Jane Rogers: Jessie Lamb testamentuma

Hogy akadtam rá: Jane Rogers rajongó vagyok.

Úgy általában az egészről: Jessie Lamb a nem is olyan távoli jövőben él, ahol a bioterroristáknak köszönhetően egy olyan vírus szabadult el, ami minden terhes nőt megtámad. Míg az elején Jessie teljesen semmibe veszi az emberiség lassú kipusztulását, később rájön, hogy igenis tennie kéne valamit az ügy érdekében: Tagja lesz egy fiatalokból álló csoportnak, akik célul tűzik ki, hogy változtassanak a világon, noha nem tudnak megegyezni, hogy mi a legfontosabb cél – a környezetvédelem, az állatkísérletek beszüntetése vagy a fiatalok különválása a felnőttektől –, ég bennük a buzgó vágy, hogy tegyenek valamit. Amikor Jessie felfedezi, hogy létezik egy Csipkerózsika nevű program, amiben fiatal lányokba ültetnek bele talán vírus nélküli embriókat a lányok élete árán, megjelenik előtte a reménysugár, a varázslatos megoldás. Csak éppen a szülei és a barátai nem támogatják, ezért Jessie-nek le kell ülnie, átgondolnia és leírnia, hogy mi vezette el idáig, és hogy helyes-e a döntése.

Mikor megtudtam, hogy Jane Rogers új regényt ír, méghozzá disztópiát, azonnal meg kellett szereznem, ám mire eljutottam odáig, megjelent magyarul, és milyen jól tettem, hogy megvártam, hiszen a borító valami gyönyörű (és tökéletesen illik a tartalomhoz). Aztán ahogy telt-múlt az idő, érkeztek a magyar negatív kritikák, és elbizonytalanodtam, hogy ugyan az a Jane Rogers, akinek az írását ismerem és imádom, hogyan nyúlhatott ennyire mellé. Mint a végén kiderült, ez nem egy rossz könyv, én imádtam, de nagyon megosztó, és ezért hiába ajánlanám valamilyen szinten mindenkinek, egészen biztos, hogy nem lesz mindenki kedvence, mert ezt vagy imádni vagy utálni lehet.

Először is a besorolást én kijavítanám, mert odakint is disztópiának reklámozzák, de nekem nem az, csak annyira, mint a Csodák kora, azaz egy éppen véget érő világról szól, legjobb esetben is apokaliptikusnak vagy poszt-apokaliptikusnak mondanám. De nincsenek benne nagyon kütyük, tényleg nagyon közeli jövőben játszódik és ettől is üt még jobban, hogy el tudja az ember képzelni, hogy ez bármikor megtörténhet, és akkor mit tennénk.

De ha őszinte akarok lenni, nem is kell konkrétan szó szerint venni ezt a könyvet, ugyanis ez nem szól másról, minthogy egy katasztrófával hogyan birkóznak meg az emberek. Minden karakter egy-egy fajta reakciót mutat be, hogy egy nagy borzalom után az emberek mennyire képesek irracionálisan és nagyon szélsőségesen gondolkozni, kitűzni maguk elé valami lehetetlen célt és afelé tartani, hogy életben maradjanak, vagy abszolút abszurd ideákba kapaszkodnak. A problémát itt a globális vírus jelenti, de ugyanakkor Jessie sarkosítva minden rosszat – emberkereskedelem, öngyilkosság, nemi erőszak, depresszió és bűnözés – erre vezet vissza, egy picit Rogers ezzel is jelzi, hogy nem gondolkozik a főhősünk tisztán, ahogy senki sem a szereplők közül. És ezzel is hangsúlyozza, hogy bár a könyv egy nagy, világot érintő problémáról szól, mégis az emberi reakció ugyanaz, amikor a saját világa törik össze, bármilyen személyes, családi katasztrófa után viselkedhetünk így.

Így igazából ez a történet nem Jessie-ről szól és nem is az ő világáról, hanem az emberi lélek egyik bugyráról. Minden karakter nagyon sarkított, egy-egy nézőpontot képviselnek: van, aki szerint az emberek megérdemlik a történteket és nincs értelme semmit tenni a jövőért, van, aki foggal-körömmel harcol egy-egy téma mellett. Feltűnik többek között a radikális állatvédők, a szélsőséges vallási vezetők és szekták és feministák csoportja is, és ezzel azt mutatja be Rogers, hogy a nehéz időszakokban a karizmatikus emberek milyen könnyen kihasználhatják és megvezethetik a befolyásolható, lelkileg sérült embereket.

A regényre mondhatni, hogy karakterközpontú, hiszen az egyes emberi sorsok, hogy mindenkinek a nagy katasztrófa közepette még a saját családi bajával is meg kell küzdenie, vannak középpontban. De mégis inkább a káoszról, a halálról és az emberek kapkodásáról szól, hogy valahogy megússzák a dolgot, és nem igazán oldódik fel egyik karakter problémája sem. Akad itt családon belüli erőszak, alkoholizmus, nemi erőszak, depresszió és megcsalás is, de ezek a vírus okozta kaotikus állapotok nélkül is bekövetkeztek volna, Rogers ezzel is csak azt fejezi ki, hogy hiába történik valakivel egy rossz dolog, az élet akár kimérhet rá még több súlyt, amíg kibírhatatlan nem lesz. Ebből következik, hogy ez nem egy könnyed regény, aki sci-fit, világmegmentős lázadásos könyvet szeretne, az jobb, ha más olvasnivaló után néz, és bár nem sírtam a történeten, végig éreztem, hogy fullasztóan nyomasztó, ezért csak akkor ajánlatos kézbe venni, ha ehhez van hangulata az embernek.

A könyvben erősen megjelenő téma még a halál, hiszen a vírus miatt rengetegen vesztik életüket, ezért is kell minden karakternek elgondolkoznia azon, milyen a halál, mit jelent, hogyan lehet halott szeretteinkről megemlékezni és elfogadni valaki távozását. Mindeközben pedig előveszi azt az örök kérdést, ami mindig is foglalkoztatta az embereket: Mit a célunk a világban, miért születtünk ide és mit kell tennünk, és mit jelent, hogy ért valamit az életünk.

Jessie-ben ég a fiatalkori változásra sarkalló szellem, és Rogers kicsit ezt is bemutatja, hogy bizonyos generációk hogyan állnak a világhoz: A gyermeki önzést és közömbösséget, a tinédzserkori világmegváltást és a felnőttkori beletörődést állítja egymással szemben. Jessie döntését nem csak a szüleinek, de az olvasónak is meg kell értenie, legalábbis Jessie próbálja elmagyarázni ő hogyan látja a világot – és aki úgy érzi, nem képes másfajta szemléletmódot olvasni, mint a sajátja, lehet nem fogja szeretni a regényt –, és bár nem tenném azt, amit ő, úgy éreztem, ez számára elkerülhetetlen.

Jessie-ben még valahol él az a gyermeki naivság, ahol még hisz annyira a világban, a sorsszerűségben és a mágiában, hogy ha leugrik a szakadékról, akkor ő azt repülésnek látja és nem a biztos halálba zuhanásba. És ez a kép a könyv fő motívuma – ettől olyan csodálatosan tökéletes a borító a tartalomhoz –, mert valahol tényleg egy ilyenfajta felfogás kell ahhoz, hogy egy ember szembeszálljon mindennel és megpróbálja megváltoztatni a világot. És hogy ez sikerül Jessie-nek vagy megéri-e, azt az olvasónak magának kell eldöntenie.

A könyv mágikus hangulatát fokozza Rogers tündérmese imádata, végig találunk benne mese motívumokat – Csipkerózsika, Alice Csodaországban, (nekem Pán Péter, mert minden „én hiszek a tündérekben” mondat azt juttatja eszembe) tündérek –, és sokszor hasonlítja Jessie saját életét egy meséhez, így egy kicsit hangsúlyozva azt, hogy az élet is „csak” egy történet, vagyis a fikciónak is lehetnek mondanivalói és hatásai. Amit még feltétlen ki kell emelnie, Jessie karakterének nevét, hiszen a Lamb bárányt jelent, ami sok esetben az áldozat, de ugyanakkor a tisztaság és tökéletesség jelképe is. Bónusz pont, hogy bárányokon is pont kísérleteztek a vírus megoldását keresve.

Ez a regény nem mindenki könyve, de aki szeretne elgondolkozni arról, hogy milyen összetört, befolyásolható és elkeseredett az ember az élet nehéz helyzeteiben, és hogy ez milyen lehetetlen tettekre ösztönöz minket, azoknak ajánlom.

Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: a mondanivaló

Ami nem tetszett: -

A történet: 6/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 6/5 pontból

Kiadó: Ad Astra

Kiadás dátuma: 2013.

Oldalszám: 320 oldal

Honnan: saját, papírpéldány, karácsonyi ajándék barátnőmtől