Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss
megjelenések között.
Sorozat: Az InCryptid 5. része.
Úgy általában az egészről: Verity Price miután titokban hozzáment feleségül Dominichez,
ex-Szent György Testvériség taghoz, hazatér és folytatja a munkáját: vagyis
segít a kriptideknek, olyan mitikus lényeknek, akikről a világ nem tud, de
köztünk élnek. Például azzal is töltheti a szabad estéit, hogy egy víztárolóban
tartott dinoszaurusznak próbál új és biztonságos lakóhelyet találni. Verity
ezért a munkáért hagyta ott élete álmát, a versenytáncot, de most újra esélye
van, hogy karriert csinálhasson a táncból, amikor visszahívják egy valóságshow
all star különleges kiadásába, ahol második helyet ért el abban az évadban,
amikor részt vett rajta.
Alapvetően imádom Seanan McGuire humorát és azért esett a
választásom most erre a könyvre, mert valami könnyed limonádéra vágytam, urban
fantasy köntösben, és noha ennek a sorozatnak a kötetei sosem értek fel az első
részhez minőségben, mégis nyújtottak pár óra kikapcsolódást. Most viszont
előkerültek az írónő régebbi írásaiból ismert hibák − időközben próbáltam
McGuire korábbi regényeiből is olvasgatni −, és egyszerűen csak kínszenvedés
lett ez a könyv.
A legnagyobb hibája ennek a kötetnek, hogy borzasztóan
unalmas, ugyanis a fülszöveg nekünk gyilkosságot és nyomozást ígér, de ez az
első 100 oldalon meg sem történik. Addig csak felesleges beszélgetéseket és
ömlesztett szöveget kapunk úgy általában mindenről, fura időugrásokkal
megtűzdelve, amitől úgy éreztem, McGuire se nagyon tudja, miről is szeretne
írni. Például az elején látunk egy dinós esetet, ami sehogyan sem kapcsolódik a
történethez, egyszerűen csak azért van ott, hogy emlékeztesse az olvasót, hogy
Verity ilyet is tudna, de nem fog ebben a részben, ugyanis jön a telefonhívás,
hogy valóságshow-ba kell menni. Rövid agonizálás után, miközben azon aggódik
Verity, hogy nem lesz elég jó, máris a verseny kezdetén vagyunk − hogyan
készült fel Verity? Egy szót sem tudunk meg róla. Ám legyen, ez nem fontos, de
hogy ezek után részletes leírást kapunk a sminkelésről és a hajproblémákról a
bevezetőadás felvételén, az teljesen értelmetlen, ha utána még a selejtezőket
és a választott táncokat sem látjuk.
Nem igazán érdekelne engem a valóságshow aspektus, de ez a könyv
a feléig, közel 200 oldalon másról sem szól. Van egy darab rejtett sárkány
emberalakban, meg egy cápaember, szintén emberi alakban plusz egy chupacabra és
ennyiben kimerül a fantasy szál a könyv első felében. McGuire ezt a részt
valóságshow résztvevőknek ajánlja, és az ottani intrikákat meg megrendezett
dolgokat se nagyon mutatja be, de valahol látszik, hogy az lenne a célja. Plusz
Verity táncos, ami eddig megfért Verity könyveiben és indoka is volt a
dolognak, hiszen ez képviselte a normális életet a főhősnőnk számára és ettől
is volt olyan jó formában, hogy tudjon rosszfiúkat üldözni. Ebben a részben
igazán megcsillogtathatná Verity táncszeretetét, hiszen mesélhetne arról,
hogyan éli meg, milyen fárasztóak az edzések és felkészülések, de nem. Verity szerint
táncolni UNALMAS, ezért unalmas kis szóhalmokat kapunk itt-ott-amott, javarészt
a könyv fele az, hogy Verity mennyire unja a dolgot. Kérdem én, ha a főhős unja
az élete álmát, engem mint olvasót ez miért érdekeljen, és miért akarjak én
erről olvasni?
Nyomozás nem sok van, lényegében véletlenül sétálnak el
valakihez, aki hasznos infót tud mondani, és szintén még egy nyomot is véletlen
beszélgetés alapján találnak. A célirányos nyomozásuk sosem vezet semmire,
ezért elég hozzá nem értőnek tűnnek a szereplők, ami egy profitól eléggé
lehangoló.
Sajnos még iszonyatosan sok baki is akadt ebben a regényben,
amin nem tudtam túltenni magam, hiszen ellensúlyként semmi humor vagy pozitívum
nem akadt a történetben. Verity nagy álma a táncos karrier volt, és ezért is
engedik el a szülei, hogy a nézők szavazatai döntsenek arról Veritynek mi
legyen a munkája, ha nyer, maradhat táncos. Nem Veritynek kéne ezt eldönteni?
Vagy furcsán azt hiszik, hogy majd a Sors eldönti? Nem értem a logikát, ebben a
magyarázatban. De Verity szülei nem csak itt következetlenek: Az a vágyuk, hogy
a gyerekük szörnysegítő legyen, aminek az alapja, hogy gyilkosokat is megkeres
és sokszor dolgozik egyedül. Hirtelen már nem bíznak Verity és a férje
képességében, és gyorsan le akarják küldeni az egész családot. Lehetne ez arra
példa, hogy a szülők túlvédelmezők, de szívesen rakták a kisgyereküket karókkal
teli csapdákba kis korukban, így ez itt elég irreleváns érvelés lenne. Amikor
egy véres helyszínen a cápaember kellemetlenül érzi magát, Verity első
gondolata, hogy zavarja a holttest és nem az, hogy a vértől éhes − De Verity
szörnyszakértő! Az egész történet arra alapoz, hogy senkinek nem feltűnő, ha a
valóságshow-ból kiesettek eltűnnek és haza se mennek, mert annyira szégyellik
magukat… Biztosan, de mégis, azért utána rengeteg interjút szoktak adni, szóval
erre alapozni, hogy senki nem jelenti őket eltűntnek, nevetséges. A hab a
tortán, hogy Verity a szinte semmi anyagból lévő ruhája alá, amiből a
fehérneműje is kilátszik, természetesen hatszáz kést elrejt és közben még
ide-oda pörgő-forgó, levegőbedobálós tánclépéseket is előad.
A vége az, ami viszont abszolút lehúzza a könyvet: A Szent
György Testvériség azt hiszi, Verity családja már rég kihalt, ezért nem is
keresik őket, ezért is engedik Verityt tévében szerepelni, igaz parókával és
álnévvel. Na már most, élőadásban lemegy a végecsata, mert nyilván, hogy soha
nem fogják elvágni a véres-belezéses gyilkosságot, ha élő adásban történik meg
− amúgy hol voltak a biztonsági őrök? Ráadásul annyira hatásvadász jelenetet ír
McGuire, amiben Verity magát buktatja le a gonoszok előtt, hogy ezzel az olcsó
húzással készítsen függővéget az írónő. Hihetetlen logikai bakiktól nyüzsög már
csak ez az egy jelenet is, egyszerűen annyi véletlen nincs, amitől ez így
megtörténhetett volna.
Nagyon sokszor Verity rémesen lenézi az élet-halál
kérdéseket és lealacsonyítja a valóságos problémákat, mert "ajj, tánc,
atyaég, a táncosok az igazi emberek, a többiek hülyék" tartalmú
monológokat kell hallgatnunk. Verity szerint a táncosok sosem lehetnek
gyilkosok, mert a gyilkosság elvenné az idejüket a táncolásról − arról még nem
hallott, hogy a karrier is lehet motiváció a gyilkosságra? Kijelenti, hogy nem
baj, ha egy sorozatgyilkos tovább öli és kínozza a barátait, ha továbbtarthatják
a versenyt. Ez aztán a jó főszereplő! Természetesen ha Verity negatív hős lenne
vagy tévedne, nem lenne ezzel baj, de ő példamutatónak van beállítva.
Amiből adja magát a következő problémánk, az enyhe
szexizmus, ami átjárja ezt a könyvet. McGuire régi könyveiben előtűnik, hogy
minden nő iszonyatos a főhősön kívül, aki természetesen a meg nem értett,
különleges teremtmény, aki "nem olyan, mint a többi nő." Ez sajnos
itt is jelen van: Az egyik női karakter Verity régi barátnője, aki ellen veszített
az ő évadjában a versenyben, Lyra. Természetesen Lyra rá akar mászni a
cápaember táncos pasira, és teljesen ki van akadva, hogy a pasi Verityvel szóba
áll, Verity pedig lenézi Lyrát, mert atyaég, miért akar magának pasit,
hihetetlen. Természetesen Lyra arra is féltékeny, amikor Verity szóba áll egy
másik nővel, mert nők között csak rivalizálás és féltékenység lehet, semmi
tiszta, barátságos érzelem. Jessica, a kijelölt "ribi" karakter
(természetesen sokszor le kell ribancozni, különben nem jönnénk rá, hogy utálni
kell), a tipikus gonosz ellentéte a főhősnek, mert szépen néz ki és népszerű.
Brenna és Lindy, a műsorvezető és az egyetlen női zsűri között is rivalizálás
van, mert az egyik szebb, mint a másik, és minden nő a másikat meg akarja ölni,
ha túl meri ragyogni a szépségét valaki. Nem egyértelmű, hogy a nőket csak a
magas cipők és a külső foglalkoztatja? És természetes, hogy Brenna és Lindy
harcot vívnak Verity figyelméért és barátságáért. Egyszerűen lekezelő, undorító
és sztereotip, amit McGuire itt művelt.
Ez a rész szimplán borzalmas: unalmas, tele sértő
sztereotípiákkal, nulla nyomozással, nyálas és émelyítő romantikával, és sajnos
nem mentik meg a helyzetet sem a beszélő egerek, sem a végre megismert Alice
nagyi, aki szereti a késeket, a vért és a sütit.
Kedvenc karakter: -
Ami kifejezetten tetszett: a beszélő egerek
Ami nem tetszett: lassú, átlátszó történet,
logikai bakik, erőltetés a végén, a női szereplők ábrázolása
A történet: 2/5 pontból
A karakterek: 2/5 pontból
A borító: 4/5 pontból
Kiadó: DAW
Kiadás dátuma: 2016. március 1.
Oldalszám: 368 oldal
Honnan: kölcsön
Megjegyzések
Megjegyzés küldése