Sylvia Plath: Az üvegbura

Hogy akadtam rá: A „raise awareness” projektre kerestem könyveket.

EZ AZ ELSŐ KÖNYV, AMIT A CSÖKKENTSD A VÁRÓLISTÁDAT JÁTÉKRA OLVASTAM.

Úgy általában az egészről: A tizenkilenc éves Esther Greenwood élete lehetne akár felhőtlen is. Ösztöndíjjal került be az egyik legjobb iskolába, és egy divatlapnál nyert pályázatot, így még tizenegy lánnyal egy hónapra New Yorkba kerül. Ám bármennyire is kecsegtető lenne számára a jövő, egyszerűen nem köti le semmi sem, és semminek nem tud örülni.

Nehezen ültem neki ennek a véleménynek, mert úgy éreztem, hogy én ehhez kevés vagyok, és őszintén, ez igaz is. Aztán eszembe jutott, hogy bármennyire is akarja jó sok ember elhitetni magával, hogy én igazi kritikusnak képzelem magam, ez a blog azért jött első sorban létre, hogy a személyes benyomásaimat megörökítsem, és jó esetben megosszam másokkal. Tehát, ami ilyen súlyú és kaliberű könyv, mint ez, annál ne várjatok tőlem irodalmi elemzést, mert nem olyan szemmel nézem, egyszerű olvasói szemszögből csak. Előre szóltam…

Nem is tudom, hogy igazából mit vártam a könyvtől, tudtam, hogy depresszióról és öngyilkossági kísérletekről szól, és hogy Sylvia Plath a saját életéről mintázta, de mégsem gondoltam, hogy ennyire hatással lesz rám, és már értem is a sok pozitív kritikát.

Maga a könyv nem rendelkezik nagy cselekménnyel, (ugyan melyik mondanivalóval bíró könyv akciódús?), és sok olyan kritikát olvastam, miszerint az eleje unalmas, és csak a második felétől élvezték. Bevallom, engem az első soroktól kezdve magával ragadott Plath, és miközben olvastam együtt merültem mélyebbre Estherrel, szó szerint fuldokoltam én is az üvegbura alatt. A könyv elején Esther csak sápítozik, hogy neki semmi sem jó, semmi nem felel meg és olyan kedvtelen, bár míg másnál olvastam, hogy ez idegesítette őket, vagy nem értették meg Esthert, sajnos én igen. És talán ezért is tetszett nekem ennyire ez a könyv, mert nem kellett Esthert külső szemlélőként néznem, hanem teljesen együtt tudtam vele érezni. A könyv második felétől derül ki úgy igazán, hogy a főhős depressziós és onnantól kezdve nincs megállás az öngyilkossági kísérletekben.

Sylvia Plath tényleg a saját életéből merített mindent, és míg a történet egy pozitív hangon végződik, utalva arra, hogy igenis meg lehet gyógyulni egy ilyen betegségből, vagy legalábbis küzdeni vele, addig mind Plath élete (hogy mindezek után mégis öngyilkos lett), mind pedig egy könyvbéli szereplő választása, amivel azt sugallta, hogy ez is megeshetett volna a főhőssel, azt mutatja be, hogy sajnos mégis van, akinek ez nem sikerül.

Mivel Plath személyes tapasztalatból ír, ezért meggyőzően festi fel a depressziót, és ránt magával minket (engem legalábbis), eleinte Esther csak tétova, nem tudja, mit kezdjen az életével, aztán szépen fokozatosan rájön, hogy igazából kiskora óta ő nem is volt boldog.

Emellett Esther küzd azzal is, hogy ő író, költő akar lenni, nem pedig háziasszony, és rettenetesen iszonyodik a házasság gondolatától, és a női alárendelt szereptől, és mindent megtesz azért, hogy egyedülálló, karrierista nő legyen.

Azt meg sem kell említenem, hogy Plath gyönyörűen bánik a szavakkal, és még ha érdemleges nem történt, még ha csak Esther háttértörténetét ismertük meg visszatekintésekben (amiből sok van), én ugyanúgy olvastam tovább. Nem mondom, hogy faltam a sorokat, mert a téma miatt egyszerűen nem lehet, de minden sorát imádtam. Egy biztos: mély nyomott hagyott benne. Azoknak ajánlanám, akiket nem riaszt el a depresszió témája, és meg akarják ismerni ezt a betegséget.

Kedvenc karakter: Esther

Ami kifejezetten tetszett: a hangulat

Ami nem tetszett: -

A történet: 6/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: ilyeneknél ez nem számít

Kiadó: Európa könyvkiadó

Kiadás dátuma: 2010.

Oldalszám: 288 oldal