Neil Gaiman: Óceán az út végén

Hogy akadtam rá: Neil Gaiman rajongó vagyok.

Úgy általában az egészről: Egy középkorú férfi visszatér gyerekkora városába, hogy részt vegyen egy temetésen, utána pedig ellátogat a régi házához, amit fel sem ismer, végül pedig az út végén álló farmra, ahol kiskorában valami fontos történt vele. És ahogy ül a kis kacsaúsztató mellett a hátsókertben, lassan emlékezni kezd, hogy mi is volt az a sorsfordító dolog, ami itt történt.

Gyerekkorában magányos, visszahúzódó könyvmoly volt, ám egy baleset folytán, mikor az albérlőjük ellopja a kocsijukat, hogy öngyilkosságot kövessen el benne, találkozik az út végén lakó családdal, és barátságot köt a tizenegy éves Lettie Hempstockkal. Ám a Hempstock nők furcsák, állításuk szerint az idősebb Mrs. Hempstock még a világ keletkezésére is emlékezik, Lettie pedig váltig állítja, hogy a kacsaúsztató óceán. De nem jut ideje hősünknek ilyeneken fennakadni, ugyanis az albérlőjük halála olyan sötét erőket ébresztett fel, amik az egész világot fenyegetik és rajtuk áll, hogy megállítsák.

Ez egy olyan könyv, amiről most sem tudom még, hogy mit fogok írni. 175 oldalas a regény, és igen, novellának indult, szóval nem is tudom, hogy tudnék róla olyan hosszan írni. Mégis a másik fele az, hogy ez egy túl összetett és túlontúl hangulatregény, és nehéz róla beszélni.

Sokan írták, hogy az is olvassa, aki nem szereti Gaimant, vagy aki most kezdi az író életművét, az ezzel kezdjen. Nem tudom egyiket sem nagyon megerősíteni, mert vannak benne Gaimani vonások, főleg a mitológiában és az elmesélésben, a hangulatkeltése remek, és a mitológia olyan, mint a többi regényében, felsejlik mögötte, hogy honnan vette, de nagyon mély magyarázat nincs rá, mégis elvarázsol, itt kifejezetten a hármas istennők (Hempstockék) és a misztikus víz kap nagyobb szerepet.

Viszont ezen túl, ez valami teljesen más, mint Gaiman többi regénye, mert ez nem vidám, ebben számomra nem volt remény, és végig átjárta a melankólia és a keserűség. Szóval, aki Gaiman-kezdő, lehet, elijed, mert túl sötét a hangulata, és nem úgy, mint a többi regényének.

Sokan azt írták, és csak ismételni tudom őket, hogy Gaiman regénye előhozta a nosztalgiát belőlük a saját gyerekkoruk iránt, és szerintem tényleg ebben rejlik az igazi varázsa. Az, hogy a narrátor névtelen, és soha nem derül ki pontosan kinek a temetése, hogy pontosan mi is történt, az egy kicsit ad ehhez a varázshoz.

Az egész regény, mint egy rég elfeledett emlék darabkája épül be az olvasó tudatába, és ahogy a történetben is elmondja egy karakter, mindenki másképp emlékezik ugyanarra a dologra, ezért ezt a könyvet ezer féleképpen lehet értelmezni, ezzel minden olvasóban a saját kis emlék jön létre.

Mégis ahogy olvastam a sorokat, nem mindig azt a világot láttam magam előtt, amit Gaiman teremtett, hanem a sajátomat, a saját gyerekkoromat, és hogy hogyan láttam én azokat a dolgokat. Többen meghökkentek azon, hogy bárki érezhet nosztalgikus vágyódást olvasás közben, hiszen a könyvben a főhős boldogtalan. Rám pont ezért lett igazán hatással, mert túl személyes volt, az elütött kiscicától kezdve, a lepedőszörnyeken át (amivel kis ovis koromban küzdöttem), a farm végén álló végtelen erdőn keresztül (ahol én is vad kalandokba bonyolódtam a szamócabokrok  között), egészen a legszörnyűbb, ominózus fojtogatós jelenetig minden stimmelt. Úgy éreztem magam, mintha a bennem élő, elveszett gyerek végre talált volna magának egy társat, akivel megbeszélheti milyen gonosz, családba beépülő kukacokkal küzdeni, és elhárítani az éhmaradak folytonos károgását és noszogatását a megsemmisülés felé.

Nem egy tragédiáról szól, nem lesz végtelenül szomorú a könyv, de ez nem boldog, romantikus történet, besorolás szerint dark fantasy, szóval, aki meglepődik, hogy miért nincsenek benne unikornisok, az egy kicsit magára vessen. Alapvetően arról szól a könyv, hogy a narrátor családja szétesett, hogy az apja bántalmazta, és ezt gyerekfejjel nem tudta rendesen feldolgozni, és ez még a mostani életére is kihatott.

A könyv nagy témája az emlékezés és az emlékek. Mint említettem, beszél arról, hogy mindenki másképp emlékszik a dolgokra, ugyanakkor azt is felhozza, hogy milyen könnyen el tudunk felejteni olyan dolgokat, amikkel nem tudunk megbirkózni, ezt persze varázslatos fantasy szállal is megtoldja Gaiman. (Itt ki tudják vágni egy-egy ember emlékezetét a mi boszorkányaink. Jobb szó híján boszorkányoknak mondanám őket.)

Sőt, ahogy a főhős visszaemlékszik a gyerekkorára, az olvasó eltöprenghet, hogy vajon ez tényleg fantasy történet-e, vajon tényleg egy természetfeletti kalandot élt át a narrátorunk, vagy egyszerűen gyerekként így birkózott meg a dologgal, hiszen gyerekkorban mindenben kalandot és varázslatot látunk. A történet mindkétféleképpen működik, és mindkét változat szomorú és keserédes, bár még szívszorítóbb, ha úgy vesszük, hogy a könyv csak egy kiszínezett gyerekkori emlék. (Ezért szeretem jobban ezt az értelmezését.) Nekem pedig ebben rejlett Gaiman igazi zsenialitása, hogy ennyire jól játszott a történet kétféle oldalával, ez jobban tetszett, mint a sok-sok értékes és szép gondolat.

Merthogy azokkal van teli a könyv, egy kicsit nekem olyan is, mint A kis herceg. Úgy érzem, hogy ez egy olyan történet, ami minden olvasásnál újabb csodát és életigazságot rejt, és bármikor támpontot nyújthat az életben. Többek között olyan témákat feszeget, hogy mennyire leköt és meghatározza az életünket a pénz, a „sötét erő” ugyanis mindenkit azzal bolondít meg, hogy pénzt ad nekik, és még így sem lesz boldog az emberek élete. Ezek mellett felhozza, hogy mennyire kiismerhetetlenek és változékonyak az emberek, hogy a felnőttek is ugyannyira elveszettek, mint a gyerekek, csak maguknak kell elboldogulni a nagyvilágban.

„Senki nem úgy néz ki, amilyen igazából belül. Te se. Én se. Az emberek ennél bonyolultabbak. Ez mindenkire igaz.”

Taglalja még az emberek félelmeit, hogy nem minden szörnytől, vagyis rossz dologtól tartanak az emberek, pedig kéne, és hogy van, amikor megfoghatatlan dolgoktól rettegünk. És bár hét éves a főszereplőnk, már akkor is azon töpreng, hogy mi határoz meg minket, és később felnőtt korában is keresi önmagát, és az otthonát.

Habár a regény szomorkás, mégis a végső megállapítás az, hogy nem baj, ha nem tudjuk a választ az összes kérdésre, nem baj, ha nehéz és küzdelmes az élet, akkor is élni kell. Bár átjárja a vágyakozás a főhősünket az elveszett gyerekkori ártatlansága után, mégis talán képes megtalálni a boldogságot így is, legalábbis a regény valahol erre buzdítja az olvasót, hogy nyúljunk vissza a gyerekkori énünkhöz, mikor minden apróságban megláttuk a jót.

„ A gyerekkorom nem hiányzik, de az igen, ahogyan örömömet leltem a kis dolgokban, még akkor is, amikor a nagyobb dolgok összeomlottak körülöttem. Nem tudtam irányítani a világot, amiben voltam, nem tudtam otthagyni fájdalmas dolgokat, embereket vagy pillanatokat, de örömömet leltem kis dolgokban, boldoggá tettek.” 

Összességében nem tudok mást mondani rá, hogy egy zseniális regény, ami felkavart, mégis megnyugtatott, és sikerült olyan dolgokra emlékeztetnie, amik már egy kicsit megkoptak az elmémben. Biztosan többször is fogom még olvasni.

Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: a hangulat, a mondanivaló, az elmesélés módja

Ami nem tetszett: -

A történet: 6/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 6/5 pontból

Kiadó: Agave

Kiadás dátuma: 2013. június 18.

Oldalszám: 180 oldal