William Joyce: Toothiana, Queen of the Tooth Fairy Armies (Toothiana, A Fogtündérek hadseregének királynője)

Hogy akadtam rá:  Az Öt legenda (Rise of the Guardians) film ezen alapul.

Sorozat: A The Guardians 3. része.

Úgy általában az egészről: Miután az Őrzők – Éjfény, a szellemfiú, aki hősiesen legyőzte Pitch-et az Aranykor Nagy Csatájában, Ombric, az utolsó atlantiszi varázsló, a nevelt lánya, Katherine, Északi, az orosz tolvaj, aki jó útra tért, Nyúl, a világ legöregebb lénye, aki a mindenség egyensúlyáért felelős – legyőzték Pitch-et a legutóbbi csatájukban, beköszöntött a béke. Santoff Claussen gyerekei már csak egy rossz álomként kezelik a történteket, vígan felfedezik a világot a Nyúl barlangjai segítségével és önfeledten játszanak. Az Őrzők úgy gondolják, hogy Pitch-nek vége, ezért elhatározzák, hogy beszélni fognak a Holdbéli Emberrel a további terveikről, hogy építhessenek még több mágikus várost, és csodát vihessenek a Föld többi gyerekeinek. Igen ám, de Katherine nem tudja a fejéből kiverni Pitch-et, aki a lánya elvesztése miatti fájdalomtól menekült el az előző harcuk során. És Katherine mindennél jobban vágyik egy apa szeretetére, aki annyira elszánt, mint Pitch a lánya iránt. Bár Katherine nem akarja beismerni, hogy egyfajta furcsa kötődést érez Pitch iránt, Éjfény mégis megtudja, mikor a lány Álombeli Könnyeiben olvas. Vajon Pitch tényleg eltűnt? És vajon milyen sors vár Katherine-re?

A Legfiatalabb William egy Harcos Tojáson

Jelenleg ez az utolsó megjelent kötet a The Guardians sorozatból és ez a legjobb. Annyira másabb, mint az eddigi részek, és annyira, de annyira a hatása alá vont, hogy még engem is meglepett, hogy ez mesekönyv. A történet most valamennyire hasonlít azért az eddigiekre, újabb relikviát találunk meg, és csakúgy, mint az előző részben, ehhez sem kellett nagy rejtélyes kalandokon át eljutni, inkább az számított, hogy kinél van, aki nem más, mint Toothiana, a Fogtündér. És itt is, ez a relikvia inkább csak képvisel valami értéket, amiről William Joyce beszélni akar, nem pedig egy varázserejű tárgy. Aki látta a filmet, az tudja, hogy Fogtündér a gyerekkori emlékeket őrzi, és erről szól javarészt Fog háttértörténete is: hogy gyerekkorunkban megvannak olyan értékeink, amik fontosak lennének az életben, a szeretet, az odaadás, az elfogadás, és egyfajta ártatlanság, és hogy szépen lassan felnőve, hogy veszítjük el ezt. Néha viszont szükségünk van egy kis emlékeztetőre, hogy ne térjünk le a helyes útról, és hogy ne okozzunk saját magunknak csalódást, ne váljunk azzá, akivé nem szerettünk volna.

Fogtündér igen szomorú és tragikus – talán eddig ez volt a legkegyetlenebb háttértörténet – múltján kívül a könyv azért is sötétebb hangulatú, mert mindegyik szereplőnket megkísérti a sötétség, és dönteniük kell, méghozzá helyesen. Északi, Ombric, Éjfény és Nyúl úgy gondolják, hogy Pitch-nek meg kell halnia azért, amit tett, és nem fogják vissza magukat, ha éppen kínozni kell valakit információért. Igen, jól olvastátok. Nyilván nem erőszakos, véres kínzásról van szó, de felnőtt szemmel látható, hogy ez bizony annak a helyettesítése, és hogy a hőseink nem etikusan járnak el. Mi ebből a tanulság? Miért van szükség ilyenre is mesekönyvben? Mert a hősök, főleg a való világban, nem azok, akiknek makulátlan tiszta a szívük, akik soha nem vétenek hibákat, és akiknek soha nincsenek kétségeik, hanem akik képesek helyrehozni a dolgokat, és akik felállnak és küzdenek tovább legyőzve saját magukat és tanulva a saját hibáikból. És én azt vallom, hogy az ilyen hősök inkább követendő példák, bármennyire is lázadjanak ezért a szülők, akik tiltakoznak eme könyv ellen, mert ők a reális hősök, ő hozzájuk érezzük magunkat közel, hiszen mi is hibázunk, de legalább látjuk, hogy van még remény, hogy helyesen cselekedjünk.

„Düh vagy bánat vagy gyűlölet vagy bosszú miatt, sőt rideg, számító logika miatt, mind meg akarták őt ölni. Sötét felismerés volt ez.”

Katherine és a Himalájai Óriás Lúdja

Ezek mellett a változásról szól a könyv: mind Éjfény, mind Katherine ráébred arra, hogy bizony minden gyerek felnőtt lesz jó esetben. Éjfény halhatatlan, és mióta kiszabadult a több száz éves kínzó fogságából Katherine lett az élete értelme, de Katherine felnő, és Éjfénynek szembe kell néznie azzal, hogy mi lesz, ha el kell búcsúznia a lánytól. (Hozzáteszem, ha ezt meg meri tenni William Joyce, egy hónapig sírni fogok.)

Katherine-nek szintén szembe kell nézni azzal, hogy lassan felnő. Nem elég, hogy eddig is kissé magányosnak és elveszettnek érezte magát, ez továbbra is fennáll, és egyre jobban hiányoznak neki a vérszerinti szülei. Vajon mit örökölt tőlük? Vajon mennyire határoz meg minket, hogy kik a szüleink? És bár teljesen logikátlan és nem jogos, mégis teljesen emberi reakció, Katherine dühös, hogy meghaltak, és itt hagyták őt egyedül. Viszont most, hogy Őrző lett – ami egy felelősségteljes feladat és gyönyörű párhuzam a felnövésre – egyre távolabb kerül a gyerekektől, és William Joyce zseniálisan használja a jeleneteket, ahol Katherine se a gyerekekhez nem érzi közel magát, de a felnőtteket is elkerüli, mert onnan is kilóg.

„Belefáradtam a küzdelembe, gondolta [Katherine]. Nem akarok felnőni.”

Mr. Qwerty új formája

Katherine szülő problémáját és az apa utáni vágyakozását, és a felnövés és az Őrzőség terhét, megfejeli Joyce még azzal is, hogy mennyire megérti a lány Pitch-et, és hogy mennyire vágyik pont arra a szeretetre, amit Pitch tudna adni. Ez egy olyan csábító ajánlat, mindkét szereplő részéről, aminek mindketten próbálnak ellenállni más és más okokból és mindketten közel járnak a szakadék széléhez. Pitch küzdelme önmagával, a képességével, hogy tud szeretni, az volt az, ami igazán szívbe markoló volt, és amitől végképp beleszerettem a karakterébe.

„– Ez az egyetlen hibám – folytatta Pitch. – Érzek. Emberi érzelmeket. Ez az egyetlen gyengepontom.”

Joyce még mindig mesterien játszik a fantasy elemek és a való világbeli problémák párhuzamba állításával. Éjfény fegyvere, ami könnyekből táplálkozik, már az előző részben is csodálatos gondolatok forrása volt, ez itt sincs másképp:

„A holdfénysugár egyre világosabb lett, mert a bánat és a félelem, amit legyőzünk, hatalmas fegyver.”

Éjfény és az Álom Könny

És ezek mellett a Fogtündér háttértörténetében is látunk valami nagyon érdekeset: Hogy milyen az az ember, aki sekélyes, akinek hiába adunk millió esélyt a változásra, hiába segítünk neki, hiába szeretjük, hiába bocsátunk meg neki, semmit nem ért meg belőle. Itt egy új gonoszt hoz be ezzel Joyce, a Fogtündér ősellenségét, a Majom Királyt, akiben csak a gyűlölet és egyéb rossz emberi érzelmek maradtak, így annyira nem ember már, hogy a külsején is megmutatkozik.

William Joyce ismét hozta az elvárt színvonalat, habár elgondolkodtató és kicsit komolyabb kötet lett, mint az eddigiek. Szívhez szóló mese ez az emlékekről, a változásról, a felnövésről, és hogy milyen fontos mindig megtalálni a jó dolgokat az életben.

A hőseink: Katherine, Fogtündér, Északi, Éjfény, Nyúl és Ombric. Teljes méretért kattints a képre! :)

A gonoszok: Pitch, A Rémálmok Királya, Félelemlények, Majom sereg, A Majom Király. Teljes méretért kattints a képre! :)

Az illusztrációk a könyvből származnak, ízelítő gyanánt tettem fel, tehát jóval több található meg benne. A rajzoló maga William Joyce.

Kedvenc karakter: Katherine, Éjfény, Északi, Nyúl, Pitch, Anyatermészet

Ami kifejezetten tetszett: a mondanivaló, a világ, PITCH, A FÜGGŐVÉG

Ami nem tetszett: -

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 6/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Atheneum Books

Kiadás dátuma: 2012. október 2.

Oldalszám: 240 oldal