Rachel Carter: So Close to You (Oly közel hozzád) - Loki edition

Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között.

Sorozat: A So Close to You trilógia 1. része.

Úgy általában az egészről: Lydia Bentley (jajj, erről folyton a kocsi jutott eszembe, szerencsétlen név, ezért a főhőst elneveztem tranformernek) egy kis amerikai városkában él, és világ életében a Montauk Projektről hallott. Egy feltételezett titkos kormány összeesküvésről, akik embereken kísérleteznek, ezzel magyarázzák a rejtélyes eltűnéseket a város közelében. De a legrosszabb, hogy Lydia ükapja is eltűnt, ezért segít a megszállott nagyapjának, hogy kiderítse, mi is rejlik a Hős Tábor régi elhagyatott katonai bázisán. Aztán egy nap Lydia a saját bőrén tapasztalja, hogy a projekt valóságos… visszautazik 1944-be teljesen véletlenül. Hogy fog visszajutni? Egyáltalán akar? És vajon mit fog megváltoztatni a jelenlétével?

Annyira vártam ezt a könyvet, hiszen titkos összeesküvésekről szól, időutazásról, és bele is szerettem a borítóba. Aztán amikor kinyitottam, csak a számat húzogattam, hogy bizony ez egy tipikus ifjúsági könyv (legjobb barát szerelmes a főhősbe, de a főhős nem belé, és biztos lesz itt még szerelmi háromszög, van pompon lány, aki piszkálja a hősünket, vicces legjobb barátnő, aki az asztrológiában hisz…), de nem adtam fel, reméltem, hogy ettől még jó lehet. HÁT NEM LETT!

Ez a könyv igazából nekem nem is regény, mert sok helyen az az érzésem támadt, hogy csak véletlenszerűen egymás után dobálták a szavakat, van, ahol értelme sincs a mondatoknak, ezért a csalódásom extra nagy lett. Annyira, hogy nincs is kedvem normális kritikát írni, mert amennyi erőt fektetett ebbe az írónő, annyit fogok én is ebbe. Lehet azt mondani, hogy miből gondolom, hogy nem dolgozott ezen több ezer évet Carter. Én azt mondom, ha valaki ezen annyit dolgozott, és idáig jutott, az nem tudom, miről árulkodik, ugyanis annyira alap logikai dolgok hiányoznak benne, hogy az már szinte fáj. (Nem csak szinte, mert az olvasó sokat fejeli közben az asztalt és a falat.)

Nem is tudom, hol kezdjem eme csodálatos könyv elemzését, de maradjunk talán a főtémánál. Időutazás. Annyira remekül lehetne ezzel játszani, hiszen az alaphelyzet, hogy tudja valaki, hogy mi lesz a sorsa a többieknek, mindig keserédes. Főleg, ha azon tépelődne, hogy vajon ő indítja-e be a cselekményeket, vajon meg tudja-e állítani, vagy van olyan dolog, hogy Sors. Na, itt aztán akkora fantasztikus magyarázat van, hogy nem tudtam vele mit kezdeni. Van ez az időgép, és ha abba belép valaki, az kiszakad az idővonalból, és rá már semmi soha nem lesz hatással rá, és minden előző idővonalra emlékszik. Ezzel Carter fogta és kiírta azt alapvető dolgot, ami időutazásnál foglalkoztatja az olvasót, mi van, ha olyan történik, amivel a saját születésünk körülményeit zavarjuk meg: itt? SEMMI! Vagy valaki másnak a gyerekei lesznek, vagy senki nem emlékszik rájuk. Annyira logikus! Ráadásul vannak többen ezek az időutazók, és a főhőseink, miután már tudják rég, hogy akik kiszakadnak az idővonalból azokra semmi nincs hatással, a következővel rukkolnak elő: „Állítsuk meg az időutazó projektet, és semelyik időutazó nem lesz időutazó!”

Ez őrület!

De ami kiverte nálam a biztosítékot, hogy bár az egész könyv nem más, mint egy átlagon aluli ifjúsági, romantikus, nyál (és ez lesz a következő pontom), ugyanis nem történik semmi, de bál az van meg strandolás, mégis ezek mellett Carter behozza Hitlert… Igen, Hitler a főgonosz. Nem értem, miért kell beleerőltetni, főleg, hogy abszolút majd csak a trilógia többi részeiben fog szerepet játszani, már ha ott egyáltalán. Lehetett volna minden említés nélkül is megoldani, nem kell központi szerepbe helyezni, főleg egy ilyen komolytalan könyvben.

Ugye most kib*szottul viccelsz?

Amúgy a könyvben az elején még azt hittem, hogy van valamennyi karakter kidolgozás, de nem többek, mint átlagos sablonok, a már említett nagyon szerelmes fiú legjobb barát, aki szexi, de mégse kell, a nagyon szexi pasi, aki kedves, a nagyon szexi, de rejtélyes ÉS VESZÉLYES pasi, a hóbortos legjobb barátnő, a minden áron pasizni akaró barátnő, aki minden mozgó tárgyra ráveti magát. De ami nem érthető, minek ennyi szereplő? A jelenben összesen három fejezetet töltünk huszonegyből, és a gond az, hogy a főhős egyszer sem gondol rájuk, így teljesen feleslegesnek éreztem, hogy bármiféle szerelmi dráma kelljen már az elejére is, arra a szálra, ha éppenséggel semmi szerepük és érzelmi mélység sincs a könyvben.

Mert sajnos ez is lemaradt a karakterizálás mellett, így pedig nem is lehet átérezni, hogy A) ezek veszélyben vannak, B) hogy ebben bármi szomorú sztori is lenne, pedig eltűnt emberekről van szó ÉS A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚRÓL! Eleve nem éreztem a feszültséget és az izgalmat, amit a fülszöveg ígért (azt mondták olyan, mint Az útvesztő), ennek pedig az oka az, hogy mindenki impotens. Ez egy nagyon titkos katonai bázison játszódik, amit nagyon-nagyon-nagyon sokan védenek, mégis pár tizenéves suhanc csak úgy ki-bejárkál és betör a szupertitkos irodába. Ha tényleg csinálnának valamit, megérteném, de oldalakon át annyit írnak le, hogy sétálnak. KIKERÜLIK AZ ŐRÖKET! Megtalálják a főhőst legelőször a HÁBORÚ KÖZEPETTE egy titkos bázison a katonák. Szerintetek nem kérdőre kéne vonniuk, hátha kém? Esetleg lelőni, mert SZUPERTITKOS BÁZIS? Ó, nem! Hazaviszi az egyik orvos, mert ó, jajj szegény árva lány, sőt, aki megtalálja katona, az beleszeret.

Hát b*szd meg, te is!

De adjunk még neki esélyt, hátha a világháborút jól ábrázolja. Akarna arról szólni, hogy milyen volt akkor a civileknek az élet Amerikában, hogy gyárakban dolgoztak a nők, és hogy fiatalon házasodtak, és egyedül neveltek gyereket, és nem volt sok dolguk, mert nem gyártották őket. A kulcsszó, hogy akarna. Ehelyett rózsaszínre festi a világháborús időket, és csak partikról szól és mindenki mosolyog azzal a felkiáltással „MEGHALT A BÁTYÁM! NEM BAJ! A SZOMSZÉD BÁTYJA IS MEGHALT!” Oooké… A lányok azon sírnak, hogy nincs harisnyájuk és új ruhájuk, mégis pompás ruhakölteményekben mennek a bálba, és előtte a könyvben tíz oldalon át a rúzzsal játszottak, és ez volt a cselekményelem. Sőt, azt merik felhozni a lányok a pasik ellen, hogy ajj, milyen szemetek, hogy a hazát védik, nem báloznak.

Épp megöllek képzeletben.

 Ezek után már csak a könyv két legidegesítőbb pontja van hátra: kezdjük a romantikával. Nyálas, hihetetlen, tipikus olyan leírás, amire azt hiszik a felnőttek, hogy ez kell a tiniknek. Kicsit láthatjuk az Alkonyat felépítést, van itt a háttérben millió pasi, akik a főhősért vannak oda, aki mindenkivel flörtöl a múltban, az hogy valamelyik a rokona, vagy olyan párokat szedhet szét, akiknek össze kéne jönniük, eszébe se jut. Na, de a romantika két dologból áll: az egyik a Büszkeség és balítélet a másik az Alkonyat. A BB az összes lány szereplő kedvenc könyve és tele van BB-s nevekkel, sőt eseményekkel is… Jajj. És hát a Bentley is majdnem Bennet… (A főhős álneve amúgy Bennet lesz, igen, Lydia Bennet.) Az Alkonyatból pedig a jól ismert „gyilkos vagyok, meg kell, hogy öljelek, de olyan szép és ártatlan vagy, mint senki más, ezért beléd szerettem egyből” pasit szedi elő. És annyira érzelemmentesen van az egész leírva, hogy csak nevetni tudtam, hogy a nagy 17 éves bérgyilkos… Nem, most sem tudom komolyan venni.

Igazság szerint a szájba harapós lány (a főpasink is megjegyzi, hogy ez a főtulajdonsága a főhősnek, innen ismerte fel, hogy a Bentley-khez tartozik) és a „folyékony fekete szemű” fiú romantikája annyira gyors, hogy azon már csak nevetni lehet. Először látják egymást, a fiú kinyit neki egy ajtót. Másodjára a fiú már megkérdezi, hogy mert más pasival beszélni, harmadjára már szerelmet vallanak. És tényleg ennyit beszéltek, és örök szerelemről van szó, meg meghalok érted dologról. Először azt hittem, hogy az időutazós kitörlöm magam az idővonal dologból a fiú már ismeri a lányt, de NEM! Csak szimplán Carter úgy hiszi, két mondat után már lehetünk szerelmesek valakibe. Megkímélnélek titeket az idézetektől, de egyet azért kiemelnék:

„– Lehet, hogy szerelmes vagyok belé. – Automatikusan mondom a szavakat, és a gyomromba egy nehéz érzés telepszik. Igaz ez? Tényleg szerelmes vagyok Wesbe?” – Gigi reakciója: Nem, csak hasmenésed lesz. Mondjuk legalább nem pillangó tenyészetet írt le, de akkor is. Tele van a könyv hasonló képzavarokkal. Például a keserű epe nem a főhős torkában, hanem a mellkasában gyülemlik fel.

A főhős olyan életrevaló, mint egy répa, levesbe kitűnően elmenne, de amúgy nem tesz semmit. (Vörös a haja, és annyira aktív, mint egy zöldség, sőt, szeret a földben ülni és turkálni.)

Állítása szerint ő nyomoz, de igazából csak szenved össze-vissza, pasikról beszél, pasikkal flörtöl, és ennyi. Az első reakciója arra, hogy 1944-ben van, hogy jajj, de jó, kiderítheti, mi történt a dédapjával… Ez még rendben is lenne, de hogy se a szülei, se a nagyapja, se a barátai nem hiányoznak neki, az már eléggé zavaró. Főleg, hogy ők nevelték, ők voltak ott mellette, a mostani „családja” pedig csak egy hete ismeri, mégis kijelenti, hogy ő nem megy vissza a jövőbe, neki itt tökéletes. De persze, még azt is gondolja, hogy ugyan, minek kéne neki valami háttértörténet, biztos elfogadják őt minden háttér nélkül, biztos a szép zöld szeméért.

Elnézést, de mi a f*szt csinálsz?

 És egy extra gondolat a főhőstől: „Vajon most, hogy nem vagyok ott, megállt számukra az idő?” – TERMÉSZETESEN, AZ EGÉSZ UNIVERZUM KÖRÜLÖTTED FOROG!

Ez egy semmilyen könyv, se nem túl vicces, se nem túl értelmes, csak összeollózás innen-onnan, de annak is gyenge. A tipikus tömeggyártott könyvek egyike, ami ráadásul trilógia is, mert miért ne… A vége sem volt meglepő. Ha nyolcszázszor elmondják, hogy megváltoztathatod a jövőt, miért lepődnék meg rajta, ha sikerült neki?

Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: -

Ami nem tetszett: a logika hiánya, a nyálas romantika

A történet: 1/5 pontból

A karakterek: 2/5 pontból

A borító: 6/5 pontból

Kiadó: HarperTeen

Kiadás dátuma: 2012. július 10.

Oldalszám: 320 oldal