Hogy akadtam rá: Neil Gaiman rajongó vagyok.
Úgy általában az egészről: Egy középkorú férfi visszatér gyerekkora városába, hogy részt vegyen egy temetésen, utána pedig ellátogat a régi házához, amit fel sem ismer, végül pedig az út végén álló farmra, ahol kiskorában valami fontos történt vele. És ahogy ül a kis kacsaúsztató mellett a hátsókertben, lassan emlékezni kezd, hogy mi is volt az a sorsfordító dolog, ami itt történt.
Úgy általában az egészről: Egy középkorú férfi visszatér gyerekkora városába, hogy részt vegyen egy temetésen, utána pedig ellátogat a régi házához, amit fel sem ismer, végül pedig az út végén álló farmra, ahol kiskorában valami fontos történt vele. És ahogy ül a kis kacsaúsztató mellett a hátsókertben, lassan emlékezni kezd, hogy mi is volt az a sorsfordító dolog, ami itt történt.
Gyerekkorában magányos, visszahúzódó könyvmoly volt, ám egy
baleset folytán, mikor az albérlőjük ellopja a kocsijukat, hogy öngyilkosságot
kövessen el benne, találkozik az út végén lakó családdal, és barátságot köt a tizenegy
éves Lettie Hempstockkal. Ám a Hempstock nők furcsák, állításuk szerint az idősebb
Mrs. Hempstock még a világ keletkezésére is emlékezik, Lettie pedig váltig
állítja, hogy a kacsaúsztató óceán. De nem jut ideje hősünknek ilyeneken
fennakadni, ugyanis az albérlőjük halála olyan sötét erőket ébresztett fel,
amik az egész világot fenyegetik és rajtuk áll, hogy megállítsák.
Ez egy olyan könyv, amiről most sem tudom még, hogy mit
fogok írni. 175 oldalas a regény, és igen, novellának indult, szóval nem is
tudom, hogy tudnék róla olyan hosszan írni. Mégis a másik fele az, hogy ez egy
túl összetett és túlontúl hangulatregény, és nehéz róla beszélni.
Sokan írták, hogy az is olvassa, aki nem szereti Gaimant,
vagy aki most kezdi az író életművét, az ezzel kezdjen. Nem tudom egyiket sem
nagyon megerősíteni, mert vannak benne Gaimani vonások, főleg a mitológiában és
az elmesélésben, a hangulatkeltése remek, és a mitológia olyan, mint a többi
regényében, felsejlik mögötte, hogy honnan vette, de nagyon mély magyarázat
nincs rá, mégis elvarázsol, itt kifejezetten a hármas istennők (Hempstockék) és
a misztikus víz kap nagyobb szerepet.
Viszont ezen túl, ez valami teljesen más, mint Gaiman többi
regénye, mert ez nem vidám, ebben számomra nem volt remény, és végig átjárta a
melankólia és a keserűség. Szóval, aki Gaiman-kezdő, lehet, elijed, mert túl sötét
a hangulata, és nem úgy, mint a többi regényének.
Sokan azt írták, és csak ismételni tudom őket, hogy Gaiman
regénye előhozta a nosztalgiát belőlük a saját gyerekkoruk iránt, és szerintem
tényleg ebben rejlik az igazi varázsa. Az, hogy a narrátor névtelen, és soha
nem derül ki pontosan kinek a temetése, hogy pontosan mi is történt, az egy
kicsit ad ehhez a varázshoz.
Az egész regény, mint egy rég elfeledett emlék darabkája
épül be az olvasó tudatába, és ahogy a történetben is elmondja egy karakter, mindenki
másképp emlékezik ugyanarra a dologra, ezért ezt a könyvet ezer féleképpen
lehet értelmezni, ezzel minden olvasóban a saját kis emlék jön létre.
Mégis ahogy olvastam a sorokat, nem mindig azt a világot
láttam magam előtt, amit Gaiman teremtett, hanem a sajátomat, a saját
gyerekkoromat, és hogy hogyan láttam én azokat a dolgokat. Többen meghökkentek
azon, hogy bárki érezhet nosztalgikus vágyódást olvasás közben, hiszen a
könyvben a főhős boldogtalan. Rám pont ezért lett igazán hatással, mert túl
személyes volt, az elütött kiscicától kezdve, a lepedőszörnyeken át (amivel kis
ovis koromban küzdöttem), a farm végén álló végtelen erdőn keresztül (ahol én
is vad kalandokba bonyolódtam a szamócabokrok
között), egészen a legszörnyűbb, ominózus fojtogatós jelenetig minden
stimmelt. Úgy éreztem magam, mintha a bennem élő, elveszett gyerek végre talált
volna magának egy társat, akivel megbeszélheti milyen gonosz, családba beépülő
kukacokkal küzdeni, és elhárítani az éhmaradak folytonos károgását és
noszogatását a megsemmisülés felé.
Nem egy tragédiáról szól, nem lesz végtelenül szomorú a
könyv, de ez nem boldog, romantikus történet, besorolás szerint dark fantasy,
szóval, aki meglepődik, hogy miért nincsenek benne unikornisok, az egy kicsit
magára vessen. Alapvetően arról szól a könyv, hogy a narrátor családja
szétesett, hogy az apja bántalmazta, és ezt gyerekfejjel nem tudta rendesen
feldolgozni, és ez még a mostani életére is kihatott.
A könyv nagy témája az emlékezés és az emlékek. Mint
említettem, beszél arról, hogy mindenki másképp emlékszik a dolgokra,
ugyanakkor azt is felhozza, hogy milyen könnyen el tudunk felejteni olyan
dolgokat, amikkel nem tudunk megbirkózni, ezt persze varázslatos fantasy
szállal is megtoldja Gaiman. (Itt ki tudják vágni egy-egy ember emlékezetét a
mi boszorkányaink. Jobb szó híján boszorkányoknak mondanám őket.)
Sőt, ahogy a főhős visszaemlékszik a gyerekkorára, az olvasó
eltöprenghet, hogy vajon ez tényleg fantasy történet-e, vajon tényleg egy
természetfeletti kalandot élt át a narrátorunk, vagy egyszerűen gyerekként így
birkózott meg a dologgal, hiszen gyerekkorban mindenben kalandot és varázslatot
látunk. A történet mindkétféleképpen működik, és mindkét változat szomorú és
keserédes, bár még szívszorítóbb, ha úgy vesszük, hogy a könyv csak egy
kiszínezett gyerekkori emlék. (Ezért szeretem jobban ezt az értelmezését.)
Nekem pedig ebben rejlett Gaiman igazi zsenialitása, hogy ennyire jól játszott
a történet kétféle oldalával, ez jobban tetszett, mint a sok-sok értékes és
szép gondolat.
Merthogy azokkal van teli a könyv, egy kicsit nekem olyan
is, mint A kis herceg. Úgy érzem, hogy ez egy olyan történet, ami minden
olvasásnál újabb csodát és életigazságot rejt, és bármikor támpontot nyújthat
az életben. Többek között olyan témákat feszeget, hogy mennyire leköt és
meghatározza az életünket a pénz, a „sötét erő” ugyanis mindenkit azzal
bolondít meg, hogy pénzt ad nekik, és még így sem lesz boldog az emberek élete.
Ezek mellett felhozza, hogy mennyire kiismerhetetlenek és változékonyak az
emberek, hogy a felnőttek is ugyannyira elveszettek, mint a gyerekek, csak
maguknak kell elboldogulni a nagyvilágban.
„Senki nem úgy néz ki, amilyen igazából belül. Te se. Én se. Az emberek ennél bonyolultabbak. Ez mindenkire igaz.”
Taglalja még az emberek félelmeit, hogy nem minden
szörnytől, vagyis rossz dologtól tartanak az emberek, pedig kéne, és hogy van,
amikor megfoghatatlan dolgoktól rettegünk. És bár hét éves a főszereplőnk, már
akkor is azon töpreng, hogy mi határoz meg minket, és később felnőtt korában is
keresi önmagát, és az otthonát.
Habár a regény szomorkás, mégis a végső megállapítás az,
hogy nem baj, ha nem tudjuk a választ az összes kérdésre, nem baj, ha nehéz és
küzdelmes az élet, akkor is élni kell. Bár átjárja a vágyakozás a főhősünket az
elveszett gyerekkori ártatlansága után, mégis talán képes megtalálni a
boldogságot így is, legalábbis a regény valahol erre buzdítja az olvasót, hogy
nyúljunk vissza a gyerekkori énünkhöz, mikor minden apróságban megláttuk a jót.
„ A gyerekkorom nem hiányzik, de az igen, ahogyan örömömet leltem a kis dolgokban, még akkor is, amikor a nagyobb dolgok összeomlottak körülöttem. Nem tudtam irányítani a világot, amiben voltam, nem tudtam otthagyni fájdalmas dolgokat, embereket vagy pillanatokat, de örömömet leltem kis dolgokban, boldoggá tettek.”
Összességében nem tudok mást mondani rá, hogy egy zseniális
regény, ami felkavart, mégis megnyugtatott, és sikerült olyan dolgokra
emlékeztetnie, amik már egy kicsit megkoptak az elmémben. Biztosan többször is
fogom még olvasni.
Kedvenc karakter: -
Ami kifejezetten tetszett: a hangulat, a mondanivaló, az elmesélés módja
Ami nem tetszett: -
A történet: 6/5 pontból
A karakterek: 5/5 pontból
A borító: 6/5 pontból
Kiadó: Agave
Kiadás dátuma: 2013. június 18.
Oldalszám: 180 oldal
Megjegyzések
Megjegyzés küldése