Ugrás a fő tartalomra

James Dashner: Az útvesztő

Hogy akadtam rá: A Goodreads ajánlotta.
Sorozat: Az útvesztő 1. része.

Úgy általában az egészről: Thomas egy liftben tér magához, és semmire nem emlékszik, csak a keresztnevére és hogy hogyan működik a világ. A lift pedig egy Tisztás nevű helyre viszi, ahol közel ötven hozzá hasonló, semmire nem emlékező, tinédzser fiú él, a legidősebb közel két éve van ott. A Tisztásról négy ajtó nyílik az Útvesztőbe, nem tudják, miért küldték oda, mivel érdemelték ki ezt az életet, de egy biztos: meg kell oldaniuk az Útvesztő rejtélyét, így minden nap Futárokat küldenek ki, akik felderítik a terepet. Nem egyszerű a feladat, mivel a falak éjjel mozognak, és leírhatatlan szörnyek jönnek elő.
Ritkán olvasok férfi írótól, és nem is tudom, miért, általában csak nem fognak meg a fülszövegek, de ezzel a könyvvel most nagyon jól jártam. Végre egy izgalmas ifjúsági regény, amin lehetett gondolkozni, és mellőzte a romantikát! Ami amúgy nem rossz dolog, csak mostanában túl sok volt az ifjúsági enyelgésből, és nem szeretem, ha egy disztópiában az van előtérben, nem pedig a világkidolgozás.

A történet már az elejétől kezdve magától ragadott, hiszen Thomas nem emlékszik a nevén kívül másra, és az olvasóval együtt dobják be egy ismeretlen környezetbe. Ez azért volt jó, mert kellőképpen bemutatták a világot, Thomasnak ugyanannyira volt idegen, mint nekünk, hiszen ami emléke akadt is, az csak átlagos dolgokra vonatkozott, például tudja, hogy mi az a hamburger, hogy az a normális, ha valakinek van gyerekkora és esténként betakarják a szülei, így a világhoz viszonyulása és az elvárása olyan, mint az olvasóé. Örültem, hogy kiemelte és megmagyarázta Dashner, hogy hogyan is van ez az amnézia dolog, mert az elején még felvontam a szemöldököm egy hasonlaton, amit Thomas használt, de aztán hamar el is rendezte az író, hogy igen, ők bizony emlékeznek az alapfogalmakra, csak specifikusan a saját életükre nem.

Az egész cselekményt ez viszi előre, hogy mind mi, mind pedig Thomas rá akar jönni, hogy ki küldte őket oda és ugyan miért. A könyv első felében szépen, lassan bemutatják a Tisztás- és az Útvesztőbeli életet, habár talán egy hetet ölel fel a történet, mégis az első pár két nap nagyon sokat kitesz az oldalszámokból. Aztán megváltoznak a játékszabályok, és nem lesz megállás egészen végig. Mindig a megfelelő pillanatban csöpögtet új információt Dashner, és bár szépen össze lehet rakni a képet, mégis kellemesen elgondolkozik rajta az olvasó, hogy mi lehet a háttérben. Összeesküvés elmélet gyártóknak kifejezetten jó! A végén van egy tipikus információ kivágás, ahol Thomas megtud valamit, de nem árulja el nekünk, hanem szép lassan a többiek elé tárja, ezzel szintén jól játszott az író, a hajamat téptem az izgalomtól, nem pedig idegesített a jelenet.

Kellemes volt, hogy Thomasnak pont akkor jutottak eszébe kérdések, amikor nekem, így nem éreztem, hogy lassabban gondolkozna, illetve kellő mértékben „sírt” azon, hogy elvesztette a családját. Thomas nagyszerű nézőpont az olvasónak, mert mindig nyomoz, mindig kérdez, sosem adja fel a reményt, és mindig emberien reagál. Nem mondom, hogy hibátlan hős, de nagyon nagy fejlődést nem mutatott, már az elején is (szerintem) tökéletes volt. És itt jön a karakterizálás:

Dashner írt már több regényt, nem néztem meg, melyik jelent meg előbb, de írt mesekönyvet, és éppen most vagyok az „olvassunk mesekönyvet” fázisomban, és azt kell, hogy mondjam, a történet eleje és a karakterizálás engem inkább mesekönyvre emlékeztet. EZ NEM GOND! Dashner nagyon szépen játszik a vérrel és a szörnyek témával, no meg a disztópia kegyetlenségével, de a karakterizálás egyből a mesék hangulatát juttatta eszembe. Thomas az új gyerek, akit mindenki lenéz, mégis ő a kiválasztott, ő oldja meg a problémákat, okos, az eszével és a szimpátiájával menti meg a helyzeteket. A másik pedig, ami ezt a mese légkört erősítette, hogy a többiek is csak Thomas körül keringenek, úgy lehet őket meghatározni, „ő Thomas ellenfele, nem szereti, mert csak,” „ő egyből hisz Thomasnak” és a többi. Összesen ötven körüli gyerek van a Tisztáson, mégis név szerint maximum hatot említ, ebből négynek van kidolgozott karaktere. Ami nem megy a minőség rovására, de úgy éreztem, hogy csak ennyien vannak ott a Tisztáson, nem pedig többen, és szívesen megismertem volna a többieket is.

Na, de a lényeg! A hangulata nagyon erős a könyvnek, és Dashner olyan filmszerűen festi elénk a Tisztás képét, hogy én is az Útvesztőben éreztem magam. Nincs benne grafikus erőszak, mégis a szörnyek, és maga a helyzet, hogy gyerekeket tesznek ilyen helyzetbe kellemesen borzolta az idegeimet. Közben pedig érdekes kérdéseket vet fel: egyfelől ezzel az amnéziával azt, hogy mennyire határoznak meg minket az emlékeink. Ha nem emlékeznénk semmire, vajon ugyanolyanok lennénk? Megválthatjuk-e magunkat, ha régen valami rosszat tettünk? Ugyanis a karakterekben felmerül, hogy talán börtönben vannak, mert gyilkosok és ehhez hasonlók. Mennyire rémes ez a bizonytalanság! És vajon hiányozhat-e olyan dolog az életünkből, amit sosem tapasztaltunk, nem emlékszünk rá, hogy lett volna?

Emellett folyamatosan ott van a küzdeni akarás, és az erős morális tanulság: nem szabad sosem feladni. Nagyon szép idézetek, gondolatok vannak erről elhintve, és a szereplők is egymást hajtják, hogy a lehető legkilátástalanabb helyzetekben ne adják fel. Viszont benne van az is, hogy ha valami rossz van az életünkben, néha ki kell kapcsolni az agyunkat és dolgozni, ezt teszik a Tisztáson élők is, megszervezik a saját kis „államukat” és mindenki dolgozik, még ha kapnak is valamennyi ellátmányt, hogy eltereljék a gondolataikat a reménytelenségről. Ezek mellett még apró morzsáként feltűnik az arany kalitka kérdése, vagyis vajon jobb-e bent rabságban, mint odakint? Mert ugyan ki tudja, mi vár rájuk.

Az útvesztő egy remek trilógiakezdés, az epilógusban lévő csavar (amit ugyan én láttam előre, de nagyon ötletes) adja meg igazán a kegyelemdöfést, és akarom egyből a második részt. Kellemes borzongás, örökös kérdések, és egy jó kis izgalmas olvasmány, ezt tartogatja ez a könyv.



Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: a hangulat, A VÉGE

Ami nem tetszett: -

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: Cartaphilus

Kiadás dátuma: 2012. július

Oldalszám: 362 oldal

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Top 10: Kedvenc disztópiás/poszt-apokaliptikus regény

A LISTA FOLYAMATOSAN FRISSÜL! (utoljára frissítve 2016. május 22 .) 10. James Dashner: Az útvesztő (ifjúsági, 3 részes sorozat) Thomas egy hideg, sötét liftben tér magához, s az egyetlen dolog, amire emlékszik, az a keresztneve. Minden más eltűnt az emlékezetéből. Amikor a lift ajtaja kinyílik, Thomas a Tisztáson találja magát egy csapat srác között. A Tisztáson élő fiúk mindennap Futárokat küldenek a lakóhelyüket körbeölelő Útvesztőbe, amelyet nehéz kiismerni, mivel a falai minden éjjel elmozdulnak. Thomas, az utolsóként érkező újonc számára egyre inkább nyilvánvalóvá válik, hogy az Útvesztő egy kód, ami megfejtésre vár. Úgy dönt tehát, hogy ő is Futár lesz. Annak viszont, hogy a megfejtés közelébe kerüljön, komoly ára van: például olyan lényekkel is találkoznia kell, akik elől mindenki más menekül. EGYSZER CSAK MINDEN MEGVÁLTOZIK… …megérkezik a Tisztásra az egyetlen lány, Teresa, aki nemcsak Thomasra lesz nagy hatással, hanem az egész csapat sorsára is. James Dashner tril

V. C. Andrews: Virágok a Padláson

Hogy akadtam rá: Mivel fura érdeklődési köröm van, sokszor belebotlottam ebbe a könyvbe, végül egy német lány javasolta, hogy olvassam el (egyezik az ízlésünk), mivel úgy gondolta, hogy imádnám. Úgy általában az egészről: Adott nekünk a Dollangager család, akik abszolút tökéletesek. Ott van Corrine, a gyönyörű anya, Christopher, a szerető család apa, ifjabbik Christopher, az okos báty, Catherine, a főhősünk, aki balerina akar lenni, és két kisebb iker Cory és Carrie. Igen, a család, mint látjuk imádja a C betűs kezdőneveket. Mind gyönyörűek, mind szőkék és kék szeműek, a szomszédok Dresden babáknak hívják őket, irigylésre méltó életük van. Ha anyuci egy kicsit túl sokat is törődik a külsejével, ugyan mi az, hiszen szeret itt mindenki mindenkit. Ám egy napon a családfő autóbalesetben meghal, és innentől kezdve a tökéletes családi idill megtörik. Édesanyjuk picit összeomlik, de hát ez várható is, végül a szüleihez fordul, és sok-sok levél után a vonakodó nagyszülők készek arra, hogy b

Cassandra Clare: Clockwork Angel - Az Angyal

Hogy akadtam rá: Clare mániás vagyok a fanficjei óta. Úgy általában az egészről: Íme az Infernal Devices 1. része, az új Árnyvadász trilógia, amire annyira vártunk az Üvegváros után. Ismerjük Clare stílusát és szeretjük, ezért nagy volt az elvárás, főleg ugye pasi karakter szinten. De úgy írom le a kritikát, hogy mindenki értse, hiszen ez a kötet is ilyen, nem kell feltétlen előtte olvasni a Végzet Ereklyéit. 1878-at írunk, és a prológusban már találkozunk Willel és Jemmel a két férfi szereplőnkkel, akik nem mások, mint Árnyvadászok, azaz félangyal félember démonvadászok. Most is épp démonvadásznak, miközben egy rejtélyes gyilkosságba botlanak, ami után el is kezdenek nyomozni. Eközben Tessa Gray, ami igazi főszereplőnk megérkezik Londonba, mivel a nagynénje meghalt, és amellett is árva, már nem maradt más neki a világon, csak a bátyja. Igen ám, de hamar rá kell jönnie, hogy a bátyját, Nathanielt elrabolták a Sötét Nővérek névre hallgató warlockok. (Warlockok = féldémonok, akik