Lauren Oliver: Mielőtt Elmegyek

Hogy akadtam rá: A trailer óta akarom.

Úgy általában az egészről: Samantha Kingstonnak mindene megvan: népszerű, tuti barátnői vannak, az iskola egyik legjobb pasijával jár. Február 12-e ugyanolyan átlagos pénteknek indul, ahogy eddig is: suliból lógás, esti buli és persze a Cupidó napon begyűjtött rózsák számolgatása. A legfontosabb kérdés az életében, hogy milyen lesz, amikor végre aznap este elveszti a szüzességét. De Sam hirtelen meghal, és valami csoda folytán újraéli a péntek 12-ét… nem is egyszer…

Én azok közé tartozom, akik Lauren Olivertől előbb a Deliriumot olvasták, ami egy romantikus disztópiás regény egy-két szép gondolattal, de semmi meglepővel és semmi extrával. AZTÁN ITT VAN EZ A REGÉNY! Ez kismilliószor jobb és kidolgozottabb és egyedibb, mint a Delirium, és el se hiszem, hogy ugyanaz a személy írta, annyira más.

Összesen hét napot látunk, mindegyik egy-egy fejezet, szóval aki úgy olvas, hogy „na jó, még egy fejezetet,” azoknak nem előnyös. Vannak benne visszaemlékezések, ami megszakítja a cselekményt, ami amúgy sem izgalmas, de ettől lesz az egész történet és a karakterek is hitelesek. Az írásra még jellemző, hogy elég sok a káromkodás benne, de szintén ez csak a mai tinédzsereket festi meg valósághűen, nem lóg ki a szövegből, és nem túl sok.

Az egész történet reális (leszámítva az időhurkot), és egyáltalán nem fantasy, mint az esetleg először gondolná az ember a fülszövegből, nem az időhurok miértjére keresi a választ, hanem az élet egy szeletét mutatja be… reálisan. Nem igazán mondanám, hogy keményen, mert annyira nem komoly, mint egy Ellen Hopkins regény, nem elborzasztó, mégis az iskolai bántalmazások és az öngyilkosság a központi téma, bár nem az elszenvedő alany szemszögéből, mégis üdítően jól kezeli ezeket a mostani ifjúsági regények igénytelensége között.

Szól arról, milyen rájönni, hogy mi is igazán fontos az életben, hogy milyen felnőni. Hogy nem ismerhetjük egymást sosem teljesen, és hogy érdemes a hibáinkat mindig megpróbálni helyrehozni. Hogy létezi a pókháló effektus, hogy mennyire összefonódik az emberek élete, még ha nem is tudunk róla. Azt mutatja be Oliver az időhurok segítségével, hogy elég egy apró dolgot másképp csinálnod, és minden felborul az életedben. Minden kimondott szónak és jelentéktelennek tűnő tettnek mekkora hatása van, és ezért érdemes kétszer meggondolnunk, hogy kinek mit mondunk, vagy mit teszünk.

Bár a főszereplő é a barátnői unszimpatikusak, mégis lehet őket valamennyire kedvelni, vagy legalábbis egy picit együtt érezni velük, mert látjuk, hogy nekik is akadnak problémáik, a főszereplőnk pedig meglehetősen sokat változik.

Maga az időhurok, amit az Idétlen Idők óta imádok (és van utalás is a filmre, amiért bónusz muffin jár az írónak) lehet, hogy elcsépelt téma, de nálam örök kedvenc, és annyira jól írja le Oliver, hogy azonnal rabul ejtett a történet, noha nincs semmi vér, se nyomozás, vagy ilyesmi. Bár tanulságos és szép történet, én nem nagyon hiszek abban, hogy minden ember meg tud ennyire pozitív irányba változni. Nyilván lehetséges, de saját tapasztalatból nem úgy látom, hogy túlnyomó többségben ez lenne igaz. Egy picit mese habbal, de jó lenne, ha így működne a világ.

Kedvenc karakter: Juliet

Ami kifejezetten tetszett: időhurok

Ami nem tetszett: -

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: Ciceró

Kiadás dátuma: 2010.

Oldalszám: 414 oldal