Ugrás a fő tartalomra

Walter Simonson: World of Warcraft vol. 1 (A Háború Világa)

Hogy akadtam rá: Egy szó: Warcraft

Úgy általában az egészről: Miután Vérszem Vörösököl, a nagy gladiátor bajnok meghalt, Rehgarnak, az ork sámánnak új csapatot kell összehoznia a Dire Maulban megrendezett éves versenyre. Az új csapat nem áll másból, mint Broll Medvebundából (kénytelen voltam magyarítani a nevet, annyira tetszik :D), egy agresszív és megtört éjtünde druidából és Valeera Vérzőből, a vértündéből. Ám kell még persze még egy tag is, akit szerencsés véletlen útján találnak meg, egy embert, aki Durotar partjain ébred és nem emlékszik semmire az életéből csak arra, hogy bizony ő harcolni tud. Így hát a három faj különböző képviselője, amiből ugye akad itt Szövetséges és Hordás is, kénytelenek összefogni, hogy túléljék a szolgasorsot és a véres versenyt.

Noha Warcraft univerzum ez is, és a gyengepontom, mégsem vagyok ezzel a kötettel teljesen elégedett. Tehát lehet azt mondani, hogy a szívem csücskével sem lehet úgy elvakítani, hogy ne vegyem észre a bődületes hibákat. Az az igazság, hogy eddig javarészt csak Vertigo képregényt olvastam (kivéve manga ugye), és azoknak volt egy minősége: eszeveszett bonyolult, izgalmas sztorik, jó karakterek, isteni humor és pöpec hangulat. Nos, itt csalódtam, bár értelemszerűen nem horror fantasyt vártam, hanem egy jó kis warcraftos középkori kalandozós sztorit és valamiért nem teljesen ezt kaptam.

Maga a történet lehet, hogy jó lenne, sőt, érdekel és olvasom tovább, bár ugye kifejezetten fantasy klisés, de hát az ember nem is vár többet. Viszont az eleje szerintem nagyon félrevezető. Adott ez az arénázós-gladiátoros-harcolós dolog, amit személy szerint, mint témát utálok (bármilyen filmben/sztoriban), de gondoltam adok neki egy esélyt. És az a gond, hogy az első 2-3 fejezetben ez áll a középpontban, hogyan harcolnak, hogyan tanulnak (amit igen gyorsan lerendeznek azért, ahhoz képest, hogy utána azt mondják mekkora kiképzést kaptak ott), és hogyan vesznek részt ezen a versenyen. Mégsem ez a főszál, sőt még csak nem is alappillére a történetnek, egyszerűen annyi kellett, hogy három más fajú lény, lehetőleg Hordás és Szövetséges is valahol találkozzon, ahol kénytelenek együttműködni. Ezt hívják írói erőltetésnek, ha valami ennyire átlátszó.

Másfelől nagyon nagy vérző sebe az egésznek, hogy Simonson nem döntötte el, kicsoda is a közönség. Bárki vagy csak hardcore Warcraft fanok? Példának okáért olvastam én olyan gamer könyvet, amihez semmi közöm nem volt és élveztem a regényt, vagy ott van a Napkút trilógia, ami Warcraftos és gyönyörűen lehet érteni a játék nélkül is. Itt ez hiányzik, ugyanis hiába írja le, óh ez X az Y törzs fővárosa, egyszerűen mindent párbeszédben akar megmutatni, ami persze alap a képregényben, de ne csak tömör szöveg legyen akkor már, hanem visszaemlékezés. Használjuk már ki, hogy KÉPregény és van vizuális eszközünk is. És ezen nem csak azt értem, hogy rajzoljunk bugyiban harcoló szexi tündéket. (Nem, ezért nem jár csillaglevonás, mert ez is egy közönség megfogó erő… ez van.) Egyszerűen nem tudtam átérezni az éjtündék és a vértündék közötti feszültséget, mármint én értettem, de szerintem egy nem világjártas olvasónak ez semmit nem fog mondani, ahogy a mágia addiktív jellege sem, hogy miért baj az, ha a vértündék arkán mágiát használnak.

A cselekményvezetés miatt ezért az eleje szerintem lassú, és nyögvenyelősek a párbeszédek is, van ami teljesen életszerűtlen és nem oda illő, de úgy a 3. vagy 4. „fejezet” táján sikerült belerázódnia az írásba Simonsonnak és rájött, hogy pl. humor az mindenhova illik. A karaktereknek van múltja, és valamennyire felépítettek, de picit báboknak érzem még őket, remélem, hogy a következő kötetekben ez ki lesz javítva és megszeretem őket. Másfelől van egy rejtélyes gonosz karakter, akit bedobott két képkocka erejéig Simonson, de jobban is bánhatott volna vele.

A nagy cselekmény, hogy vajon az ismeretlen emberünk, később Szellemfarkasként elkeresztelt kicsoda is végül, az már érdekesebb, bár picit klisés. Mégis a suta cselekményvezetés miatt úgy éreztem, mintha csak véletlenszerűen dobta volna be ezt az elemet, pedig nyilván ugye, ha már az elején amnéziás ez lett volna a főszál.

Az apró hibái ellenére is lekötött és élveztem, és jó volt látni a halom ismerős tájat és a sok lényt (sárkányokat, nagákat, hárpiákat), és emellett pedig gyönyörű a rajzolása. Warcraft fanoknak ajánlom, a többieknek nem nagyon.

Kedvenc karakter: Valeera

Ami kifejezetten tetszett: a világ (nyilván)

Ami nem tetszett: a háttértörténetek magyarázata, a cselekményvezetés

A történet: 4/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: WildStorm

Kiadás dátuma: 2009. szeptember 1.

Oldalszám: 176 oldal

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Top 10: Kedvenc disztópiás/poszt-apokaliptikus regény

A LISTA FOLYAMATOSAN FRISSÜL! (utoljára frissítve 2016. május 22 .) 10. James Dashner: Az útvesztő (ifjúsági, 3 részes sorozat) Thomas egy hideg, sötét liftben tér magához, s az egyetlen dolog, amire emlékszik, az a keresztneve. Minden más eltűnt az emlékezetéből. Amikor a lift ajtaja kinyílik, Thomas a Tisztáson találja magát egy csapat srác között. A Tisztáson élő fiúk mindennap Futárokat küldenek a lakóhelyüket körbeölelő Útvesztőbe, amelyet nehéz kiismerni, mivel a falai minden éjjel elmozdulnak. Thomas, az utolsóként érkező újonc számára egyre inkább nyilvánvalóvá válik, hogy az Útvesztő egy kód, ami megfejtésre vár. Úgy dönt tehát, hogy ő is Futár lesz. Annak viszont, hogy a megfejtés közelébe kerüljön, komoly ára van: például olyan lényekkel is találkoznia kell, akik elől mindenki más menekül. EGYSZER CSAK MINDEN MEGVÁLTOZIK… …megérkezik a Tisztásra az egyetlen lány, Teresa, aki nemcsak Thomasra lesz nagy hatással, hanem az egész csapat sorsára is. James Dashner tril

V. C. Andrews: Virágok a Padláson

Hogy akadtam rá: Mivel fura érdeklődési köröm van, sokszor belebotlottam ebbe a könyvbe, végül egy német lány javasolta, hogy olvassam el (egyezik az ízlésünk), mivel úgy gondolta, hogy imádnám. Úgy általában az egészről: Adott nekünk a Dollangager család, akik abszolút tökéletesek. Ott van Corrine, a gyönyörű anya, Christopher, a szerető család apa, ifjabbik Christopher, az okos báty, Catherine, a főhősünk, aki balerina akar lenni, és két kisebb iker Cory és Carrie. Igen, a család, mint látjuk imádja a C betűs kezdőneveket. Mind gyönyörűek, mind szőkék és kék szeműek, a szomszédok Dresden babáknak hívják őket, irigylésre méltó életük van. Ha anyuci egy kicsit túl sokat is törődik a külsejével, ugyan mi az, hiszen szeret itt mindenki mindenkit. Ám egy napon a családfő autóbalesetben meghal, és innentől kezdve a tökéletes családi idill megtörik. Édesanyjuk picit összeomlik, de hát ez várható is, végül a szüleihez fordul, és sok-sok levél után a vonakodó nagyszülők készek arra, hogy b

J. M. Barrie: Pán Péter

Hogy akadtam rá: Egyszer volt, hol nem volt sorozat rajongója vagyok és ott beleszerettem Pán Péterbe. Úgy általában az egészről: „Nem létezett náluk boldogabb család, amíg meg nem érkezett Pán Péter.” Ilyen és hasonló baljóslatú mondatok tűzdelik a szöveget, míg megismerjük az átlagos, angol családot, Darlingékat. Nincs túl sok pénzük, a felnőttek házassága nem éppen szerelmen alapul, de van három gyerekük, akik nagyszerű képzelőerővel rendelkeznek. Mrs. Darling, miközben a szokásos anyai teendőket végzi és rendbe teszi esténként a gyermekei elméjét, Wendy, egyetlen lánya képzeletében meglát egy fura nevet, Pán Péterét. Bár a gyerekek váltig állítják, hogy sosem látták Pétert, és a szülők megrögzötten hiszik, hogy ez valami kiskori képzelgés, mégis Mrs. Darling, mintha maga is emlékezne Péterre. Aztán egyik este megjelenik egy levelekbe öltözött fiú, és szerencsétlenül elveszti az árnyékát, amit végül Wendy segít neki visszarakni. Péter, mivel annyira lenyűgözi a lány, ú