Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között.
Sorozat: Az Éjjeljárók 1. része.
Úgy általában az egészről: Parker Chipp már négy éve nem aludt és gyanítja, hogy ebbe bele fog halni. Míg mások álomra hajtják fejüket, Parker hiába hunyja le a szemeit esténként, nem a saját álmait látja, hanem másokét, és mivel ezek sok rétegből állnak, Parker elméjének ez csak megerőltetés és nem pihenés. Mivel Parker egyre rosszabbul fest, édesanyja aggodalmában elviszi orvoshoz, aki csak megerősíti a fiú gyanúját: alvás nélkül az ember meghal. De Parkert még így is azért leköti a "tiltott romantika," ugyanis gyengéd érzelmeket táplál legjobb barátja húga iránt.
Amilyen semmilyen ez a kis rövid tartalmi összefoglaló, olyan semmilyen maga a könyv is. Noha a fülszövegben kukkolót meg emlékezetkieséseket és izgalmat ígérnek, ez olyan felületesen és összevissza bedobva van csak érintve, hogy csak unalmat hagy a regény maga után. (Amúgy is ez a kukkoló fordítás a stalkerre = zaklatóra… Persze, benéz egy lány ablakán, de a kukkolóról valahogy ettől az jutott eszembe, hogy szexuális dolog közben nézi az embereket, nem pedig, hogy terrorizálja őket. Na mindegy.)
Az első, ami szembetűnő az olvasónak, hogy Parker négy éve nem aludt és azon kívül, hogy sötét karikák vannak a szeme alatt, néha remeg a keze, nem sok minden történt vele. Persze, Parker meg van győződve róla, hogy nem pihen eleget, nem alszik rendesen, de azért az olvasó érzi, hogy van itt még magyarázat mögötte, amit nem kapunk meg az első részben, ezért még figyelmen kívül hagytam ezt. El tudtam képzelni, hogy Parker alszik, csak nem annyit, ezért bírta ennyi ideig. Persze, Parkert elönti a kétségbeesettség, és utána olvas interneten, hogy ha nem alszol, akkor mi történhet veled. Bele lehet-e halni? Meglepő, a válasz igen. És valamiért ez a téma annyira nem volt jól kezelve, hogy teljesen átérezzem Parker szenvedését és rettegését, mert az első fejezetekben látogat el orvoshoz, akit elég sután kikérdez arról, hogy mi történik a szervezettel, ha nem jut elég alváshoz… Meglepően a válasz szintén az, hogy hallucinációk után halál, de ez nem négy év után következne be…
Parker nem gondolkozik el azon, hogy élt le négy évet, már azt hiszi, hogy év végére halott lesz. Persze, persze, jogosan mondhatjátok, hogy milyen kőszívű vagyok, ha az embernek a saját bőrén kell tapasztalnia furcsa tüneteket, akkor mindjárt az első gondolat, hogy "úristen, meghalok." Csak egyrészt Johansson nem következetesen használja ezt a szálat, inkább idegesítő, hogy a karakter ennyire hülyén áll alap biológiai dolgokhoz, másrészt a kétségeket és a félelmet lerendezi egy-két mondatban, aztán máris jön a romantika és a cukinak szánt humor, és a teljesen átlagos gimnáziumi tini történet. Igazából úgy éreztem, hogy ez a könyv nem több, mint egy ifjúsági szerelmi történet, ahová Johansson úgy érezte, muszáj valamit beleerőltetnie, így a fantasy elem és a félelem szála csak úgy utólag lett beledobva, és teljesen kilóg, mivel nincs is beledolgozva rendesen.
Ezen felül az egész nyomozás is valami gyermeteg tini thriller próbálkozás. Semmi bajom nincs azzal, ahol a tinédzserek csak úgy maguk is nyomozgatnak, bár az, hogy hatásosabbak, mint a rendőrség, az mindig az agyamra megy. Itt egy fokkal ezen tovább lépünk, ugyanis életveszélyben van az egyik szereplő, de nem szól egyikük sem felnőtteknek, sem a rendőrségnek. Mert nyilvánvaló, ha valakit meg akarnak ölni, azt majd ők egy e-mail cím kinyomozásával megoldják. Ezt megvárom, míg feldolgozzátok.
Az egész nyomozás központjában az van, hogy Mia, a lány, akit zaklatnak, valamiért azt hiszi, hogy Parker a tettes, és ez az ok nem más, mint az e-mailek, amiket kap. Enyhe spoileres rész következik anélkül, hogy elmondanám, ki a tettes, csak egy elég nyilvánvaló embert zárok ki. [Az e-mail cím van mindennek a középpontjában. Kiderül, hogy Parkeréhez hasonló mail címről küldték az üzeneteket Miának. Paker címe Chipp18, míg az elkövető a Chipp8-t használja, ugyanazzal a jelszóval, mint Parker, ezért hősünk azt hiszi, ő maga volt az emlékezetkiesései miatt. Na már most az elkövetőnk nem tudja, hogy Parkernek emlékezetkiesései vannak, csak szórakozásképp használja ezt a jelszót, aminek semmi értelme, csak erőltetés. Az igazi tettes azt mondja, azért nem használta Parker címét, mert akkor Parker észrevette volna, hogy onnan küldözget leveleket: 1. Ki lehet törölni a leveleket. 2. Oké, Mia esetleg válaszolt volna rá, de ezt is tudta volna ellenőrizni, bár megvan rá az esély, hogy lebukjon. 3. Mielőtt gyilkos szándékkal vádolnak valakit, nem gondolkozna el azon rajta, hogy talán valaki csak más nevében szórakozik? Mert mennyi az esélye, hogy valaki a google profiljával küldözget halálos fenyegetéseket, amivel fel lehet jelenteni?] Szóval ezzel az e-mail dologgal Johansson nem igazán talált bele a megfelelő nyomozás és nyomhagyás írásába, mert erőltetetten próbál félrevezetést írni, ami elég esetlenre sikerül. Plusz a hőseink teljesen komolyan elhiszik, hogy akié az email cím, az lesz a tettes, mert mindenki a saját google profiljával fenyegeti az áldozatait. Nyilván.
De az erőltetettség és a suta utalások az egész könyvben jelen vannak, és eléggé elrontják a feszültséget, amit éreznünk kéne. Direkt van egy olyan karakterünk, aki csak morog, nem beszél és erős és nagy és gonosz, akit, ha-ha, Thornak hívnak. Nyilvánvalóan őt kéne gyanúsítanunk, mert gonosz és nagy, és talán akkor lenne jó ennek a karakternek a használata, ha rájönnénk, hogy A) Thor igazából okos, B) Thor igazából kedves, C) Thor emberi karakter, nemcsak papírmasé. Ezekből persze, egyik sem történik meg, de "tökéletes" félrevezető eszköz, más szerepe nincs. A vége jelenet, ahol történik egy kis akció, a nagy leleplezés is csak a véletlen műve: A főhősünk rosszkor van, rossz helyen, és ha nem lenne logikátlan és sötét, ha nem hozna teljesen értelmetlen döntést, nem is történne meg semmi.
Plusz ez igaz még a cselekmény nagyobb részére is: El kéne hinnünk, hogy Finn és Addie a legjobb barátai Parkernek, és persze, hogy az ember néha nem mond el mindent a barátainak, mert nehéz érzelmekről és komoly dolgokról beszélni és megnyílni. Ezzel nincs is gond. Mégis két másodperc alatt elhiszik, hogy Parker átka igaz, utána Parker nem mondja el, hogy emlékezetkiesései vannak és azt hiszi magáról, hogy ő a tettes és a leendő gyilkos. Na már most, így aztán tényleg jól megvédi a barátait, mert ha esetleg gyilkos kedvében toppan be hozzájuk, akkor majd Finnék jól beengedik és meghalnak! Briliáns elgondolás az Parker részéről, hogy ha nem mondja el a barátainak, hogy veszélyben vannak, akkor nem lesznek veszélyben. Azt meg már említettem, hogy egyszer se szól senki sem felnőtteknek, ez persze arra is igaz, hogy Parker csak az anyjának nem mondja el az igazságot az alváshiányáról, mert ő annyira szereti az anyját. (Ha rossz kapcsolatuk lenne, megérteném, de mivel nincs, így indokolatlan.) Ráadásul Parker dühös állandóan a saját anyjára, mert az kedves és segítőkész − Persze, hogy a tinédzser szemlélet és a hormonok bekavarnak, de nem ennyire és nem így.
Két csattanóra épít a könyv: Az egyik a zaklató kiléte − ami azért vicces, mert tankönyvszerűen mutatja be a "gonoszt" Johansson, és aki már olvasott/látott bármit is, amiben abuzív pasi van, az kitalálja elsőre, kiről van szó. Az is segít, hogy folyton valami "megmagyarázhatatlan sötétség" lappang a szereplő szemében. A másik a vége csattanó, amin szintén meg kéne lepődnünk, de annyira egyértelműen és kínosan szemkiverő utalásokkal van körülépítve, hogy csak nevetni tudtam rajta.
A történet mellett az összes karaktert is utáltam, ezért nem igazán volt számomra olyan dolog a könyvben, ami megmentené. Úgy éreztem, senki sincsen kidolgozva, és csak úgy el kéne hinnünk is a kapcsolatokat, hiszen minden elénk van már rakva: Finn és Parker legjobb barátok, Parker és Addie vonzódnak egymáshoz, stb. Viszont egy emléken kívül, nem igazán emlékszem, hogy bármi alapozás is lenne. Mindenki élettelen, csak egy cselekményeszköz és idegesítő. Parker a maga sötétségével, ahogy logikátlanabbnál logikátlanabb dolgokat tesz − komolyan elhiszi, hogy majd az jó fényben tűnteti fel, ha kikérdezi Mia orvosát? Meg hogy majd Mia orvosa elmondja neki, hogy ki a zaklató, amikor Mia azt hiszi, hogy Parker maga az? Tudom, hogy valami nyomot keres az orvostól, de az orvosok a rendőrségnek sem beszélnek privát dolgokról, okoska. Meg ha ő a gyanúsított, valóban tényleg okos döntés az orvost zaklatni. Parker az abuzív pasikat lenézi, de magát nem, ő simán tarthatja félelemben Miát, mert az nem fizikai fájdalom, az érzelmi bántalmazás rendben van. Ezzel nem lenne gond, ha őrlődne rajta, de igazából ezt a mondatot kijelenti, még ha csak ezzel is áltatja magát, akkor sincs benne semmi következetesség. Mindenki más problémája nem elég fontos neki, csak azért, mert ő csúnya képeket lát álmában? Konkrétan mártírkodik, hogy igen, végignéz egy csúnya rémálmot, ezt egyenlővé hozza azzal, hogy valaki az életéért küzd és fél. Pedig Parker igazán megérthetné, hiszen ő is fél a haláltól… Parker elhiteti magával, hogy ha segít Miának, az eleve nem lehet hátborzongató vagy rossz, mert őt nemes cél vezérli − ez lehetne arra párhuzam, hogyan győzik meg magukat a sorozatgyilkosok/zaklatók és fura mód ez nekik értelmet nyer, de Parker esetében? Ahol ő a hős? Ő az Isten? Na, ez nem jön át.
Parkerrel az a gond, hogy Johansson és a karakterek körbeugrálják és istenítik, ő maga a csoda, miközben csak szimplán bunkó és enyhén buta. Ha az esendőségét és az emberiségét mutatná be az írónő, nem lenne vele gondom, hogy nem lehet megszeretni, de itt leerőltetik az olvasó torkán, hogy Parkert sajnálni és szeretni kell, és ő aztán extra különleges is.
Finn, a hűséges barát, aki igazából csak humor forrás. Nevetgél azon, hogy valakit meg fognak ölni − remek húzás és remek karakter. Addie, a romantika biztosítója, akinek nagyobb szerepe nincs, mint szépen nézni a főhősünkre és önfeláldozónak lenni, mert a szerelem az élet központja és a legfontosabb, ami meghatározhat egy embert. Addie igazából szintén eléggé buta és logikátlan karakter: Míg dühös Parkerre, mert megfenyegette Miát − ezt hiszi ugyebár −, azért nem gondolja komolyan, hogy megöli. Miután Parker bevallja neki az álmos átkáról az igazat, Mia még mindig azt hiszi, hogy Parker fenyegette halálosan Miát, de akkor már cuki a srác és szánalomra méltó a fiú. Sőt! Mia szerint, ha megölsz valakit, azt tök normális és rendben van, amíg nem tudtad, hogy az illető tényleg meg fog halni. (Nem önvédelemről van szó.)
Azt hiszem, eléggé látszik, hogy ez a könyv minden ponton felidegesített, és semmi értékelhetőt nem találtam benne. Az Álmatlanság igazából egy átlagos tini gimis történet egy kis természetfelettivel, irritáló főhőssel és a kibírhatatlanul sablonos és hihetetlen romantikával, nem pedig az az egyedi, sötét hangulatú regény, amit vártam tőle.
Kedvenc karakter: -
Ami kifejezetten tetszett: -
Ami nem tetszett: túl átlátszó és erőltetett, a szereplők irritálóak, logikátlanság
A történet: 1/5 pontból
A karakterek: 3/5 pontból
A borító: 4/5 pontból
Kiadó: Főnix Könyvműhely
Kiadás dátuma: 2014. (eredeti: 2013. június 8.)
Oldalszám: 282 oldal
Honnan: kölcsön
Megjegyzések
Megjegyzés küldése