Elnézést, de...

Ez amúgy olyan életjel féle poszt. Most éppen a téli közmunka program szépségeit élem, és úgy egybefolytak a napok, nem gondoltam volna, hogy lassan egy hónapja nem írtam semmit. A másik ok, amiért nincs poszt, mert ahogy láthattátok is, sorra jöttek a négy csillagos posztok, az az egyszer olvasható könyvek értékelése. Kicsit úgy érzem, hogy biztos velem van a baj, nekem semmi se tetszik már, kell nekem sok könyvet olvasni, és valami extrát, legalább kikapcsolódást elvárni egy történettől.

Abbahagytam Holly Black: The Coldest Girl in Coldtown című regényét, pedig ezt már a novelláskötete óta vártam, hiszen az szomorú volt és horroros, ez a könyv meg szimplán unalmas, és a főhős már az elején bakizott, ahelyett, hogy menekült volna, hiszen fényes nappal volt, a vámpírok el se érhették volna, elkezdte levenni a 12 karkötőjét szépen lassan. Azt meg sem említem, hogy épp parti közben beájult a zuhanyzóba, átlátszó függöny mögé, és el kellett hinnem, hogy a vámpírok nem találták meg.

Nem tudtam elolvasni Ann Aguirre: Menedék – Enclave című regényét, mert bár mindenki mondta, hogy fantasztikus, izgalmas és sötét, én az első oldalakon sikítófrászt kaptam. Győzködtek, hogy ugorjam át a logikai bakit, de ha egy baki az egész könyvre, minden oldalra kihat, nem megy. A világfelépítés az lenne, hogy valamiért lekényszerültek a föld alá a túlélők, és az első 16 évüket ott töltik. Na már most, egyrészt, 16 év sötétség után nem látna a főhős napszemüveggel, másrészt a D vitamin, amit napfényből szerzünk (és nem,  nem nő itt növényen multivitamin), szóval anélkül a csontok ellágyulnak, törékenyek lesznek, nem fejlődnek az izmok és ez a látásra is kihat. 16 év alatt vidáman megvakulnának...

Ezek után Kendare Blake: Antigoddessét vettem a kezembe, és reménykedtem, hogy imádni fogom, hiszen Blake másik könyvéért odavagyok. Hááát. Nem volt rossz, de úgy 100 oldal után feladtam, mivel hiába voltak a horroros részek hátborzongatóak (nem nagyon, csak olyan kellemesen), a történet két szálon futott: az újra reinkarnálódott, semmire nem emlékező Cassandra és Hermész-Athéné szála volt ez. Cassandra szála átlagos YA regénynek felelt meg, ahol a főhősnő valami titokzatos, különleges múlttal rendelkezik, nem volt rossz, de izgalmas se, aztán e mellett láttuk Hermészt és Athénét, két görög istent, amint az isteneket támadó gyilkos átkot próbálták nyomozni. Ez annyiból állt, hogy a sivatagban sétáltak, és hamar rájöttek, ki az ellenség, de... csak sétáltak tovább. A baj ott kezdődött, hogy tinédzser testben élnek ezek az istenek, és nem tudom miért - ki se derült a könyvből, mert utána olvastam -, és bár több ezer éves lények, nem tudjuk meg hogyan lettek, és legfőképpen rácsodálkoztak olyan dolgokra, mint a nimfák. Kérdem én, ha több ezer éve élnek, nem kellett volna nimfát látniuk? És ez a kettősség, hogy hol mindent látott öregek, de mágiához nem értenek, pedig ők a fő mágikus lények, annyira zavart, hogy hiába lenne egyszer olvasós könyv, becsuktam és elhajítottam a könyvet.

Aztán ott volt Rachel Hartman: Seraphinája, ami tudom, tudom, high fantasy, nem az én asztalom, de sárkányok! Imádom a sárkányokat! És végre egy sárkányos YA könyv, ráadásul úgy reklámozták, hogy ez intelligens könyv, hogy ez más... Őszintén meg kéne már tanulnom, hogy ez a legátlátszóbb reklámfogás. Az első 50 oldalon nem történt semmi, a vajmi kevés cselekményt a főhős mindig félbeszakította életrajzi adatokkal, visszaemlékezésekkel (egészen az anyai méhig emlékszik mindenre), ezzel nem is lenne baj. De a könyv 500 oldalas, és amondó vagyok, hogy az első 10%-ban illik közölni az olvasóval, mit várhat: nyomozós lesz? A politikai intrikákra összpontosít? Vagy romantikus nyáltenger lesz? Ezt nem tudtuk meg.

A másik bajom az információkivágás volt, ez azt jelenti, a narrátorunk (lehetőleg E/1-ben) eltitkol előlünk valamit, és ezzel próbál az író meglepni. Ha ez kell hozzá, hogy 100 oldalon titkoljon valamit a főhős, hogy meglepő legyen a könyvünk, az már nem jó. Nem mondom, lehet ügyesen alkalmazni ezt a kelléket, pl. rövid novellák csattanójaként, esetleg nemtelen könyveknél (ahol nem tudjuk a főhős nemét), de az átlag YA könyvek nem ilyenek. Itt "NÉZD, DE OKOS VAGYOK! MEGLEPŐDTÉL, UGYE?" szaga volt az egésznek. Meg kéne lepődnünk, hogy a főhős mentora sárkány - már az elején ott a mentor, 50 oldal után említi meg, hogy "egy sárkány várt a lépcső alján" - fejezet vége -, majd lapozva meglepődhetünk, hogy az a mentora. Újabb ötven oldal és hatszáz visszaemlékezés után megtudjuk, hogy a mentor az a nagybátyja, ergo a főhősünk félsárkány, eddig is tudhattuk volna, hiszen házméretű "nyomok" voltak, sőt, a fülszövegben is benne van. És mééééééég mindig nem történt más, mint hogy a főhős hazasétált a templomból.

A világfelépítés is zavart, bár sokáig nem tudtam megmondani miért. Két faj él egymás mellett törékeny békével, az emberek és a sárkányok. A sárkányok tovább élnek, ők még emlékeznek a véres és könyörtelen háborúra, az emberek már csak mesékből tudhatják, mégis ők a feszültebb fél. Konkrétan van egy Rendjük, ami gyűlölet bűntényeket követ el, a királyi sárkányok és a testőrség szeme láttára vernek szét egy sárkányt. És ezt pl. én nem tudtam elfogadni, hogy ezeket miért nem végzik ki, illetve miért nem csináltak a sárkányok ebből nagyobb balhét. Hiszen sárkányok! Ne lehessen már szétverni őket így! És ekkor esett le: ez zavart, ezek nem sárkányok. Simán lehettek volna varázslók is, és akkor elfogadom, a zene érdekli őket meg a matematika, emberi érzéseik vannak, de a királyuk megtiltja, hogy érezzenek (?) és ennyiben ki is merült a világkidolgozás. És nem kéne, hogy zavarjon, hogy semmi mitológiai elemet nem használ fel, de nem is tudta velem elhitetni Hartman, hogy ez logikus, hogy ez egy teljesen hihető világ.

Hát ennyi lenne. Ha mindet befejeztem volna, egész sok posztom lett volna, de úgy érzem, hogy kevésbé vagyok mazochista. Lesznek ám negatív kritikák, de a semmilyen könyvekből egy időre elegem volt. De örüljetek! Most olvasom Samantha Shannon: Csontszüretét, ami 530 oldalas szépség, tudjátok, a nagyon reklámozott világsiker. Innen megmondom, hogy 1 pontos kritika lesz, már csak 210 oldalam van hátra belőle. Ezt azért nem hagyom abba, mert ajándék könyv volt, szerencsétek.

Közben még azon töprengtem, csináljak rovatot a félbehagyott könyveimből?