Úgy általában az egészről: Melanie tíz éves, és bár nem emlékszik, hogyan került a bázisra, szeret ott élni. Minden reggel katonák szíjazzák a székébe és miközben fegyvert fognak rá, elviszik a tanterembe, ahol mindenféle érdekes dolgot tanulhat a világról. Bár Melanie-nak az az érzése van, hogy amit leadnak tananyagot a tanárok, nem biztos, hogy pontos, mert 30 évvel ezelőtt valami szörnyűség történt a földön, amit bár ő maga a saját szemével még nem látott, de hallott történeteket szörnyekről, az éhesekről, akik embereket esznek. De Melanie boldog, hiszen ott van a kedvenc tanára, Miss Justineau, akit annyira szeret, mintha az anyja lenne, és el is határozza, hogy bármi áron megvédi őt. Egyedül az ébreszt aggodalomra okot Melanie-ban, hogy jó pár gyereket az osztályból kivisznek a folyosó túloldalán lévő ajtón és sosem térnek vissza.
Igazság szerint elsőre elkerültem ezt a könyvet, mert urgh… zombik. Magával a témával nem lenne bajom, de bármi, amit olvastam/láttam elég gyengének bizonyult, és semmi kedvem nem volt egy újabb csalódásra. Aztán teltek a hónapok és sikerült rájönnöm, hogy M. R. Carey nem más, mint Mike Carey, az én abszolút kedvenc íróm, aki inkább képregényekre szakosodott, ezért mindig örülök, ha egy regényét tarthatom a kezemben.
Fura regény ez, és nem is tudom tényleg, hogyan írjam le. Úgy éreztem, mintha három különböző könyvet olvasnék, és ez itt most nem negatív jelző. Az első részben Melanie narrációja dominál, ami egyszerűen szívfacsaró, hiszen egy tíz éves lány gyermeki ártatlanságán keresztül látjuk a poszt-apokaliptikus világban működő katonai bázist és vele az emberek kegyetlenségét és az erőszakot. De Melanie-nak természetes, hogy úgy bánnak vele, mintha nem lenne ember, és hogy fenyegetik és hogy lehordják mindennek, mert egész életében nem ismert mást. Ezért is olyan könnyű Melanie-t megszeretni és neki szurkolni, és valahol úgy érzem, jól tette Carey, hogy az egész világot először a kislány szemén keresztül mutatta be, és észrevétlenül állított minket a „jó” oldalra. Noha később több szemszögön át látjuk a történetet, mégis úgy érzem, hogy ez a regény javarészt Melanie története, ezért is kezdjük vele a karakterek közül az ismerkedést.
Aki esetleg olvasta a The Unwritten Carey tollából, azt tudhatja, hogy az írót mennyire érdeklik a történetek és az emberiségre kifejtett hatásaik. A könyv első felében ez nagyon hangsúlyos, hiszen Melanie meséken, mondákon, mítoszokon, könyveken át ismeri meg a világot, és valahogy úgy érezzük, hogy Melanie-nak van igaza, míg a többi karakter elfelejti mi az az emberségesség, a remény és sokszor a helyes utat sem találják az életükben. Míg a többiek elveszettek Melanie történetekkel vonja magát körbe, ő lesz az összes görög hős, ő Pandóra, akit úgy teremtettek az istenek, hogy kinyissa a szelencét, és az elején ő a toronyba zárt hercegnő.
A történet egy része Melanie énkereséséről szól, és mondhatnánk, hogy egy átlagos felnőtté válásról szóló regény, hiszen Melanie egy naiv, ártatlan kislányból lesz az, aki megpróbálja megmenteni a világot. Melanie, ahogy az utazása során felfedezi a világot az összes jó és rossz oldalával maga mögött hagyja a tehetetlen hercegre váró hercegnő képét, és ő lesz a hős inkább.
Bár a regény nagy részét átszövik a tündérmese elemek és hasonlatok, és ezért hívhatnánk egy zombis modern mesének is, mégis Pandóra története a központi elem, a címét is innen kapta a könyv. És habár Melanie a fő Pandóra alak, hiszen már-már önpusztítóan kíváncsi, mégis a többieket is Pandóra-félének írja le Carey.
„Nem csak Pandórában rejtőzött ez az elkerülhetetlen gyengeség. Úgy tűnik, mindenkit így teremtettek, hogy néha rossz vagy hülye dolgokat tegyenek.”
A könyv második fele egy akciódús zombi elől menekülős regény, ami engem teljesen meglepett a kezdeti érzelmes-gondolkodós vonulat után, és a könyv nagy részét ez teszi ki. Nincsenek itt nagy csavarok, a megszokott túlélős regény hangulatát kelti ebben a részben, de minden mondatát imádtam, és nagy szerepe volt ebben a karaktereknek.
Melanie mellett a többi főhősünk is teljesen kidolgozott és emberi. Érdekes megjegyezni, hogy a két nő, Dr. Caldwell, a főorvos és Miss Justineau, akiket Melanie az első fejezetekben kedvesnek lát, pont, hogy nem azok, és mindkét karakternek szörnyen sötét oldala van, míg a katonák és vezetőjük, Parks ennek szöges ellentéte: Melanie utálja őket, és később kell rájönnie, hogy helyén van a szívük.
Először kicsit furcsálltam is, hogy mennyire részletesen tudjuk meg a karakterek múltját, és erre vajon miért van ekkora szükség, de a végén megértettem. Noha ez a történet egy poszt-apokaliptikus világban játszódik, az apokaliptikus esemény miértjére és hogyanjára nem derül fény, és a diktatórikus államot se látjuk, csak hallunk róla, egészen egyszerűen azért, mert nem számít. És itt jön be a karakterek részletessége: Ez a regény inkább karakterdráma egy szélsőséges környezetbe helyezve. Hiába vannak zombik, hiába van a kihalás szélén az emberiség, a legtöbb karakternek átlagos problémái vannak: Gallagher megpróbál kitörni az abuzív és alkoholista családjából és a romokban heverő életéből, Miss Justineau szörnyű titkot rejteget, és Dr. Caldwell és Parks pedig maguknak igazolják a rettenetes dolgokat, amit tettek.
A könyv persze horror és akad benne pár gyomorforgató jelenet, például élve boncolás képében, de az igazi horror az, hogy az emberek mire képesek. A kegyetlenség, embertelenség, amit azzal igazolnak, hogy csak így tudnak túlélni az igazán hátborzongató dolog itt, és bár a zombi fertőzés itt talán enyhítő körülménynek tekinthető, de igazából nem az, hiszen ezzel csak azt mutatja be Carey, hogy bármilyen háború idején mivel áltatják magukat azok az emberek, akik rossz döntést hoznak. A regényben látjuk, hogy nem is olyan sok különbség van a túlélő emberek, a bűnöző törzsekbe verődöttek és a zombik között, valahol mind elfelejtették mit jelent embernek lenni és talán ez a legnagyobb bűn, amit el lehet követni, és a zombiknak legalább nem volt választási lehetőségük.
A poszt elején említettem, hogy úgy éreztem, többfajta könyvet olvasok egyszerre és a harmadik pedig a végén jött elő, és ott nyert minden értelmet. A befejezés olyan Mike Carey-s és már annyit olvastam tőle, mégis meglepett, és annyira hatással volt rám érzelmileg, hogy azóta is ezen rágódom. A vége miatt értettem meg miért kellett ilyen részletesen megismerni a karaktereket, és hogy miről is szólt igazából a történet.
Ez a regény nem más, mint egy vezeklés története. Négy szereplő, akiknek kisebb-nagyobb bűnök vannak a lelkiismeretén útnak indulnak, és ennek az útnak nem a túlélés a lényege, hanem a megbocsátás és a vezeklés. Melanie, aki ellen mind elkövettek valamit elfogadja/megszereti őket és ahogy a karakterek viszonya változik Melanie-val úgy jönnek rá arra, hogy mit is tettek igazából, és a végén mindenki elnyeri a méltó jutalmát vagy büntetését.
A The Girl with All the Gifts egy kegyetlen, erőszakos modern mese köntösbe bújtatott történet a bűnökről és a bűnhődésről, arról, hogy mit jelent embernek lenni, és hogy mindig van remény, még ha az oda vezető út nagyon sötét is, és közben felveti a kérdést, vajon érdemes-e megmenteni az emberiséget.
Kedvenc karakter: Melanie, Gallagher, Parks, Miss Justineau
Ami kifejezetten tetszett: a zombik magyarázata, a mondanivaló, A VÉGE
Ami nem tetszett: -
A történet: 5/5 pontból
A karakterek: 5/5 pontból
A borító: 4/5 pontból
Kiadó: Orbit
Kiadás dátuma: 2014. január 14.
Oldalszám: 416 oldal
Honnan: saját, e-book
Megjegyzések
Megjegyzés küldése