Ugrás a fő tartalomra

Victoria Schwab: Felszabadulás

Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között.

Sorozat: Az Archívum 2. része.

Úgy általában az egészről: Közel három hét telt mióta Owen, a renegát Történet megpróbálta lerombolni az Archívumot, a helyet, ahol a holtak emlékképének másolatait őrzi. Mackenzie, a fiatal Őrző, akinek feladata a megszökött Történetek visszavitele, megakadályozta ezt, méghozzá úgy, hogy Owent a semmibe lökte, így a fiúnak végleg vége, mégis kísérti Mac álmait. A gond csak az, hogy Mac egyre fáradtabb és a rémálmok lassan átfolynak az ébrenlétbe, és így a lánynak még nehezebb az új iskolai tanévvel és az új iskola társaival megbirkózni, habár már első nap felkelti az ügyeletes szívtipró figyelmét. Ráadásul kiderül, hogy Wesley is tartogat titkokat, mint például, hogy abba az elit iskolába jár, ahova Macet íratták. De persze egy Őrző élete nem lehet ennyire egyszerű: Sorra tűnnek el emberek rejtélyesen, amihez valami köze van Macnek.

Jajj, ez a könyv! Az első részbe egyből beleszerettem, mert Schwab annyira hátborzongatóan jó világot teremtetett és imádtam, hogy olyan valósak és emberiek a szereplők, és a gyász nem csak toldalék dráma elem volt. És ez a rész sem rossz, de annyira elmaradt az első résztől, hogy egy kicsit csalódtam. Először is: Ez a kötet sorozatzáró lett volna, – és még mindig bizonytalan a harmadik rész megjelenése –, és annak nagyon kevés, hiszen hiába lógat be Schwab Wesley-ről információkat, hogy talán a rajongói megismerhessék a családi hátterét, egyszerűen a kifejtés és az érzelmi hatás elmarad, és a történet is nyitottan ér véget. Na, persze el lehet képzelni, hogy mi fog következni, de nekem ez tipikusan olyan lezárás volt, ami egy nagy fináléhoz fog vezetni. Szóval Schwab hiába írta ezt befejezésnek, teljesen átvezető rész íze van, és sajnos ezért „trilógia középső része” betegségben szenved.

Leginkább csak három dolog rontotta le számomra az olvasási élményt: A történet elég egyszerű, semmi csavar nincs benne, és leginkább még nyomozás se, nagyon sok szálon futna a történet – iskolai élet, romantika, az eltűnések, az Archívumi elégedetlenkedés, Mac rémálmai –, ettől pedig néha belassul a regény, és előkerülnek azok a fránya erőltetett cselekményelemek, amiket ki nem állhatok. Mac amúgy okos főszereplő lenne, de itt pusztán azért, hogy lehessen bonyodalom, nem mond el senkinek semmit, illetve pont a legfontosabb részeket nem, VÉLETLENÜL pont azokat a részeket, amire a másik fél simán tudna válaszolni, és elsimítana 50 oldalnyi felesleges szenvedést. Egy kicsit becsapva érzem magam, mert a főcselekményt egyszerű kommunikációs félreértésre építette Schwab, ami számomra idegtépő. Ezek mellett egy kicsit túl sok véletlen és erőltetett VÉLETLEN kapcsolat került a kötetbe – az ügyön dolgozó nyomozó éppen Mac barátnőjének apja és hadd ne mondjam, a főcsavar magyarázatában akkora lyuk van, hogy egy kamion is átfér rajta.

De míg a történet része elkapkodott és enyhén összecsapott, Az Archívumból már megismert hangulat megvan, és ezért szerettem olvasni. A gyász még mindig szerepet játszik Mac életében, és ezzel együtt még az Owennel történtek traumája is üldözi a főhősünket, ami Macet a töréspontja felé taszítja. A történet javarészt arról szól, ahogy Mac megpróbálja összeszedni az élete és elméje törött darabjait, és ez amit nagyon imádtam. Végre egy könyv, ahol a főhőst igenis megviseli, ha meg akarják ölni, és nem csak egy vállrándítással elintézi. A regény hangulata ezért nyomasztó, és Schwab továbbra is úgy festi fel az érzelmeket a szavakkal, így egy kicsit én is együtt szenvedtem és veszítettem el az eszem Mackel.

„− Szerintem túl sok páncélt viselsz − mondja. Felvonom a szemöldököm, de ő folytatja. − A páncélban pedig az az érdekes, hogy nem csupán távol tartja a többi embert, hanem minket is benntart. Felépítjük magunk köré, és közben nem jövünk rá, hogy ezzel bezárjuk magunkat. És voltaképpen a végén két ember leszünk. A fényes fémváz…
Az acéllány.
− … és az ember odabent, aki közben darabokra hullik.
− Én nem.
− Nem lehetsz két ember. A végén aztán egyik sem leszel.”

Mac pesszimizmusa is kiérződik a sorok közül, és hiába ifjúsági regény ez, a világ nem szép és tökéletes, és Mac már látja az Archívum hibáit. És igazából ez a történet nem másról szól, mint Mac harcáról a rémálmaival, saját félelmeivel és kétségeivel. El kell döntenie, hogy mit gondol az Archívum szabályairól, hogy mihez is szeretne kezdeni az életével, és fel kell dolgoznia, hogy talán a hőn szeretett nagyapjának is lehettek hibái.

„Ahogy az ajtó becsukódik mögöttem, visszatartom a lélegzetem, mint a gyerekek, amikor temető mellett mennek el. Ez babonaság − csak valami ostoba remény, hogy a rossz dolgok nem fognak megtörténni, ha az ember nem lélegzi be őket.”

Ugyanakkor felmerül annak a dilemmája, hogy megéri-e emlékezni a fájdalmas dolgokra, még ha közben meg is törnek-e minket, és ezt Schwab nagyon ügyesen ki is emeli a történetet beborító visszaemlékezésekkel. Míg az első részben csak a Papival eltöltött időre emlékszik vissza Mac, itt a Wesley-vel töltött nyári szünettől kezdve, Owenen és Benen át mindenféle emlékeket láthatunk, ezzel is alátámasztva azt, hogy az emlékek építenek fel minket, mindegy milyen nehéz is velük.

A romantika is előtérbe kerül, ugyanis újabb szerelmi háromszöggel találkozhatunk, de mégsem éreztem soknak. Noha Wes nekem nem az esetem, de nem is idegesített, és valószínű, hogy a rajongói imádni és falni fogják a sorait. Mégis szerettem, hogy Schwab egy újabb választási lehetőséget görgetett Mac elé, mert így végre Mac normalitásra vágyó énjét is képviselte egy fiú, és ezzel segített a főhősünknek feldolgozni, hogy mit is akar igazán.

A Felszabadulás inkább szól a lelki sebekről és a karakterfejlődésről, mint a nyomozásról, a csendes, bőr alá bekúszó rettegésről és őrületről, így aki nem feltétlen vár cselekményközpontú regényt, ugyanúgy élvezheti, mint az első részt.

A kötetet köszönöm a Főnix Könyvműhelynek!

Kedvenc karakter: Owen, Cash

Ami kifejezetten tetszett: a hangulat, ahogy a traumát kezelik

Ami nem tetszett: lassú, átlátszó történet, Mac egy picit ostoba

A történet: 4/5 pontból

A karakterek: 4/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Főnix Könyvműhely

Kiadás dátuma: 2014. április 25. (eredeti: 2014. január 28.)

Oldalszám: 296 oldal

Honnan: kiadótól recenziós példány

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Top 10: Kedvenc disztópiás/poszt-apokaliptikus regény

A LISTA FOLYAMATOSAN FRISSÜL! (utoljára frissítve 2016. május 22 .) 10. James Dashner: Az útvesztő (ifjúsági, 3 részes sorozat) Thomas egy hideg, sötét liftben tér magához, s az egyetlen dolog, amire emlékszik, az a keresztneve. Minden más eltűnt az emlékezetéből. Amikor a lift ajtaja kinyílik, Thomas a Tisztáson találja magát egy csapat srác között. A Tisztáson élő fiúk mindennap Futárokat küldenek a lakóhelyüket körbeölelő Útvesztőbe, amelyet nehéz kiismerni, mivel a falai minden éjjel elmozdulnak. Thomas, az utolsóként érkező újonc számára egyre inkább nyilvánvalóvá válik, hogy az Útvesztő egy kód, ami megfejtésre vár. Úgy dönt tehát, hogy ő is Futár lesz. Annak viszont, hogy a megfejtés közelébe kerüljön, komoly ára van: például olyan lényekkel is találkoznia kell, akik elől mindenki más menekül. EGYSZER CSAK MINDEN MEGVÁLTOZIK… …megérkezik a Tisztásra az egyetlen lány, Teresa, aki nemcsak Thomasra lesz nagy hatással, hanem az egész csapat sorsára is. James Dashner tril

V. C. Andrews: Virágok a Padláson

Hogy akadtam rá: Mivel fura érdeklődési köröm van, sokszor belebotlottam ebbe a könyvbe, végül egy német lány javasolta, hogy olvassam el (egyezik az ízlésünk), mivel úgy gondolta, hogy imádnám. Úgy általában az egészről: Adott nekünk a Dollangager család, akik abszolút tökéletesek. Ott van Corrine, a gyönyörű anya, Christopher, a szerető család apa, ifjabbik Christopher, az okos báty, Catherine, a főhősünk, aki balerina akar lenni, és két kisebb iker Cory és Carrie. Igen, a család, mint látjuk imádja a C betűs kezdőneveket. Mind gyönyörűek, mind szőkék és kék szeműek, a szomszédok Dresden babáknak hívják őket, irigylésre méltó életük van. Ha anyuci egy kicsit túl sokat is törődik a külsejével, ugyan mi az, hiszen szeret itt mindenki mindenkit. Ám egy napon a családfő autóbalesetben meghal, és innentől kezdve a tökéletes családi idill megtörik. Édesanyjuk picit összeomlik, de hát ez várható is, végül a szüleihez fordul, és sok-sok levél után a vonakodó nagyszülők készek arra, hogy b

Cassandra Clare: Clockwork Angel - Az Angyal

Hogy akadtam rá: Clare mániás vagyok a fanficjei óta. Úgy általában az egészről: Íme az Infernal Devices 1. része, az új Árnyvadász trilógia, amire annyira vártunk az Üvegváros után. Ismerjük Clare stílusát és szeretjük, ezért nagy volt az elvárás, főleg ugye pasi karakter szinten. De úgy írom le a kritikát, hogy mindenki értse, hiszen ez a kötet is ilyen, nem kell feltétlen előtte olvasni a Végzet Ereklyéit. 1878-at írunk, és a prológusban már találkozunk Willel és Jemmel a két férfi szereplőnkkel, akik nem mások, mint Árnyvadászok, azaz félangyal félember démonvadászok. Most is épp démonvadásznak, miközben egy rejtélyes gyilkosságba botlanak, ami után el is kezdenek nyomozni. Eközben Tessa Gray, ami igazi főszereplőnk megérkezik Londonba, mivel a nagynénje meghalt, és amellett is árva, már nem maradt más neki a világon, csak a bátyja. Igen ám, de hamar rá kell jönnie, hogy a bátyját, Nathanielt elrabolták a Sötét Nővérek névre hallgató warlockok. (Warlockok = féldémonok, akik