Veronica Rossi: Végtelen ég alatt

Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között.

Sorozat: A Végtelen ég alatt 1. része.

Úgy általában az egészről: Aria egy védett bioszférában él, mindennapjait virtuális világokban tölti, mint mindenki. Édesanyja, Lumina egy magas beosztású tudós, és csak ő jelenti Aria családját, ezért amikor Luminának egy másik bioszférába kell mennie dolgozni és egy hétig nem jelentkezik, Aria mindent megtesz, hogy megtudja, mi történhetett. Ám az információszerző körútja tragédiába torkollik, ami többek életét is követeli, őt viszont megmenti egy rejtélyes idegen a Kinti világból.

Perry a kinti világban él, ahol az emberek törzsekbe szerveződve, középkori körülmények között élnek. A kinti világot az éterviharok fenyegetik (bármik is legyenek azok), és Perry törzsének már alig van élelme ezek miatt, a fiú tudja, hogy ideje lenne új területet keresni, még meg is küzdene a törzsfőnöki címért, de… pont a bátyja a törzsfőnök, aki gyászolja nemrég meghalt nejét és egyedül neveli a gyerekét, Talont. De mivel Talon és Perry között a genetikai mutációjuknak hála lélekkötelék van, ezért Perry semmit sem tenne, amivel bántaná a kisfiút.

A két fiatal teljesen más világból származik, de csodás véletlenek folytán csak egymásra számíthatnak, hogy elérjék a céljukat.

Jajj, ez a könyv, azt hiszem, csak ezzel tudom nyitni a véleményemet. Igazából sokat nem vártam tőle, csak olyan kis tingli-tangli, akciódús regényt, nem azt a hátborzongató és véres disztópiát, de sajnos még az alacsony elvárásaimnak sem felelt meg. Szögezzük le, hogy annyira nem rossz könyv ez, de a vége felé a hajamat téptem tőle, ezért az 1 pontos értékelés, pedig az elején még élveztem is.

A fogalmazás egyszerű, mint egy bot, nagyon könnyed nyelvezete van még ifjúsági regény viszonylatban is, és ez meg a leírások hiánya (mind érzelem, mind világ) vázlatosság érzetét kelti. Folyamatosan olvasás közben az járt a fejemben, hogy ez egy szinopszis, egy ötlet, nem pedig egy letisztázott regény. Ami pozitívum akadt a könyvben – ami önmagában is kevés volt –, azt elrontotta ez az egyenetlenség, és ezért semmit nem tudtam a végén már értékelni benne.

Az első jobb pont a főhős, Aria és az anyja kapcsolata. Ariát ez határozza meg (legalábbis a könyv elején), hiszen az anyja szereti, de a munkája fontos és titkos és ezért alig tud a lányával törődni, és nem éppen értik meg egymást. Lumina ezért a könyv elején egy elég összetett, picit talán abuzív karakter is volt, aki meghatározta, hogy a lánya mi legyen (olyanra tervezte a DNS-ét, ahogy neki tetszik), de mindezt azért, mert ő a legjobbat akarja a gyerekének. Ez olyan tipikus személyiségféle, amiről szeretek olvasni, amikor egy ember annyira elveszik a saját ideáljai között, hogy nem látja, mit tesz. Igen… ez a könyv végéig így is volt, ahol berakták „A Csavart,” ami lerombolta a könyv logikáját és Lumina karakterét egy dimenzióssá és cselekménykellékké csökkentette.

A másik pont, ami az elején tetszett a virtuális világok mondanivalója… Legalábbis az elején látjuk, hogy mennyire nem is akarnak Ariáék törődni a valósággal, vagyis azzal, ami fontos az életben, mert mindent megkapnak szimulációban. Felvethetne érdekes kérdéseket, hogy mennyire könnyű illúziókba burkolózni, és hogy az internet és annak függősége milyen hatással lehet az emberi életre, de a könyv 100 oldal után átcsap a már jól megszokott romantikus regénybe, ezzel minden társadalomkritikát kihajítva az ablakon, és miután a két főhősünk találkozik, már semmi nem számít, csak az esetlen tini szerelem.

A könyv főszála a romantika lenne, és mivel a két főhős karakterizálása sem sikerült fényesen és már említettem, nagyon érzelemleírás sincs, nekem nem nyerte el a tetszésemet ez a románc. Az alap az lenne – ami bármilyen sablonos, az én örök kedvencem –, hogy mindkét fél gyűlöli egymást, hiszen Aria vadembernek látja Perryt, de mivel két nézőpont van, egyből látjuk, hogy Perry egy szeretettel teli karakter, akinek mindene az unokaöccse. Természetesen Perry is megveti a lányt, mert neki mindene megvan, és mégis… a könyv arról szólna, hogy félreteszik az előítéleteiket – ami jó üzenet lenne –, de elbukik ezzel. Összesen tíz napot ölel fel a történet és ebből kettőt Aria eszméletét vesztve tölti, tehát nyolc nap alatt eljutunk odáig, hogy igaz szerelem lesz.

A gond az, hogy bár az elején kellemes volt még olvasni, ahogy vonakodva menetelnek egymás mellett és milyen különbözőek, Aria elkezd menstruálni (mely fontos cselekményelem), és onnantól Perry, a mi sztoikus, odavágós harcosunk elkezd esetlenül habogni, ha meglátja Aria nyelvét és megérzi bőrének ibolya illatát, mert bizony leesik neki: Aria nő. És eddig nem bíztak meg egymásban, nem beszélgettek és nyíltak meg egymásnak, szimpla biológiához köti ezt Rossi, és ezért tudom, maximum testi vágynak elfogadni, másnak nem. Miután Perry kiszagolja, hogy nem ejtheti teherbe Ariát és megtörténik az első alkalom, (ami után egyből állandóan mindig), akkor kezdenek el normálisan beszélgetni egymással.

De még így is csöpögött a nyál nekem ebből a történetből, hiszen Perry „elveszik a lány bőrének selymében és ibolyaillatában,” mire Aria azt feleli, hogy Perry hangja „éjféli tűzhöz” hasonlít, mert „meleg és aranyszínű.” Viszont mégis akadtak furcsaságok, amik tetézték számomra a romantika hihetetlenségét: pl. Aria örül, hogy Perry bátyjának baja esett, mert Perryből lehet törzsfőnök (hogy mi?), ráadásul azzal viccel, hogy máshoz szeretne férjhez menni, amit Perry persze komolyan vesz, Perry pedig kijelenti, hogy nem tud betelni a lány ibolya illatával, de minden lánynak ibolya illata van, még Perry lány testvérének is.

Perry pedig a tipikus, rejtélyes pasi lenne, nehéz múlttal, és amikor először megemlíti, hogy ölt már nőt, ez a nagy titka, a szemfülesebb olvasók már fájdalmasan nyöghetnek fel, hogy mire gondolt. A nagy vallomást pedig szintén semmi érzelem nem övezi, és így a könyv befejeztével rájöttem, hogy ez zavar igazán: Hiába látjuk a történeteket az adott szereplő szemszögéből, mindenki teljesen érzelemmentes és üres, illetve a negatív dolgokat meg sem említik, csak szóban és futtában, így nem tudtam komolyan elhinni, hogy mekkora lelki fájdalmai vannak. Ezt tetézi a nagyon drámai vége jelenet, ahol szintén semmi érzelmi leírást nem kaptunk, de egy boldog „fél évvel később” feliratot igen.

A történet, mint említettem semmiről nem szól, az első 100 oldal bevezetés, amit még élveztem, aztán átcsapott az egész pusztában sétálunk regénybe, ami nem az én stílusom, főleg, hogy nem is találkoztak semmi akadállyal, illetve alig. Valamit felvázol Rossi, hogy mit szeretne, miről szóljon a többi rész, de az is túlságosan logikai bakis, ahogy egyből ennek a könyvnek az eleje: Ariát kirakják a bioszférából, mert egy Konzul meg akarja ölni. Kérdem én, ha tudjuk, hogy odakint élnek telepesek, miért rakunk ki valakit? Hátha túléli? Ilyen nehéz lett volna kivégezni és a hulláját kirakni? Ezen felül Perry és annak legjobb barátja, Roar, teljesen természetesen segítenek és megbíznak Ariában, annyira, hogy Roar mindent elmond a lánynak nagyon kedvesen az első találkozásuk után. Ezt sem vagyok képes feldolgozni, ha akkora gyűlölet lenne a két faj között.

Mert itt bizony odakint és a bioszférában bent más-más fajról kell beszélnünk. A kinti világban élő emberek valamiért genetikai mutáción estek át és különböző különleges képességeik vannak: A főhős férfink éjjel lát és érzelmeket is kiszagol, míg Roar a gondolatokban is tud olvasni. Annyit tudunk a világról, hogy vannak éterviharok, mert mindig éter van az égen, és ezek pusztítanak mindent, de a technika vonzza őket. Ergo a bioszféráknak már rég meg kellett volna semmisülniük, nem mostani problémának kéne lennie. A mutációk igazából nem is zavartak, hogy nincsenek megmagyarázva, de itt is, ahogy a Hamvakban is, a különféle érzelmeknek színes és abszurd szagai engem kizökkentettek olvasás közben. Pl. nehezen tudom elképzelni, hogy a bánatnak vizes kő illata van.

Ami nagyobb probléma, hogy a főcsavar szétrombol mindent – azaz a vajmi mondanivalót, ami lett volna, például hogy Aria azért marad életben odakint, mert hazudik a benti állam, azt semmisé teszi, és Ariából hihetetlen különlegességet csinál. Ráadásul a főtémánk abszolút logikátlan: a lényeg az, hogy mivel az agyuk nem teljes százalékát használják, ezért megőrülnek az emberek sorra. Nem, a félelemközpont sem olyan egyszerűen van felépítve, hogy négy generáció után eltűnjön az az emberből, és nem vagyok képes azt sem elfogadni, hogy addig nincs senkivel semmi baj, amíg véletlen le nem csap egy étervihar.

Az az apró cselekmény, ami ezen kívül van, persze, hogy szintén logikai bukfences, ha Aria DNS-e ki van tiltva a rendszerből, akkor más be tud jutni, aki nincs nyilvántartva, mert nyilván Aria DNS-ét megvizsgálják, de ha más rakja oda magát, akkor NEM fut le a vizsgálat, csak lassabban. Nem értem én ezt.

Apróbb logikátlanságok is fűszerezik a könyvet: pl. dörgésnél fogjuk be a fülünket, akkor nem szakad szét a dobhártyánk, avagy Aria tíz nap után olyan izmos lesz, hogy új nadrág kell neki, és persze két nap alatt professzionálisan bánik a késsel, hiszen „mintha mindig is erre várt volna életében, hogy ezt megtegye.” És Perry képes elfelejteni, hogy a legjobb barátja, akivel együtt nőtt fel, annak mutáltan jó a hallása, és hogy meddig képes elhallani, pedig állandóan együtt vadásztak. Arról már nem is beszélek, hogy miután Ariát száműzték és rájön, hogy a bioszférában gonosz dolgokat tettek, az első dolog az, hogy vissza akar menni oda, sőt úgy gondolja, ott kéne hagyni az embereket, hiszen csak jókat tesznek velük. Nyilván azért akartak téged is megölni, Aria!

Frissítés: Valamiért lehagytam, hogy a lélekkötelék úgy alakul ki, ha két mutálódott párszor egymás mellett alszik. Ezt sem tudom megérteni, hogy ugyan miért.

Ez a regény nem éppen kiemelkedő, de a romantika rajongóinak tetszhet, aki egy nagyon rózsaszín világra vágyik. Aki viszont egy izgalmas, logikus és sötét hangulatú disztópiára vágyik, az keressen inkább mást.

Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: -

Ami nem tetszett: romantika, logikátlanság

A történet: 1/5 pontból

A karakterek: 1/5 pontból

A borító: 3/5 pontból

Kiadó: Alexandra

Kiadás dátuma: 2013. december 3. (eredeti: 2012. december 4.)

Oldalszám: 328 oldal

Honnan: saját, e-book (angol nyelven) - a magyar borító ennyire taszított csak.