Laurie Halse Anderson: The Impossible Knife of Memory (A hihetetlenül éles emlékkép)

Hogy akadtam rá: Laurie Halse Anderson rajongó vagyok.

Úgy általában az egészről: Hayley Kincaid eddig az úton élt apjával, aki mióta visszatért Irakból nem ugyanaz az ember, mint aki volt. Nem találja a helyét a világban a háború szörnyűségei után, de úgy dönt, hogy a lányának ideje normális életet élnie, ezért visszaköltöznek Hayley szülővárosába. Ám Hayley semmire nem emlékszik a gyerekkorából és utálja az embereket, az új iskolájában pedig borzalmasan teljesít. Az életét pedig nehezíti, hogy az apja képtelen egy állást is megtartani, Hayley régi, részeges mostoha anyja ismét vissza akar térni az életükbe, és még az iskolában egy helyes fiú is megkörnyékezi a lányt.

Laurie Halse Anderson az egyik kedvenc íróm, és noha még nem olvastam az összes könyvét, azt reméltem, hogy ez is olyan szívfacsaró és/vagy elgondolkodtató lesz, mint a Hadd mondjam el… vagy a Jégviráglányok, főleg mert itt a főtémának a poszttraumás stressz zavar volt bereklámozva, noha nem a főhős küszködik vele, hanem egy családtagja. Mégis úgy érzem, meg lehetett ezt volna jobban is írni, hiszen már olvastam olyan könyvet, ahol egy bizonyos komoly problémát külső szemlélő szemszögén át láttuk, és mégis hatásos volt. De valahogy ez a könyv nagyon mellélőtt, mert bármiről is akarna szólni, az üzenet valahol a sorok között ragad, az unalmas cselekmény és az utálatos karakterek mindent maguk alá temetnek.

A főmotívum, ahogy a könyv címe is mutatja az emlékek és az emlékezés. A főhős apja, Andy néha kap nézőpontot, ezek igazán szépek, de csak az őt kísértő emlékeket és rémálmokat látjuk, teljesen kiragadva a történetből, és annyira rövidek, hogy értelmüket vesztik, egyszerűen felesleges kitöltő jelenetek lesznek csak. Pedig Anderson gyönyörű, szinte lírai írásmódja, itt dominál, és annyira imádom, ahogy Anderson ír… Viszont az a kevés szép és nagyon eltalált mondat sem tudta megmenteni számomra ezt a regényt. Andy emlékeivel párhuzamosan szerepet kap Hayley elfeledett gyerekkora is, ugyanis a főhősünk valamiért blokkolja az emlékeit, és ezek törnek lassan a felszínre. Ez lehet, jól hangzik, de szintén a 400 oldalból ez alig pár oldal, és semmi sokkoló vagy érzelmes nincs benne. Az emlékezet témához még egy idősek otthonában élő nő is csatlakozik, aki nem emlékszik arra, hogy meghalt a nővére, és ez felveti a kérdést, hogy vajon melyik a jobb, emlékezni a fájdalomra vagy boldog tudatlanságban élni.

A másik motívum a család, és hogy látszólag lehet mindenkinek tökéletes élete, de igazából, ha jobban odafigyelünk, akkor mindenki küszködik valamivel. Van több szereplőnk, és több problémánk: drogfüggőség, gyógyszerfüggőség, megcsalás, válás és alkoholizmus, de mind annyira felületes, mind annyira háttérbe szorul, hogy igazán nem is kezeli ezeket a témákat Anderson, csak ott lógnak a levegőben. Látjuk a párhuzamokat a szülők és a gyerekek által elkövetett hibák között, látjuk, hogy bár a szülőknek kéne vigyázni a gyerekekre, sokszor a gyerekeknek kell hamar felnőnie és vigyázni a szüleikre, és hogy ez milyen hatással van rájuk. Az élet-halál kérdése, a szülő figura korai elvesztése is felmerül, de… Hiába látom, Anderson mit akarna elmesélni, de ez elveszik a sok negatív dologban.

Az első negatív dolog pedig a regény felépítése: 400 oldalas és az égadta világon nem történik semmi. Szeretem én a sulis történeteket, de kell akkor is bele valami mozgató erő, valami cselekmény, ami hajtja a karakterfejlődést. Na, ez itt nincs. Úgy éreztem, hogy ez egy rémesen hosszú prológus vagy egy összedobott vázlat. Minden történetelem, ami potenciális szál lehetne, össze-vissza van dobálva, és a végén egyik se számít, semmi nem történik velük, és néhány csak 1-2 jelenet erejéig jelenik meg: A főhős iskolai tanulmányainak javulása, azok után, hogy kirendelik mellé segítőnek a helyes fiút, abbamarad, semmit se tanulnak és a főhősnek a rossz jegyekből semmi hátránya nem lesz. A barátai gondjai (Gracie függősége, Chelsea lopása és függősége, Finn rejtélyes múltja, amiből egy darab dolog sem derül ki) egy-két mondat erejéig vannak megemlítve, átsuhan felette a főhős, tesz rájuk, és Anderson se figyel rájuk, és ezzel nem azt éri el, hogy azt mondja, hogy igen, mindig is lesznek problémák az életben, hanem lekicsinyli ezeket, és a romantikát helyezi előtérbe.

Mert igazából ez egy romantikus regény, és ha valaki egy szórakoztató, egy délutános könyvre vágyik, lehet jobban fog neki tetszeni, mint nekem. De sajnos személy szerint nekem a romantika is csak egy újabb összecsapott cselekményelem volt, ugyanis miután hirtelen kitalálja a sztár fiú, aki okos és gyönyörű és minden lány vele flörtöl, hogy ő a főhőssel akar randizni, azt le is rendezi Anderson az első 100 oldalon. Két találkozás után már járni kezdenek, és mivel más nem történik a könyvben, legalább reméltem, hogy a kapcsolatuk valami fejlődésen megy át, vagy aranyos/érdekes lesz olvasni róla, mert az elején még tetszett a humor, ahogy évődtek egymással, de csalódnom kellett. Finn és Hayley is önző, és amikor Hayley bajban van, Finn csak körberöhögi és semmibe veszi, ha olyan kedve van, leribancozza a barátnőjét, sőt még Hayley mellett flörtöl más lányokkal is. A vicc ebben az, hogy Hayley nem haragszik meg ezért Finnre, nem, a hibás az a ribanc…

Mert Hayley ennyire nőgyűlölő. Én értem a negatív hősöket, nem zavar, ha valaki utálja az embereket, ha valaki önző, gyáva vagy bármilyen negatív tulajdonsága van, HA úgy van ábrázolva a könyvben, hogy ezek bizony a karakter hibái. Hayley önző, idegesítő, gyerekes, hisztis, hihetetlenül előítéletes, és őt állítja Anderson a középpontba, mint valami követendő példát, és Hayley nem is változik semmit. Nem arról szól a történet, hogy végre kinyitja a szemét és rájön, hogy mindenki ember, hogy hülye volt, nem, elnyeri a méltó happy endjét, mikor a legkevésbé sem érdemelte meg.

Hayley annyiszor használja a „kurva” szót, hogy beleszédültem. Olyan lány, aki szoknyát mer hordani? Kurva. Olyan lány, aki szereti a magas sarkú cipőt, de kisebb melle van, mint a főhősnek? Kurva. Az apja barátnője, akit sosem látott, csak az első randi előtt hallott róla? „Ócska büdös kurva.”

A mostoha anyja, aki régen alkoholista volt, de sosem bántotta Hayley-t ellenben az apjával, aki még fontos szereplő és ő volt talán az egyetlen, aki ki volt dolgozva. Hayley viszont megmagyarázhatatlan okokból gyűlöli, Anderson nem is megy annyira bele, pedig érdekes szál lenne, hogyan bocsáthatunk meg a szülő figuráknak. Értem, hogy Trish otthagyta Hayley-t, de szegény nő annyi mindent megtesz Hayley-ért, aki viszont ezt úgy viszonozza, hogy öt éves módjára ki akarja utálni… komolyan mondom, egyszer olyan bosszút áll rajta, hogy bemegy vele a szupermarketbe és telepakol egy kosarat homárral meg kaviárral… Hogy ebből, mit gondol, mi lesz? Nem gondolja egy tizenhét éves lány, hogy ezt simán visszapakoltatják vele a polcra?

Eközben persze Hayley lenéz mindenki mást. Neki kérem szépen randizási gondjai vannak, de a pasijával erről nem beszélhet, mert nem értené meg (akkor minek randizol vele?), a barátnője épp el-elszökik otthonról, mert olyan rossz otthon a helyzet, és hogy meri az a ribanc nem meghallgatni, az apja meg épp a háborús emlékeivel küzd, az is mennyire nem fontos már, ha a csodaszép fiúról van szó. Hayley kijelenti, hogy az összes osztálytársa annyira hülye, hogy senki nem tud óvszert és fogamzásgátlót használni, csak ő, ezért a többiek tuti nem élnek szexuális életet. Hayley szerint mindenki annyira hülye az iskolában – a tanárokat is beleértve, hogy „kitüntetést kéne kapnia, amiért nem ver mindenkit képen.” Inkább nekem kéne, hogy nem vágtam a falhoz az e-book olvasót dühömben… Hayley kineveti Finn fóbiáját és beleerőlteti egy olyan helyzetbe, amitől a fiú pánikrohamot kap, amikor a barátnője rosszul van (igaz, csak másnapos), Hayley kijelenti, hogy miért ennyire nyafogós. Hozzáteszem, Hayley is nyúlt szerekhez, szóval nincs semmi joga elítélni a barátnőjét ezen a ponton. Hayley nyafog, hogy a pasija munkát mert szerezni, és nem szólt neki, mert így ki fogja kocsival furikázni a lányt. Amikor az apja kórházba kerül, a legelső dolga, hogy a pasija kockás hasára nyálazzon, és arról panaszkodjon, hogy de nagy melle van (!) és amikor meghal az egyik közeli ismerőse EGY DARAB gondolata sincs róla, semmilyen érzelmi reakciója, olyan, mintha a szereplő nem is létezett volna. Hayley és Finn lenézik a barátaikat (akiket nem kell félteni, ugyanilyen idegesítőek), plusz a lány ki akarja a barátnőjét rakni a hidegbe aludni, mert nem lehet kettesben a pasijával… És bónuszként, Hayley még a saját kutyáját is lenézi, mert ki kell ásni neki egy gödröt a méteres hóban, mert a szerencsétlen kutya nem szereti a hideg hóba tenni a nemi szervét és elvégezni a dolgát. Minek neked kutya, Hayley?

A The Impossible Knife of Memory hiába szólna a poszttraumás stressz zavarról, az csak tálaló köret, a főhős annyira el van foglalva saját magával, hogy egy-két jeleneten kívül a háború témája szinte fel se merül. Aki egy komoly, elgondolkodtató könyvet vár, az csalódni fog, ez csak egy érzelemmentes és eléggé unalmas regény két elviselhetetlen tini szerelméről, de talán a romantikára vágyók élvezhetik.

Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: a fogalmazás

Ami nem tetszett: a komoly téma semmibe vétele, a főhős

A történet: 2/5 pontból

A karakterek: 2/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: Viking Juvenile

Kiadás dátuma: 2014. január 7.

Oldalszám: 400 oldal

Honnan: saját, e-book