Hogy akadtam rá: Keresgéltem a Pongrác kiadó könyvei között. Úgy általában az egészről: Kyle nem tudja, mi az élete értelme, főleg, hogy apja olyat tett vele, amit nem tud feldolgozni, megérteni és megbocsátani. Aztán egy nap, az iskolai kiránduláson a vonat, amin éppen utazik, felborul és a sérültek és a roncs között valami elkezdi üldözni a fiút. És nincs más menedéke, mint a többi osztálytársa elméje, ezért sorra meglátogatja a barátai rémálmait. Amikor elolvastam a fülszöveget – és láttam az ízlésőrségem jó értékelését molyon –, úgy gondoltam, hogy ezt a könyvet nekem írták. Egy tinédzser szereplő a maga bánatában elsüllyedve rájön, hogy érdemes élni, és hogy mindenkinek vannak problémái? Abszolút jól hangzik. Aztán ahogy elkezdtem olvasni a regényt, éreztem, hogy valami ebben nem stimmel, és nagyon lassan haladtam vele. Sokáig tartott rájönnöm, hogy mi is a gond: Az írásmód. Hiába lenne jó az alapötlet, két dolog nagyon elrontja: Az egyik az írás, mert bármenny...
A lelketlen kritikus véleménye