Ann Redisch Stampler: Afterparty

Hogy akadtam rá: Ann Redisch Stampler rajongó vagyok.

Úgy általában az egészről: Emma sosem élt sokáig egy helyen, de amikor az apja Los Angelesben kap állásajánlatot, felvidul, mert végre egy napfényes, csábító város vár rá, ahol talán új életet kezdhet. Már az első napon kinézi magának egy helyes fiú, és bár abból nem lesz semmi, találkozik a fiú barátnőjével, Siobhannal, akivel nagyon gyorsan nagyon mély barátságot kötnek. Ami kapóra is jön, mert mindkét lány új tanuló a helyi gimnáziumban, ahova az elit gyerekei járnak, és egyből kiközösítik őket. Egyedül a fekete bárány, Dylan mutat még érdeklődést Emma – vagy legalábbis a lány töri jegyzetei – iránt. Emmának meg kell küzdenie azzal, hogy nem ismeri édesanyját és nem is eshet szó a házban róla, és hogy apja ebből kifolyólag annyira védi, hogy még körkarikás filmeket sem nézhet, és „kijelölt” nagyon vallásos családból származó barátnőt is rendelnek hozzá. De mit tehet Emma, amikor Siobhan belecsábítja az élet izgalmas, de veszélyes részébe? Hol van a határ, ahonnan nincs visszaút? És mi történt, ami miatt ez a barátság egy tetőről való leugrással végződött?

Stamplertől már olvastam, ezért bizonyos elvárásokkal indultam neki a könyvnek, aminek megjelenését össze-vissza csúsztatta a kiadó, ezért már tűkön ülve vártam. A regény stílusa olyan, mint Stampler első regényéé: egyrészt a narráció folyton előreutal (hiszen a prológus már az ominózus tetőről leugrós jelenettel kezdődik), másrészt a főhős szarkasztikus humora egy sajátos, üde és igazán fiatalos elmesélés módot nyújt. Sokan panaszkodtak külföldi kritikákban, hogy a regény inkább egy belső monológ és nehéz érteni a szöveget, és tény és való, hogy nem tőmondatos az írásmód, de nekem pont ettől volt élvezetes, ugyanis amúgy nem sok minden történt.

A könyv közel 400 oldalas és el is töprengtem, hogy minek ennyi, hiszen már a történet végét a legelején láttuk, és bár kellemesen előreutal, hogy ez nem egy boldog befejezéses történet, hanem keserédes és reális, mégis már a regén könyv felénél jóval előbb tudja az olvasó, hogy mi vezet el az öngyilkossági kísérletig. Ettől nem lesz unalmas ám a történet, a humor, a karakterek és a mondanivaló kárpótol, de senki ne várjon cselekményközpontú regényt, mert ez nem az.

A történetet, ha röviden jellemeznem kéne, azt mondanám, hogy modern, realisztikus tündérmese, ahol a hercegnő kiszabadul a túlságosan védelmező szülők építette toronyból, felfedezi a világot, és bár van herceg fehér lovon, mégsem függ tőle. Ezt a képet erősíti, hogy Stampler végig tündérmese motívumokat használ Rapunzeltől kezdve, Hófehérkén át egészen Piroskáig. És bár a könyv tényleg egy elég átlagos, pozitív hangulatú történet, mégis a realitás talaján mozog – akad itt f-betűs káromkodás, drog, szex, alkohol –, és miközben a sorokat olvastam, az jutott eszembe, hogy „igen, én így szeretem az átlagos, kis ifjúsági történeteimet, és valahogy így képzeltem el a Szent Johanna Gimit még olvasás előtt.”

A történet hangsúlya főleg azon van, milyen felnőni, megkérdőjelezni dolgokat és kibújni a szülői védelem alól, felfedezni a szexualitást és a szerelmet, és hogy ha hibázunk, akkor nincs minden veszve, helyre tudjuk hozni, ha eléggé próbálkozunk. Emma útja a szinte már egészségtelenül védelmezett lányból a parti lányig érdekes és hiába van sok jelenet, aminek elhagyásával ugyanúgy értelmes lenne a könyv, imádtam olvasni minden sorát. A kicsit esetlen, cinikus és szeretetre vágyó Emmával könnyű volt azonosulni, és újra végignosztalgiázhattam a gimis éveim szebb és kellemetlenebb perceit is.

A szülő-gyerek kapcsolat szintén fontos eleme a regénynek, sok féle családot mutat be Stampler: egyedülálló szülők és teljes családokat vonultat fel, és bebizonyítja, hogy mindkettő verzióban létezhetnek jó és rossz szülők, hogy ez teljesen személyiségfüggő. Emma édesanyja önhibájából halt meg, ezért főhősünk körül mindig ott lebeg egy „elhagyott az anyám” érzés, és az apja pedig túlságosan védi. Ezzel ellentétben Siobhan édesanyja olyan típus, aki sosem nőtt fel igazán, és a partik és a szexualitás világában él, miközben nem veszi észre, hogy ezzel mennyit árt a lányának. Megan egy túlságosan vallásos és védelmező, de teljesen szerető családból próbál kitörni és Arif szülei is igazán rendesek. Velük ellentétben pedig ott áll Dylan családja, ahol se az anya, se az apa nem igazán látja el a szülői kötelességeit és még a fiúnak egy elég nagyképű és kibírhatatlan testvérrel is meg kell küzdenie.

A családtéma mellett a barátság is hangsúlyos szerepet kap, hiszen az egész könyv inkább Emma és Siobhan mindent felemésztő kapcsolatáról szól, mint az Emma és Dylan között fellángoló érzelmekről. Siobhan az a fajta karakter, aki karizmatikus, elbűvölő és élettel teli, önpusztító, de nehéz neki ellenállni, és Emmát is úgy vonzza magához, mint molylepkét a gyertyaláng. (Ennél jobban lehetetlen jellemezni a barátságukat.) Siobhan a maga áskálódásával és manipulációival is tökéletesen beleillik a „helyre lehet-e hozni a hibáinkat” témába, és bár az olvasó megértheti az indítékait, nehéz neki megbocsátani. Igazából Stampler erre a kérdésre nem is válaszol, nem oldozza fel egyértelműen egy kicsit úgy éreztem, hogy Siobhan sorsát teljesen ránk bízza.

Az Afterparty egy igazi tiniregény, ami tényleg a valós világban játszódik, reális problémákkal, ami arról szól, hogy milyen megtalálni önmagunkat, milyen megbánni a hibáinkat, és hogy néha bármennyire is ragaszkodunk valakihez, jobb megtanulni elengedni a másikat.

Kedvenc karakter: Siobhan, Arif

Ami kifejezetten tetszett: nem a romantika van előtérben, a mondanivaló

Ami nem tetszett: -

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Simon Pulse

Kiadás dátuma: 2013. december 31.

Oldalszám: 398 oldal

Honnan: saját, e-book