Veronica Roth: Insurgent (A Lázadó)

Hogy akadtam rá: Nagyon híres disztópiás regény volt kint, szóval belevágtam.

Sorozat: A Beavatott trilógia 2. része

Úgy általában az egészről: Miután Beatrice „Tris” Prior bejutott a Bátrakhoz, nem ennek kellett volna történnie, csak egy egyszerű beavatási szertartásnak. Ehelyett a Műveltek és a Bátrak egy része összefogtak a többi csoport ellen, és majdnem legyilkolták az összes Önfeláldozót. Tris, Marcusszal, apja egykori kollégájával, Peterrel, a legkegyetlenebb csoporttársával, Calebbel, a bátyjával, és Négyessel, a szerelmével együtt szökik el, ki tudja hová. Végül a Barátságosaknál találnak menedéket, de lehet, hogy ők sem akarják sokáig megvédeni őket. Ráadásul van valami titok, amit Marcus tud, amiért Tris szülei az életüket kockáztatták volna, de vajon mi lehet az? És mi lesz a csoportok közötti ellenségeskedések megoldása?

Talán még néhányan emlékeztek A Beavatott kritikámra, és hogy mennyire nem szerettem azt a könyvet. Úgy vagyok vele, hogy sorozatot nem hagyok abba, mert mindig van esély írói fejlődésre (meg mazochista vagyok), ezért folytattam ezt is. Az első pár fejezeten még morogtam, hiszen megint kezdődtek a lehetetlen fizikai bakik, aztán… aztán elkezdtem élvezni a könyvet, és végül úgy magába szippantott, hogy hajnal négyig le sem tettem. Azt hiszem, az már mond valamit, ha engem sikerült meggyőznie a könyvnek az első rész és a borzalmasan hatásvadász fülszöveg ellenére.

Először kezdjük azzal a pár negatívval: Az elején van egy pár olyan jelenet, ahol összerezzentem annyira erőltetettnek tűnt. Elindul a főhős keze a fegyverért, (hátulra!), de valahogy Négyes elkapja a kezét, és csak mert összefűzik az ujjaikat, azért nem gondolta senki, hogy Tris fegyverért nyúl. Két sorral lejjebb, bemutatják Négyest… az eredeti nevét kezdik el mondani, amibe hirtelen közbevág, hátha nem hallották a kezdőbetűjét. Tris képes úgy aludni, hogy a pisztoly a hátánál van a nadrágjába tűrve, nem tudom, de nekem fájna. És amikor felfegyverkezett a főhős, kijelenti magában, hogy retteg, mert nincs fegyvere.

De ennyi, kész, ennyi a negatívlista, amit fel tudok sorolni, és ez is kb. az első négy fejezetben van 47-ből. Jól elgondoltam magamban, hogy ezekért a bakikért majd vonok le pontot… Nem sikerült, a könyv elrabolta a lelkemet is.

A cselekmény pörgős és izgalmas, és bár az első rész is akciódús volt, itt minden sokkal reálisabb. Nem tán Veronica Roth olvasott negatív kritikát? Míg az első részben Tris végigkommandózott egy egész hadseregen, itt nem, itt egész végig fájlalja a sebeit és képtelen a jobb kezét használni. Megismerjük a maradék három csoport főhadiszállását, ami cseppet sem felesleges, hiszen jól bemutatja, hogy kik hol állnak a társadalomban, és mi lenne a hozzáállásuk egy esetleges háború idején, amit próbálnak minden áron elkerülni. (Mert ugye emlékszünk, hogy minden csoport azért lett, mert békét akart, csak más módon.) Beleláttunk a Barátságosak rendszerébe, és meg is borzongtam tőle őszintén, ott kezdtem el igazán érezni, hogy Roth-nak sikerült valami ütősen jót alkotnia, nem csak látványos vérengzős az egész.

És ezen kaptam magam, hogy bármennyire is féltem a könyvtől, hogy ugyanolyan lesz, mint az első rész, minden problémámat kiküszöbölte Roth. Ugyanis most minden megvolt a könyvben, ami kellett: 1) Humor, mert igenis mindenhova belefér, és Trisnek akadtam végre megmosolyogtató szövegei EGÉSZ VÉGIG a könyvben. És ez itt a kulcs, bármilyen komor is a könyv, egy-két vicc mindig belefér. 2) izgalom, 3) nyomozás, 4) karakter kidolgozás, 5) világkidolgozás.

Lehet, hogy maga a könyv, bár 544 oldalas, és abból áll, hogy ide-oda vándorolnak a hőseink, de közben akadnak akció jelenetek, és persze rakjuk össze együtt a kirakós darabkáit. Ami megjegyzem se nem túl átlátszó, de nem is annyira meglepő a végén, de mindenesetre nagyon hatásos! A legjobb az egészben, ami fenntartja a feszültséget, hogy egyik izgalomból cseppenünk a másikba, egyik dráma után a másikba, nincs ideje az olvasónak megpihenni, ezért is nehéz letenni a könyvet.

Beszéljünk a romantikáról és a karakterekről. A romantika szálról nem mondanék sokat, Négyest még mindig nem szeretem, de most más okból, mint az első részben, ezért engem nem érintett meg a szerelmük, de jajj, milyen jó volt olvasni, hogy mennyire reális a kapcsolatuk ábrázolása. Persze, hogy szerelmesek, akár egy ilyen világban is, de átlagos körülmények között sem éppen mindig zökkenőmentes egy kapcsolat, hát még itt. Trist nagyon csodáltam, ahogy kezeli az egészet, hiszen mindketten hazudtak egymásnak Négyessel, mindkettőjük egy nagyon megtört karakter, és először a saját démonjaikat kell helyretenni, aztán tudnak bármit is egymással kezdeni. Lehet, hogy van köztük összezördülés, de ez nem egy „new moon” rész, ahol valami véletlen félreértés miatt válnak szét, nem a dráma teszi a könyv nagy részét, egyszerűen csak Tris életének velejárója.

„Mindkettőnkben háború dúl. Néha ez tart minket életben. Néha félek, hogy ez pusztít el minket.”

És főleg azért is élveztem ezt a könyvet, mert mind Négyes, mind Tris (meg még egy halom másik karakter, de őket nem elemzem) teljesen kerek volt, egész és emberi. Meg is lepődtem, hogy hirtelen, hogy lehet ennyire jó karakterábrázolás. Négyesnek megvan a maga múltja, az apjával, és pont emiatt lesz teljesen elfogult pár dologgal szemben, amit Tris megért, hiszen az ő apja is a Műveltek ellen nevelte őt, neki is vannak előítéletei. De rá kell jönnie a főhőseinknek, hogy ha már amúgy is maguknak döntenek erről-arról, akkor a szülők és a csoportjuk árnyékából is ki kell lépni. Persze, nem egy annyira rejtett párhuzam ez a felnövésre, de nagyon szépen kivitelezett, az már biztos.

Tris, ó, Tris! Hogy utáltam az első részben! Itt viszont teljesen szétzuhan a családja és Will halála miatt, és poszttraumás stresszben szenved. Láttatok már ilyet? Mert annyi ifjúsági regényben kihagyják ezt, hogy ha valami rossz történik a szereplőkkel, azt idő feldolgozni, és itt ezzel telt el a könyv egy része, cseppet sem unalmasan, hanem szívszorítóan. Tris ezzel nagyot nőtt a szememben, és lehet, hogy sokan feleslegesnek tartják majd ezt a sötétebb hangulatot és a megtört főhős, de nekem pont emiatt tetszett. Disztópia ez, nem habos lányregény!

Beszéljünk a végéről, vagy ahogy én mondanám: ARRÓL AZ ISZONYATOS FÜGGŐVÉGRŐL! Remekül elhelyezett és idegőrlő, és fogalmam sincs, hogy bírok ki egy évet. Most ez lesz 2013 egyik legjobban várt könyve nálam az biztos. (Vajon lesz 600 oldal a következő rész? Azt se hiszem, hogy annyiban fel lehetne dolgozni ezt, ami most itt kiderült.) Annyit hozzáteszek, hogy egy személyes kedvenc bónuszomat tették a végére, amit imádok disztópiában, így még inkább megdobogtatta a szívemet.

Jó volt látni, hogy Veronica Roth összeszedte magát és elvarázsolt, és végigizgultam, és kifacsarta a szívemet közben, és ott hagyott, mint egy partra vetett halat, áhítozni a következő részért. Na, ezért érdemes mindig tovább olvasni az első rész után.

Kedvenc karakter: Tris, Peter, Lynn

Ami kifejezetten tetszett: a karakterfejlődés, A VÉGE

Ami nem tetszett: apró bakik

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: Katherine Tegen Books

Kiadás dátuma: 2012. május 1.

Oldalszám: 544 oldal