Claudia Gray: Afterlife - Az életen is túl

Hogy akadtam rá: Egy "Mit olvassunk az Alkonyat után" cikkben leltem.

Úgy általában az egészről: Bianca lidérc lett, Lucas pedig vámpír, a két ellentétes faj. Eddig mondjuk vámpír-vámpír vadász felállásban küzdöttek szerelmükért, most pedig mindketten halottak és úgy tengetik utóéletüket. Viszont Lucas nehezen kezeli a vérszomjat, és nincs más ötletük, minthogy visszatérjenek az Örökéj Akadémia falai közé.

Befejező kötet ez, és mint olyan, sokat vár tőle az ember, noha ez a sorozat sosem volt a szívem csücske, a vámpírok miatt elolvastam. Nos, Claudia Grayről bebizonyosodott, hogy ha akarna, tudna írni, de megsínylette az Evernight azt, hogy ez az első könyve. Nincs karakterizálás, és az első könyv E/1-es csattanója, hogy a feléig elfelejtette velünk közölni Gray, hogy ők vámpírok, nagyon lehúzta a dolgot. De kezdjünk bele a negyedik kötet elemzésébe.

Összességében úgy érzem, hogy a történet maga megállta volna a helyét az én mércémen. Nehéz kifejezni ezt úgy, hogy ne legyen csalóka. Nem azt mondom, hogy ütős, dehogy, nem azt mondom, hogy tetszett, csak azt, hogy láttam benne valami potenciált. Ugyanis végre Gray komolyan vette azokat a dolgokat, amit eddig elhanyagolt és elbaltázott: a vámpírság kérdése és a nemi erőszak. Végre Lucas úgy viselkedik, mint egy igazi vámpír, és tényleg nehezére esik annak lennie, ami nem akart, akiket utálva felnőtt. Bár nem ábrázolja annyira tökéletesen, hiszen a regény egy kicsit kidolgozatlan számomra, mégis értékelem, hogy ami Biancánál és a többieknél nem volt meg, az Lucasnál igen. Raquel és a nemi erőszak dolga is végre valamennyire értékelhetően van leírva, de még mindig nem az igazi.

A karakterek sem javultak nagyon, és ez minimum egy pontot levon a könyv értékéből, mivel a történetek alappillére a jó karakterizálás, ami nagyon hiányzott ebből a kötetből. Balthazar lenne még az egyetlen, akire azt mondanám, hogy érdekes, de ő is nagyon felszínesen összedobott karakter. Csak remélni tudom, hogy Gray tanult a hibáiból.

Habár azért akadt végre a könyvben egy kis humor, ami feldobta az olvasását. Nem egetverően nagy, de jóízűen fel-felkacagtam. Hozzáteszem, hogy Lucas és Balthazar között több vonzódást láttam (igen, romantikus értelemben), mint Bianca és a pasik között. Sőt, még Ranulf és Vic között is. És ez nem hiszem, hogy csak az én hibám, hanem a rossz karakterizálás és suta fogalmazás oka.

A történet maga nem akkora, mint amire a fülszöveg utal, semmi vámpír vs. lidérc háború nincs, és ez csalódást is okozott, hogy megint csak a marketingfogás volt nagy. Viszont ennek ellenére úgy érzem, hogy végre jelentősége is volt a történetnek, végre normálisan felépítette, megvolt mindennek az ok-okozata. Viszont mégis ez a gyengepontja valahol, hogy mindenegyes dolog ennyire átlátszóan fontos. Ez olyan, mint egy gyenge fanfiction, vagy egy 14 éves író műve. Egyszerűen minden utalás, minden apró nyom szájbarágósan van elénk téve, mintha Gray félne attól, hogy nem értjük meg, hogy „úúúú, ez az első részben kapott kitűző fontos, úúúú ezek az álmok jelképesek és fontosak.”

Vannak apró logikai bakik is, mert miért ne lennének? De mégis kevesebb, mint eddig volt. Lucas vámpír, ám mikor találkozik az édesanyjával meg a vámpírvadászokkal, azok először észre se veszik, hogy vámpír… Pedig ugye milyen penge vadászok is ők. Ezt már a harmadik részben megállapítottuk, hogy elég gyenge. Bianca pedig mindig odamegy, ahol nyilván neki rossz lesz, vagy veszélyes, és ez nem bátorság, ez szimpla hülyeség és írói erőltetés, hogy márpedig veszélybe helyezem a főhőst, hogy legyen valami cselekmény. Kedves, Gray, ezt meg lehetett volna oldani kicsit körmönfontabban is. Aztán ugye Lucas vámpír, Bianca lidérc, két ellentét, halálos ellenségek és van minden bizonnyal oka is, így annyira hihetetlen volt, hogy Lucas véletlenszerűen beleiszik Bianca vérébe… hiszen az lidérc is (hogy is van vére akkor?) Az egész egyszerűen olyan, hogy szinte látjuk, ahogy az író kézzel belenyúl, és bökdösi a szereplőit, ahogy a cselekmény megkívánja és ettől lesz az egész olyan mű, ettől nem lehet élvezni, mint regényt.

Alapvető hiba benne, hogy a párbeszédek és életszerűtlenek, nem lehet elhinni, hogy bárki ilyet mond. És ez a legnagyobb hibája az egésznek. Akar egy mögöttes tartalmat behozni Gray, ami szép és jó és fontos. Itt az lenne, hogy le kell győznünk az előítéleteinket, főleg a melegekkel és a kisebbségi népcsoportokkal szemben, mert mind emberek vagyunk, érzünk, a szexuális beállítottságunk és a nemzetségünk ezen mit sem változtat. Teljesen egyetértek a mondandóval, viszont úgy kilátszik a lapok közül, hogy szinte mintha egy zöldségfőzeléket dugna a szánkba és azt mondja nekünk: egyétek meg gyerekek, mert ettől lesztek okosak és erősek. És a körítés mellé, az erőltetett párbeszédek olyan élvezetesek, mint az egy hetes száraz kenyér. Nyögvenyelősen lehet ezt csak lenyelni, és nem esik jól. Az érzelmeket Gray nem megmutatja, hanem leírja hatszor, hogy „ők nagyon szeretik egymást.” Ezt inkább meg kéne mutatnia tettekkel, hiszen ez a karakterizálás alappontja, Graynek pedig ez nem jön össze.

Összességében számomra lezárt volt a kötet, és az a baj vele, hogy az előző három rész teljesen felesleges volt hozzá, ha írt volna elé még pár fejezetet, amiben összefoglalja az első három rész történéseit, simán elment volna ez a könyv. Nem kellett ennek a sorozatnyújtás, mert látszik, hogy mindent ebben a részben akart elmondani Gray. Akinek tetszett az első rész, ezt is imádni fogja, de nem hozott nagy színvonalat Gray. Örülök, hogy vége a sorozatnak, bár a spin-off Balthazaros részt be fogom próbálni.



Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: -

Ami nem tetszett: a sok írói erőltetés

A történet: 3/5 pontból

A karakterek: 2/5 pontból

A borító: 1/5 pontból

Kiadó: Könyvmolyképző

Kiadás dátuma: 2011. június 2.

Oldalszám: 340 oldal