Laini Taylor: Füst és csont leánya

Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között, és jó nagy reklámja volt.

Sorozat: A Füst és csont leánya 1. része.

Úgy általában az egészről: Karou a 17 éves, valódi kék hajú lány Prágában tanul rajzolni, és éli az életét. Kicsit különcnek tartják, hiszen nem árulja el, miért festi ilyen színűre a haját, miért van a tenyerén tetoválás, miért jár el a legkülönbözőbb időpontokban titokzatos megbízásokra, és hogy mik lehetnek ezek, és honnan szedi különböző egzotikus kis csecsebecséit? Miért tud annyi nyelven? És honnan szerzi a vad ötleteit a fura lényekkel teli rajzaihoz? Hát bizony azért, mert Karounak titkos élete van, a legelső emléke, hogy egy démon, Kénkő házában játszik, és igen, a szörnyek nevelték fel őt, de szeretettel, és ezért olyan az egész, mint egy kis család. Valamiért Kénkőnek fogak kellenek a varázslataihoz, és ezeket vásárolja fel a világ összes tájairól Karou segítségével, amikért cserébe kívánságokat osztogat.

Jajj, úgy vártam ezt a könyvet! Jajj, annyira akartam szeretni! El is mondom, mit vártam. Minden kritikában kiemelték, hogy ez nem sablonos, nem nyálas, nem átlagos, ifjúsági fantasy, hanem amire vágysz, tele történettel, fordulattal, izgalmakkal és varázslatos tájakkal. Ebből az utolsó kipipálva, na de a többi?

Sokan fogják imádni és jogosan, mert valahol ez nem egy szörnyű könyv, de nem nekem való. Nem akarok senkit eltántorítani tőle, mert Taylor mesésen ír, tényleg. Annyira jók a leírások, az első 100 oldal csupa hangulat, bár lassan hömpölygött a cselekmény, és inkább a világot mutatta be, ami teljesen élvezetes volt. Imádtam Kénkő boltját, a különös lényeket (madár-pillangók), és hogy Karou mennyire szereti ezeket a démonokat, mintha a családja lenne, és tényleg, azok is. Ami viszont kétes elem az írásmódban: az a nézőpontváltás. E/3-mas a regény, ezért jobban átjönnek a leírások, és nem is annyira irritáló, ha nézőpontot vált, de történetvezetésileg volt elég rossz húzás. Van olyan lényegtelen szereplő szempontjából egy egész fejezet, ami tök felesleges, csak szószám húzás, RÁADÁSUL UGYANAZT LÁTJUK MÉG EGYSZER TELJES EGÉSZÉBEN A FŐSZEREPLŐ SZEMPONTJÁBÓL. Hozzáadott valamit, hogy láttuk, hogy kis szereplő féltékeny? Semmit. És ez a baj, hogy tele van ilyen hullámvölgyekkel a könyv. Rengeteg helyen pont a nézőpontváltás miatt lesz fájdalmasan átlátszó a történet, és ezt nagyon sajnáltam.

Tehát a történet: Az első 100 oldal az említett világbemutatás, ahol az olvasó azon töpreng, ejj, mi lehet a főhős, jajj, mi lehet itt a világgal, mire kellenek a fogak? Na, ez lenne igazán érdekes a könyvben, de történik valami, ami miatt ez kiíródik, és jön A PASI. Aztán 300 oldalon csöpög a nyál. Nekem nem tudja senki bebizonyítani, hogy A) ez nem sablonos B) ez nem túl rózsaszín, C) ez lényeges a történet szempontjából. Értem én, hogy lehet ez feltétlen kellett az írónő szerint, de nekem nem ment le a torkomon. Na, de mi is történik ebben a rózsaszín 300 oldalban? KÉT NAP! Az előtt egyszer találkozott a két főhős, és első látásra egymásba szerettek. Annyira jó nekik!

Aztán ott a rejtély, hogy micsoda is Karou, na ez az említett nézőpontváltás miatt nem meglepő, és elhúzzák. Már a könyv fele előtt ki lehet találni, hogy kicsoda ő, és 100 oldalon azon huzavonáznak, hogy elmondjam/ne mondjam/akarom tudni/nem akarom tudni. Esküszöm, legszívesebben beléptem volna a lapok közé, és felpofoztam/kibeleztem volna mindkét főszereplőt. Talán azért nem hatott meg ez a rész, mert az érzelmek nem jöttek át, egyedül Karou és Kénkő közötti apa-lánya kapcsolat és ennyi. Na de a többiek? Egyáltalán nem hatottak meg, és noha a szereplők nem annyira kartonfigurák, mégis utáltam őket, nem tudtam együtt érezni velük, és a végén, tényleg átváltott mindkettő az igazán negatív karakterbe. Vagyis nem bánnám, ha véres halált halálnak mihamarabb. Na és aztán 200 oldalon át mesélik el, hogy kis is Karou, közben nyálazva, olvadozva, hát olyan remek volt, majdnem kitéptem az összes hajam. Összevissza ugrál időben, és bevallom, ezt két mondatban le lehetett volna rendezni, nem KÉTSZÁZ oldalban.

Nem tetszett ez az aránytalanság a könyvben, mert unalmassá tette az egészet. Mert tudtam, mi lesz, mi történt, semmi nem kötött le benne, főleg az is közrejátszott, hogy a szereplők nem szerethetőek. Azt még hadd tegyem hozzá, hogy az első három fejezetben nem lehet tudni, hogy mi a jó élet folyik itt, mert a főhős elfelejti megemlíteni nekünk, hogy ő tud a természetfelettiről, pedig a fülszöveg is ellövi, így ez teljesen felesleges volt, sőt, csak még idegesítőbb lett tőle, nem izgalmas.

NA DE A MITOLÓGIA! Mint említettem, világkidolgozás az van, és szép is az elején. Aztán csavar rajta egyet, és nem a fülszöveg szerinti „jajj, a szép a jó, a csúnya gonosz, vagy fordítva” dolog áll fent. Hanem egyszerűen ezek se nem angyalok, se nem démonok, csak úgy vannak. Én azok közé tartozom, akik szeretik, ha a démonoknak és az angyaloknak köze van Istenhez, Luciferhez, a Mennyhez és a Pokolhoz, hát itt nincs, és ez az, ami még inkább levont számomra a kötetből. Szó sincs róla, kidolgozott a dolog, de pont azt festette fel, amit én utálok. (Ezt spoiler nélkül nem tudnám leírni, a lényeg: van benne egy hangulatváltás a felénél, és pont olyan lesz, amit én ki nem állhatok.)

És aztán jöjjenek a logikai bakik, mert vannak: A főhősünk, aki démonokkal él, és tudja, hogy démonok, úgy gondolja, hogy 4 démon létezik a földön, csak azok, akiket ő ismer. LOGIKA? HOL VAN EBBEN LOGIKA? A két főhős leáll beszélgetni az épp gyilkos szándékú ellenfeleik előtt, gondolván, úgysem látják, se nem hallják, hogy ők most beszélgetnek. TÉNYLEG? A rendőrök körözni kezdik a főhőst, mert repült. (ANNYIRA JÓ! A cseh rendőrségnek jobb dolga nincs. Főleg, hogy alig pár fejezetet arra pazarolt az írónő, hogy bemutassa, hogy az emberek az ilyen apró dolgokat is megmagyarázzák maguknak racionálisan.)

Vannak nevetséges dolgok, amiket nem tudtam komolyan venni: A főhős annyira gyönyörű, hogy mindenki elsőre beleszeret, és hárman vagy többen akarják megdönteni. Csinálnak a főhősnek élő sálat madarakból, akik megeszik róla a cukrot. (Mert bálba cukorral szórták be. :DDD) És a démonok eredetlegendájában az angyalok a nemi erőszaktevő Nap véréből lettek. Tudom, eredetmonda, de akkor is jót kacagtam. És akkor ott vannak az angyalok, akiknek ki van festve a szeme (a férfiaknak, ettől egzotikusak), járnak WC-re (ezért lett szerencsétlen angyal nekem Kakamatyi-Kaksimanó és a többi, mert a főhős elkezd ezen töprengeni, hogy kell-e neki kakálnia, ÉS KELL!), és lávalámpaként világít a szárnyuk a sötétben. Jajj.

De vannak jó dolgok is, az említett hangulat, az első 100 oldal környékén, az egzotikus tájak leírása, a főhős elveszettségének, magányosságának leírása, hogy mennyire elkülöníti őt a folytonos hazudozás a másik életéről. És a nagy kérdés az angyalok és démonok között, mivé tesz minket a háború, van-e más megoldás, és mi tesz minket szörnyeteggé.

A vége, nos, elvileg meghökkentő lenne érzelmi szinten, de mivel nekem egy krumpli érzelmi színvonalán mozgott a könyv, engem nem hatott meg, és mivel a 7. fejezettől kezdve tudtam, hogy ez lesz (60 fejezetből), meg se lepett. Amit még ide megjegyeznék: idegesítően minden fejezetcím az adott fejezet szövegéből szó szerinti kiemelés, és ezzel lehet engem az őrületbe kergetni.

Azt mondom, hogy ez a könyv rosszul járt velem, mert olyan a felépítése, olyan elemeket használ, amit én szívből gyűlölök, és nem, kívülről ez egyáltalán nem látszott, mert becsapós. Taylor tényleg tudna írni, a szavakkal nincs gond, de számomra túl egyetlen volt a könyv, nem azokra a dolgokra helyezte a hangsúlyt, ami engem érdekelne, és túl sok és rózsaszín volt benne a romantika. Aki viszont él-hal az angyalos-démonos ifjúsági romantikáért, annak hajrá, hátha mást jobban megnyer, nem olyan rossz, de nem is akkora történet, ahogy beharangozzák. Nekem csalódás volt.

Kedvenc karakter: Kénkő

Ami kifejezetten tetszett: a hangulata az elején

Ami nem tetszett: piszok lassú, piszok nyálas, kiszámítható, Kaksimanó :DD

A történet: 3/5 pontból

A karakterek: 4/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: Kossuth kiadó

Kiadás dátuma: 2012. május 10. (elvileg, én angolul olvastam)

Oldalszám: 432 oldal