Keri Arthur: Darkness Unmasked (Leleplezett sötétség)

Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között.

Sorozat: A Dark Angels 5. része.

Úgy általában az egészről: Risa egyre elkeseredettebb, ugyanis a Pokol Kapujának kulcsainak keresése eddig csak bajt hozott a szeretteire, ráadásul az első kulcsot is ellopta egy sötét varázsló, akiről azt se tudják kicsoda. Az ellenségeik ellen való nyomozás pedig Lucianhez, a régi angyal szeretőjéhez vezet, aki nem csak a kulcsokat akarja magának, de még bűbájt is tett Risára, hogy az együttműködését biztosítsa. Miközben Risa ezt próbálja feldolgozni, még ott van Hunter is, a vámpírtanács vezére, akivel alkut kötött, hogy egészen addig neki dolgozik, amíg meg nem találják az anyja gyilkosát. Így Risa most üldözőbe veheti Hunter szeretőjének gyilkosát, ami nem más, mint egy japán pókszellem.

Ez a sorozat volt eddig a kedvenc most futó felnőtt urban fantasym, mert a humor, akció, a csavarok és a romantika, erotika tökéletes keveréke volt. Sosem tudtam, mi fog történni, a melléknyomozások izgalmasak és nem egyszerűek, és a főhősünk románca teljesen reális és kellemesen szórakoztató volt. És éppen ezért ülök a kritika felett és gondolom azt, hogy „Mi a fene történt?” Mert Keri Arthur most mellélőtt, de nem is kicsit, és ami a sorozat fontos fordulópontja lett volna, a legrosszabb rész lett. (Sírok, hogy pont ezt kaptam karácsonyra. Miért akarnak az ajándékkönyvek megölni mostanában?)

Nem mondom, hogy nincs pozitívum a regényben, mert akad, de ettől függetlenül a vége olyan, amitől falhoz csaptam volna a könyvet. De kezdjük a jóval: ez a kötet inkább átvezető  és karakterközpontú, érezni lehet rajta, hogy felkészítő a Nagy Csúcspontra, hiszen már csak két rész maradt hátra a sorozatból.

Risának meg kell küzdenie a bűntudatával, hiszen sorra kerülnek veszélybe a szerettei és az édesanyja is meghalt, és annyira csapdában érzi magát, hogy mindenki csak eszköznek használja a világuralom eléréséhez, hogy felmerül benne az öngyilkosság gondolata. Míg általában az ilyen témát el szokták játszani az általában a hasonló stílusú könyvekben, itt teljesen reálisnak éreztem Risa reakcióit. Risának az érzelmi oldalát is rendbe kell szednie: feldolgoznia, hogy Lucian átverte, és bár halálosan nem volt belé szerelmes, valamennyire mégis bízott benne. Jakre, az expasijára, aki még mindig váltott ki belőle reakciót, végre nemet tud mondani, és ezért felettébb büszke voltam a főhősünkre, hogy a talpára állt. És ezen felül ott van, hogy mennyire bizalmatlan Risa, ha szerelemről van szó, hiszen Jak összetörte annyira a szívét, hogy mindenkiből ezt nézi ki, ez pedig óriási problémákat okoz az Azriellel való kapcsolatában, aki ráadásul még csak nem is halandó természetfeletti lény, és a könyv egyik alappillére, hogy bemutatja a különböző halhatatlanokat és hogy hogyan veszítik el az emberségüket az évek során. Így érthető, hogy Risa sem tudja rendesen kezelni Azriel érzelmi kirohanásait, de erről egy picit később bővebben. De azért azt, hogy bár Risa sokszor volt túl vakmerő, élveztem, hogy nem hagyja magát, nem engedi, hogy Azriel üvegbura alatt tartva védje, hanem igenis elkezd nyomozni, ha kell, egyedül.

A mellékkarakterek még mindig fontosak a könyvben, aminek örülök, mert így nem csak kellékek érzeteit nyújtják, hanem Risa tényleges családját. Ilianna szála egy LGBT küzdelmét mutatja be továbbra is, hogy hogyan is vallja be a szüleinek, akik családot várnak el tőle, hogy meleg. Ráadásként Ilianna még jövőbelátó is, és hiába nem látott semmi jó jövőt, kiáll a női szerelme mellett és nem hagyja, hogy senki megszabja, hogy kit szerethet és miben találja meg a boldogságot. Risa másik barátja, Tao, pedig még mindig küzd a tűzszellemmel, amit lenyelt, és ez egy nagyszerű párhuzam arra, hogy milyen, ha az ember a belső démonaival, pl. depresszióval küzd, ugyanis Tao úgy veszíti el az uralmat a szellem felett, hogy nem lát olyan értelmet az életében, amiért érdemes lenne küzdeni.

Ez mind szép és jó és értékelem, de történetileg ez a kötet nagyon keveset adott. Van egy új szálunk, Hunteré, azaz őt is látjuk, hogy talán főgonosz lesz és Risa ellen fordul, (igazából én azt hittem, hogy Hunter csak egy gonoszkodó erő marad végig, hiszen ez nem olyan világ, hogy minden gonoszt megölnek és legyőznek), ez érdekesnek bizonyult, de összesen 5 oldalt, ha kitesz. Megtudunk a sötét varázslóról egy apró információmorzsát, ami kínzó kérdéseket vet fel, de sajnos ez is kb. 5 oldal, ha nem kevesebb, és ezt is Arthur későbbi részekre tartogatja, így nem sokat dobott ezen a köteten.

A történet legnagyobb hibája, hogy aránytalan lett a felosztás, ami eddig olyan jól ment az írónőnek, az itt nem sikerült. Az első 100 oldal olyan lassan haladt, mint egy reumás csiga, és a könyv felénél az erre a részre jutó nyomozás már meg is oldódott, sőt, egyáltalán nem volt szövevényes sem, hiszen egyből tudták, ki a gyilkos, és még a levadászása sem ütközött semmilyen nehézségekbe. Úgy éreztem, hogy ez túl erőltetetten arra szolgált, hogy Risa találkozzon egy szereplővel, aki úgy néz ki, majd a következő részekben fontos lesz.

A másik szálon végre megtudjuk, ki Risa anyjának gyilkosa, ami nekem extra csalódás volt, mert semmi csavaros nem akadt benne, és a nagy „bosszút állok” jelenet is röviden és elég érzelemmentesen lett megírva.

Ami viszont plusz egy csillag levonását jelentette, az a romantika. Azriel és Risa kapcsolatát imádtam, lassan bontakozott ki és kellett pár rész, mire összejöttek. Szerettem a sztoikus Azrielt, ahogy lassan felolvad az emberi érzelmek miatt, és Risának pedig pont rá volt szüksége, aki más miatt visszahúzódó. NA, DE EZ A RÉSZ MEGÖLTE AZ ÖSSZES SZERETETEMET A PÁROS IRÁNT! Annyi sok oldalt kitett Azriel és Risa, „jajj, te halhatatlan vagy, jajj, itt hagysz, ha vége a küldetésnek” szenvedése, hogy nagyon lelassította a cselekmény folyását. Ezen felül sikerült elérnie, hogy Azrielt a pokolba kívánjam, ugyanis kb. semmit nem engedett meg Risának, nehogy bántódása essen a félvérfarkas-félangyal főhősünknek, akinek baromi erős gyógyulási képességei vannak. Nem azt mondom, hogy nem értem meg, miért aggódik, de ez a normális aggódás keretein túlmutatott, főleg, amit a végén csinált. Azriel olyan lépést tesz, ami kb. Christian Grey szerződését is megszégyeníti (csak épp mágikusan) és bár Risa nagyon dühös, mégis a fejében jár, hogy talán Azrielnek meg kéne bocsátania, és nem… megint itt tartok egy urban fantasy sorozatnál, hogy az én értékrendem szerint olyan bűnt követett el a pasi, amivel én nem tudnék soha kiegyezni.

Risa mégis képes ezt a rémes magatartást az utolsó oldalakon fokozni, és itt enyhe SPOILER következik, jelöljétek ki, ha olvasni akarjátok: Risa kijelenti, hogy féltékeny a SAJÁT gyerekére, aki meg se született, mert Azriel biztos nem őt szereti, hanem a gyereket. Ne, jó? Ilyen hülyeséget ne írjunk. Elhiszem, hogy Risa annyira lelkileg sérült, hogy nem hiszi el, hogy Azriel szereti, de ez túlzás. A következő gondolata pedig az volt, hogy szétissza az agyát, ezzel zárul a könyv, mert az a babának olyan jót tesz.

Ez a könyv vitathatatlanul a Dark Angels sorozat leglassabb része, de hátha más rajongóknak tetszeni fog, hiszen a legnagyobb probléma ebben a regényben a saját értékrendemmel való ütközés volt. Azért remélem, hogy Risa is észhez tér és a sorozat vége méltó lesz az eddigi színvonalhoz.

Kedvenc karakter: Stane

Ami kifejezetten tetszett: a következő részekre utaló szálak

Ami nem tetszett: a romantika, a vége, lassú cselekmény, átlátszó csavarok

A történet: 3/5 pontból

A karakterek: 4/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Signet Select

Kiadás dátuma: 2013. június 4.

Oldalszám: 400 oldal

Honnan: saját, papírpéldány, karácsonyi ajándék édesanyámtól