Hogy akadtam rá: Barátnőm adta a kezembe.
Úgy általában az egészről: Kevés a lőszer és az élelem, a halál pedig mindennapos, a fronton a háború már reménytelen, de a német csapatok még mindig kitartanak, pedig tudják, szinte értelmetlen az egész, hiszen bármelyik nap megköthetik a békét. Mikor felhangzik a reményt nyújtó szó és végre elindulhatnak haza, semmi sem olyan, mint képzelték, úgy érzik, elárulták őket, és annyira megváltoztak, hogy azt se tudják, mihez kezdjenek otthon.
Úgy általában az egészről: Kevés a lőszer és az élelem, a halál pedig mindennapos, a fronton a háború már reménytelen, de a német csapatok még mindig kitartanak, pedig tudják, szinte értelmetlen az egész, hiszen bármelyik nap megköthetik a békét. Mikor felhangzik a reményt nyújtó szó és végre elindulhatnak haza, semmi sem olyan, mint képzelték, úgy érzik, elárulták őket, és annyira megváltoztak, hogy azt se tudják, mihez kezdjenek otthon.
Aki egy kicsit is ismeri az ízlésvilágomat, tudja, hogy a
történelem és a háborúk nem az én témám, ezért lehet meglepő ez a könyv az
olvasmányaim között. Klasszikusokkal és szépirodalommal viszont teszek
kivételt, és milyen jól is jártam!
Remarque írásmódjába beleszerettem, ezt pedig a szinte néhol
verses leírásainak köszönheti, amivel még jobban megragadja az embert, és a
hangulat bekúszik az olvasó bőre alá. Nemcsak azért lesz a könyv érdekes és
magával ragadó, mert Remarque a saját katonai tapasztalataiból ír, de mert
annyira ember és lélekközpontú, és a szavaival mesterien festi fel a reménytelenséget
és az elkeseredett célkutatást az életben. Szóval, aki cselekményközpontú
történetre vágyik, az ne itt keresse, ez a könyv ugyanis egy csendes, lassú
folyású, lélektani regény, de annál jobban elgondolkoztat.
A fő témája a háború utáni élet, és bár bemutatja a civilek
életét és életkörülményét is (mennyire nincs élelem, milyen keveset ér a pénz),
mégsem ezen van a hangsúly, hanem hogy a háború milyen hatással van egy
emberre, és hogyan állnak a civilek a háborúhoz, mennyire másképp látják, mint
a katonák, akik átélték.
A legelső, amivel a főszereplő katonáinknak meg kell
küzdenie, hogy mennyire is értelmetlennek is tűnik a háború, hiszen nem nyertek
semmit, nem volt benne semmi hősies és dicsőséges. Ezt Remarque azzal is
nyomatékosítja, hogy pár nappal a béke előtt, mikor már tényleg nem számít a
háború, hiszen úgyis elvesztették, a katonák egyik barátja meghal (nem is
gyorsan ráadásként), és minden egyes pillanatban azon gondolkozhatnak, hogy
ennek mi értelme. Mikor hazaérnek, belpolitikai káosz fogadja őket, a császár elmenekült,
forradalmak törnek ki, ezért úgy érzik, hogy ők hiába voltak hűségesek a
hazához, a „haza” viszont elárulta őket, ráadásul a forradalmak sem olyanok, mint
amilyennek először gondolják őket, és bármerre néznek, tehetetlennek érzik
magukat.
Persze, a háború traumái után a poszttraumás stressz zavarral
is meg kell küzdeniük és a bűntudattal, amit éreznek, egyrészt mert ők életben
maradtak, másrészt pedig most kezd eszükbe jutni, hogy akiket megöltek szintén
csak emberek voltak, akik a saját országuk parancsait követték. Mi sem
ábrázolja ezt jobban, mint amikor hazafelé menetelve amerikai csapatokkal
találkoznak, akik kedvesek és semmiben sem különböznek tőlük.
Ezzel szembe állítva pedig látjuk, hogy az otthoniak
fogadják a csapataikat, először csak azzal szembesülnek hőseink, hogy mivel ők
már a sokadik hazavonuló csapat, számukra nem rendeznek semmilyen
menetet/ünnepséget, de hamarosan rá kell jönniük, hogy ennél többről van szó. A
civilekkel nem tudnak a háború viszontagságairól beszélni, hiszen a katonák
annyira megszokták már a durvaságot, a nélkülözést, hogy szinte úgy érzik, a
társadalomba nem is tudnak beilleszkedni. Így a saját családjuk nem érti meg
őket, viszont ezen kívül még azzal is meg kell küzdeniük, hogy a civilek nagy
része nem is akar tudni a háború milyenségéről. Van, akik hősöknek állítják be
katonákat, de a mocskos dolgokról nem akarnak tudni – például képesek
felháborodni azon, hogy valaki a fronton tetűt szedhetett össze –, viszont az,
ahogy már csak lenni szokott, mindenki többet tud a háborúról, mint aki
ténylegesen részt vett benne, így kb. csak a tényleges katonáknak nincs
beleszólásuk a dolgokba.
Ezért is érzik magukat a katonák távolinak, mintha a háború
falat emelt volna köréjük és a többi ember köré, és a kis főszereplőgárdánk
mind-mind a maga útján próbálja ezt feldolgozni. Van, aki filozófiai könyvekben
keresi a választ, mert mindenféleképpen meg akarja érteni a miértet, van, aki
csak élvezi, hogy végre van mit enni, és próbálja elfelejteni a dolgokat, van,
aki szanatóriumban végzi, van, aki kétségbeesetten az első nőhöz hozzá akar
menni, mert úgy gondolja, a szerelem majd felolvasztja, illetve megjavítja, ami
eltört benne.
A főhősünk is mindenáron szeretne visszatérni a régi
életéhez, hiszen még iskolából vonult ki a frontra, és előtte állna az egész
élet. Körbejárja a gyerekkora helyszíneit, és szomorúan tapasztalja bármennyire
szeretne újra otthonra lelni, bármennyire ezek az emlékek tartották életben a
fronton, reményt nyújtva, ezek kifakultak, illetve ő maga változott meg
annyira. Miután a főhősünk sorra csalódik mindenben, új utat kell keresnie,
hogy életben tudjon maradni, és ne is őrüljön bele a semmittevésbe, ugyanis
ahogy apjának is mondja, a fronton elég volt, ha életben maradtak, és nem
gondolkodtak hosszútávon, erről pedig nagyon nehéz visszaállni.
Ernstnek, a narrátorunknak rá kell döbbennie arra is, hogy
örökre megváltoztak, és lehet, hogy sosem lesznek ugyanolyanok, mint régen. Ez
pedig azt is jelenti, hogy még a saját édesanyjával sem ugyanolyan a kapcsolata,
mint régen, hiszen az anya alig ismer rá katona fiára, és így most Enrst érzi
öregebbnek, felnőttebbnek magát.
A reménytelenséget az is fokozza a katonákban, hogy míg a
fronton összetartotta őket valami erő és mindenki egyforma volt, a társadalomba
visszatérve van, aki gyorsan el is felejti a csatamezőket, és ismét előkerülnek
a társadalmi rétegek elválasztó vonalai. Van olyan, akit fel sem ismernek még
egy kicsit sem, annyira nem katona már, és ezt a változást saját magukban is
fel kell dolgozni, főleg, hogy a fronton kialakult értékrendszerük sokszor
bajba keveri őket a társadalomba visszakerülve.
A Győztesek és
legyőzöttek egy kemény regény egy kemény időszakról, de mindig is aktuális
marad, hiszen mindig vannak frontok és katonák. Azoknak ajánlom, akiket kicsit
is érdekel, hogyan élheti meg a frontot az ember és milyen következményei
vannak a háborúnak egy egyénre nézve, és akik nem félnek a nagyon komor,
emberre rátelepedő hangulattól.
Ami kifejezetten tetszett: a mondanivaló, a hangulat, a téma
Ami nem tetszett: -
A történet: 6/5 pontból
A karakterek: 5/5 pontból
A borító: -/5 pontból
Kiadó: Fátum-Ars
Kiadás dátuma: 1994. (eredeti: 1931.)
Oldalszám: 314 oldal
Honnan: kölcsön
Óóó, ez a kritika most abszolút felidézte bennem, miért is szerettem annyira Nyugaton a helyzet változatlan...-t. Az érzelmi világa annak is hasonló, nyilván olyan szempontból egy kicsit még brutálisabb, ahogy az a fronton játszódik, viszont van abban is egy rész, amikor a főhős rövid időre haza tud menni, és nagyjából hasonlókat él meg kisebb léptékben. Meg ami még engem nagyon megrázott, amikor végiggondolja, hogy ellopták tőle az egész felnőttkorát, mert ő is gimnázium után mindjárt a frontra ment, és semmi mást sem ismer a világból.
VálaszTörlésEgyébként Remarque azon kevés írók egyike, akinek utánanéztem az életének, nem semmi, mi mindent át kellett élnie.