mindig meg tudjuk ezeket jegyezni... Ugyanakkor hirtelen, és számomra kicsit sután bevezetett két új fogalmat: Alkimisták (a morák ember segítői) és a "hűtlenség." Az utóbbit még megértem, hogy nem hallott róla Rose, de az alkimisták számomra túlságosan erőltetetten jelentek meg, és Mead kifogása is túlságosan írói akarat szagú volt, mintha csak most jutott volna eszébe, hogy "jajj, rakjunk ilyet is bele."

A nagy fordulatok, amik igazából nincsenek a kötetben, ismételten hamar kitalálhatóak és őszintén most az egyszer megértem, hogy miért szoktak az emberek a fülszövegre panaszkodni. Nem tudom, hogy ez valamelyik külföldi kiadás fordítása volt-e, de rémesen elénk tolt valamit, amire így mindenki odafigyel, és az egyetlen olyan szál, amit eleve nem fedett annyira Mead, szinte azonnal kitalálható.

Amit még írói odailletésnek éreztem az elején, azok a Dimitrijes emlékek voltak. Szép, szép, és megható, értem én a célját, de valahol engem zavart, hogy eddig ezekről miért nem tudtunk? Főleg, hogy valamelyik az előző kötetekben történt, de nem emlékszem rá, hogy ott megemlítették volna, de ez lehet, hogy az én memóriám hibája.

És az utolsó megjegyzés: Tudom, hogy a szerkesztők, lektorok, fordítók és egyéb állatfajták is emberek, és nem zavar pár elgépelés, de néha olyan nevetségesen jöttek ki a mondatok, hogy még én is kitaláltam, mi lehetett az angol megfelelője, amit picit félrenéztek. Megjegyzem, nem, nem vett le a könyv értékéből, a Tatjana és Rose viszonya után nem hiszem, hogy lehetne még egy olyan vicces mondatot alkotni, és amúgy is, láttam már rosszabb fordítást. És ami szintén a kiadóhoz vonatkozó megjegyzés: Mi ez a borító? Mármint gondolom, nem sikerült megvenni a negyedik kötet német borítóját, de ez... ez... ezt inkább el is fordítom magamtól, hogy ne lássam. (Tudom, ízlések és pofonok.)

A kötetet köszönöm az Agave kiadónak.

Kedvenc karakter: Christian, Adrian

Ami kifejezetten tetszett: A vége felé a történet, az érzelmek

Ami nem tetszett: A legeslegvége... a fura történet felépítés

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 4/5 pontból

A borító: 2/5 pontból - Nem tudom eldönteni, hogy fiú, lány vagy Lola. És igen... morcos vagyok, hogy nem a német borítót kaptuk.