Josephine Angelini: Baljós csillagok

Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között.

Sorozat: A Baljós csillagok 1. része.

Úgy általában az egészről: Helen nem egy átlagos lány: ő szupererős és szuper szép, minden pasi őt akarja, ő viszont a hajfürtjei mögé rejtőzik, és nem ül egyenesen, hátha beleolvad az asztalba és a tömeg közé. A kis szigetre, ahol él, új család költözik, gazdagok, gyönyörűek és csillognak akarom mondani szép autójuk van, de mivel mind rokonok, valahogy maguknak valók. De ők is szupererősek, szuper gyorsak. Biztos eltévesztették a díszletet az Alkonyatból! Ja, nem, ők, az ellenséges család, annyira ellenségesek, hogy Helen és a szúrós tekintetű Lucas (aki elsőre úgy néz a lányunkra, mintha gyűlölné, pedig…) meg akarják egymást ölni, így Helen még boltba se tud menni! Emellett pedig három vérző szemű nyanyát lát, akikről kiderül, hogy a fúriák, ráadásul meg is támadja valaki a lányt, és Lucas menti meg (ki érti ezeket…) és olyan, mintha Helen ébren álmodna, mert a sivatag, ami kísérti, a lábán hagyja a porát. Mik lesznek még itt? Edward és Bella egymásra talál? Vajon valamikor végre abbamarad ez a divathullám, hogy írjuk át az Alkonyatot? Vagy vajon nekem is kéne ilyen könyvet írnom, hogy bestseller legyek?

Akartam szeretni a könyvet, úgy egy éve, amikor megláttam a csodálatos borítót, elolvastam a fülszöveget, és rájöttem, hogy ez görög mitológiás, amiért élek-halok. Aztán egyre több negatív kritika érkezett, így el is dobtam volna a könyvet, de feltettem már a Lobo-féle várólista csökkentős játékra, és nem akartam megint elbukni azt. Így edzett idegekkel álltam a könyvnek, DE MÉG ÍGY IS ROSSZABB VOLT, mint amire számítottam.

Az írás gyermeteg, néhány jelzőn (medence kék szem!) és mondatszerkezeten kiakadtam, és kb. nulla érzelmet/izgalmat/bármit közvetít a könyv, egyszerűen csak van, de minek. Nem mondom, hogy legyenek barokk körmondatok, mert felesleges ifjúsági irodalomban, és a rövid, lényegre törő mondatok sem zavarnak, de úgy is a megfelelő szavakkal lehet valamit átadni az olvasónak. Ha nem vett volna részt versenyen ez a könyv, az első oldalnál sírva becsukom, így csak sírtam és olvastam. A könyv első kb. 250 oldalán Helen nézőpont van, aztán egyszer csak nem… behozza a Volturit a gonosz görög félisteneket, és ezzel ellövi a poént, hogy az utána lévő fejezetben ugyan ki akarja megtámadni Helent. Abszolút nem előnyös ez a történetvezetés, mert megölte azt a minimális izgalmat is, ami lett volna, és több ilyen van, mert a végén összevissza bedob akármilyen nézőpontokat, ráadásul nem egy-egy fejezet erejéig, hogy értelme is legyen, vagy legalább érezhetnénk, hogy ez ugyanolyan hangsúlyos szereplő, mint Helen… Neeem, csak egy-egy bekezdéseket kapnak véletlenszerűen.

A történet amúgy sem sok: Alkonyat, de most görög nevekkel. Ugyanúgy különleges képességeik vannak, tök mindegy, hogy Apollón leszármazottjai, mindenféle erejük van, mert ez kellett a történetvezetéshez. A már megszokott iskolai jelenet, a megmentős jelenet, a maradj-távol tőlem, mert veszélyes vagyok, a HOGY TUDSZ ENGEM SZERETNI jelenet, a látomásos-hoteles jelenet, és még sok egyéb izgalom vár ránk. Javaslom, inkább olvassátok újra az Alkonyatot, mint ezt, de ez csak szerény vélemény. Nem történik semmi ezen kívül, csak a két szerelmes szenved meg iskolába jár…

A romantika: ami az Alkonyatban jó volt, az itt nem állja meg a helyét. Az első három találkozásukkor Lucas és Helen szóba se állnak egymással, csak Lucas veri Helent, közben egyszer meg is menti. Majd negyedik alkalommal már együtt alszanak és örök szerelem. Vagy kimaradt az ötszáz oldalas könyvemből valami, amit őszintén kétlek, vagy itt is ellustult az írónk, és elfelejtette, hogyan kell romantikát felépíteni. Talán próbálja megmagyarázni, hogy ők erre rendeltettek, lásd a cím, de nem tudom elfogadni, mert semmi szenvedély nem süt át a lapok közül, hála a gyönyörű írásmódnak.

A mitológia még, ami kiemelendő: értem én, hogy átírás, és nem kell ragaszkodnia alap dolgokhoz sem, de mégis a görög neveken kívül (ami senkinek nem tűnik fel, hogy esetleg olyan képessége van, ami után elnevezték), más ebben nincs görög. Próbálja a trójai háborút feldolgozni, és ezek reinkarnálódnak (DE CSAK ARCRA!) állandóan, újrajátsszák a nagy görög drámát, mindezt istenekkel, és isteni büntetéssel…

Persze nem vagyok profi a görög mitológiában, de az egyszerű józan is megkérdőjelezi ezt a felállást, amit felvázolt ide Angelini. Három oldal volt a háborúban (majd felsorol hatot…), akik igazából a görögök és a trójaiak oldalán harcoltak. Az istenek a saját gyerekeiknek rótták fel ezt az egészet, ezért azt mondták, jól van, kivonulunk a földről (melyik gyerek mondaná ezt a szülőjének, hogy arra vágyik, hogy amaz tűnjön el… FŐLEG HOGY AZ ISTENEK MIATT HARCOLTAK A FÉLISTENEK!), ha soha többet nem lesz a félistenek miatt háború. Ergo nem beszélhetnek egymással a félisten csoportok, mert abból háború lesz. MI? Nem békülhetnek ki, mert az rossz, de ölhetik egymást, mert abból nem lesz háború? Mi a fene folyik itt? Miért nem értem ezt a logikai menetet?

Mi a f*szt olvasok?

 A fúriák tartják fent az ellenségeskedést, ami fenntartja a békét. (Még mindig nem léptem túl ezen, bocsánat…) De ha visszagondolunk arra, hogy a görög mondák szerint mi okozta a trójai háborút, nekem az jut eszembe, hogy Erisz… Miért nem őt büntetik?

Még sok mindent próbálkozik Angelini elmagyarázni, hasonló logikával, és fárasztóan, unalmasan, a végén már nem is akartam követni ezt a nagy zagyvaságot. Félistenekről szól, de az egész gyermeteg és paródiába jobban illene, mert nem tudtam komolyan venni azt például, amikor a főhős repülni tanulna, és majdnem elszáll, mint egy lufi, úgy kell megtartani, illetve mikor felfedezik, hogy semmi nem árt neki, és hogy biztosak legyenek benne, minden található tárgyat beleszúrnak (még egy villát is)… Ez annyira komikusan van leírva, hogy én sírtam bánatomban. Ezek mellett még pár apróság: a nagyon-nagyon extra szent ereklye csipketangává változik, mert arra a főhősnek szüksége lehet, és úgy szór villámokat, hogy „széttépi a vízmolekulákat a testében,” de ennek semmi hosszú távú egészségügyi hatása sincs. Megnézném Angelinit, ha naponta kiszárítanám, hogy érezné magát…

Ezen kívül a félistenek Atlantiszért küzdenek, (ha, küzdenek, erős túlzás, ülnek és nézik a felhőket meg repülnek összevissza), ami megadja nekik az isteni halhatatlanságot, de csak akkor kapják meg, ha egy család marad… VISZONT NEM BÉKÜLHETNEK KI! Mert akkor biztos háború lesz… ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ! (Igen, megint itt tartok.)

*egy kis hajtépés után Gigi visszaült tovább folytatni a pötyögést*

Ami még kiemelendően rossz, az a főhősnőnk, aki maga a megtestesült tökély. Tényleg kijelentik, hogy ő a világon a legszebb, ő mégis szürke kisegérnek képzeli magát. Pedig minden pasi az életében őt akarta eddig is, és Mennyei Hamiltonnak hívják, mert annyira gyönyörű. DE EGY TINÉDZSER FIÚ SE MENT ODA HOZZÁ? SOHA? Persze, mert ez annyira hihető viselkedés. De a főhősre visszatérve, mikor rájön, hogy nem szexelhet az álmai fiújával, kijelenti, hogy majd lefekszik mással, hogy elvegye az a szüzességét, ő még ezt is megteszi a pasijáért…

Jó neked!

Nem akarok belegondolni, ez milyen üzenetet küldhet, mert nekem ez nem az örök szerelem, az is biztos. Utálom már, hogy ha a szexualitást előveszik ifjúsági fantasyban, akkor ennyire eljátsszák és rosszul kezelik, pedig semmi bajom nem lenne azzal, hogy Aphrodité erejét használják, de lehetne komolyan is és drámaian.

A főhősünk amúgy annyira életrevaló, mint a legtöbb ifjúsági regény libája, de ki is jelenti, hogy ő bizony nem fog senkit bántani, még önvédelemből se, és nem hajlandó verekedni tanulni, meg semmi, sőt a képességeit se akarja használni, köszöni szépen, ő majd elrepül. Oké.

Van még több milliónyi értelmes jelenet a könyvben, de még talán azt emelném ki nagyon-nagyon, hogy a félistenek kajája a méz. Semmi extra, a szimpla méz, ettől egyből felgyógyulnak, és mikor edzésen szétverték a főhőst, idézem „kinyalta az egész üveget.” Mivel nem volt részletezve, nekem vagy az jutott eszembe, hogy hosszú nyelve volt (ki tudja, félisten!) vagy az alábbi kép:

Ami még logikailag zavart (ha-ha, ha csak ennyi zavart volna), hogy míg a főhős visszaemlékszik arra, hogy mindig is szupererős volt, és erről tud az egész sziget, későbbiekben az apja ezen meglepődik, de aztán kijelenti, hogy mindig is tudott róla. Rendben. Amúgy meg nem hiszem el, ha ötven kilókat emelget csak úgy, azért sosem néznek rá furán, csak elkönyvelik, vagy ennyire hülyék az amerikaiak? Amúgy pedig még ide tartozik, hogy a főhős most jön rá, hogy tud repülni és villámot szórni, de elvileg hét éves korában is aktívan csinálta, a 300. oldal körül ezt is előhozzák, ADDIG MIÉRT NEM LEHETETT? FŐLEG, HOGY A FŐHŐS IS EMLÉKSZIK RÁ? Ezek mellett pedig van egy aranyos átok a főhősön, hogy nem használhatja az erejét… Ha-ha, mégis használja. Erre már nem mondok semmit.

Van itt ilyen, hogy a főhőst látja pisilni az egyik csaj és ezen barátkoznak össze, van olyan, hogy az egyik hősnek fizikai fájdalmat okoz a hazugság hallása, mégis ő is folyton hazudik, de az nem bántja, a testvére gyilkosának arcát (hiszen itt az arcok reinkarnálódnak) elnevezi szexinek valaki (mindkettő nő amúgy). Ha valaki ugyanúgy néz ki, mint adott személy, de idősebb, akkor nyilván az ikertestvére, ÉS VÉLETLEN SEM AZ ANYJA, és még sorolhatnám…

Aki nevetni akar, annak ez a könyv jó. Aki még esetleg kezdő olvasó, vagy szereti az Alkonyat által tömeggyártott könyveket (mert van ilyen, és ez sem baj), azoknak talán nyújthat valamit ez a regény, de amúgy ez se nem görög, se nem igazán romantikus.

Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: -

Ami nem tetszett: a világ, a logikai bakik, a romantika, Alkonyat másolat

A történet: 1/5 pontból

A karakterek: 1/5 pontból

A borító: 6/5 pontból

Kiadó: Ciceró

Kiadás dátuma: 2012. augusztus

Oldalszám: 432 oldal