Az olvasás hét hete - Hatodik hét

Klasszikusok kontra kortárs irodalom

Igazából látszik is a blogból, hogy csak kortárs irodalmat olvasok leginkább. Lehet, hogy erre jönnek majd a kommentek, „úristen, de igénytelen vagy,” de mint már kifejtettem a szórakoztató- és szépirodalmi „vitánál,” hogy szerintem nincs értékbeli különbség így kategóriák között. Nem hiszem, hogy meg kéne valakit vetni azért, mert nem olvas klasszikusokat, és ezt nem azért mondom, mert én inkább a kortárs rétegben mozgok. Szeretek egy-két klasszikust is, de amondó vagyok, hogy ez is ízlések és pofonok, én is élveztem Dosztojevszkijt, amennyit olvastam belőle, mert bolond fejjel angolul kezdtem bele, és folytatni is akarom, Kafkát, Ibsent, Puskint, Dantét, Hoffmanmt, de nekem kell az, hogy érdekeljen az alaptéma, nem tudom csak azért olvasni, mert klasszikus. Brontë regénybe például beletört a bicskám.

Van, amikor az ember erre vágyik, van, amikor arra, nem lehet igazából felróni egyik kategóriának sem semmit, mert mindenkor voltak jó és rossz írók.

Magyar kontra külföldi irodalom, avagy miért félünk egy-egy magyar/külföldi író művétől?

Én teljesen magyar párti vagyok. Úgy vagyok vele, hogy igen a nemzetiség meghatározza a könyv hangulatát, hiszen nagyon látszik, hogy melyik író milyen kulturális háttérből származik, de ez nem elítélendő ok. Szóval én amikor fogok egy regényt, általában azt veszem figyelembe, hogy milyen az írásmód, a karakterek, cselekmény, mennyire tetszik, nem állok le megnézni, hogy milyen nemzetiségű írta, kivéve amikor kiderül a névből. Nem szokott ez engem sosem befolyásolni.

Vannak persze előítéletek… Főleg a magyarokkal szemben, amit nem tudok hova rakni. Oké, kicsi a magyarországi piac, nagyon kevés fantasyt adnak ki (ami az én zsánerem ugye), de azért mégis miért ne adnék esélyt nekik? Azért mert magyar névvel ír, hol zavar az engem? Például egyáltalán nem idegesít, ha magyar nevekkel van írva, magyar helyszínen, mert olvastam már ilyet (bár nem fantasyt), és könyörgöm, Amerika is csak egy snassz, átlagos ország, nem értem ezt a nagy rajongást körülötte. Elhiszem, hogy ha az ember ki akar kapcsolódni, szívesebben olvas olyan helyről, ahová utazni szeretne, de kétlem, hogy az emberek 98%-a New Yorkba vágyik…

Általában nekem az amerikaiakkal szemben vannak előítéleteim, mert bevallom, szerintem picit buták. No nem mindenki, nem általánosítok, de nagyon látszik, hogy ki hogyan nőtt fel. Átüt például, hogy Veronica Roth, aki egy évvel idősebb nálam és amerikai nagyon-nagyon-nagyon olvasatlan, mert ha elolvastátok a Divergentet (vagy a kritikámat róla), látszik, hogy azt hiszi ő szülte (nem káromkodunk) a spanyol viaszt, holott csak lerágott csontokon nyammog, nagyon unalmasan és hihetetlenül. Süt belőle egyfajta lesarkított világnézet… amikor az öt számára például EGYség… és ilyenek. Nem mondom, hogy buta, nem mondom, hogy utálom az írónőt, de az jön le a regényéből, hogy ő egy dekoratív lány, kívül szép, belül üres. Ezt az érzést kelti nálam a legtöbb elcsépelt, elbaltázott amerikai regény, hogy olyan nők könyvét olvasom, akikkel én való életben beszélni nem tudnék, mert annyira mások vagyunk. Szóval igen, ha amerikai az írónő, és nagyon sablonos a fülszöveg, akkor van előítéletem a könyvvel szemben, de megpróbálom félrerakni, hiszen nem ismerem az írókat.

Regények kontra novellák: Ön melyiket preferálja? Miért? Olvas-e novellákat?

Regény párti vagyok, mert jómagam csak azt tudok alkotni. A novellákat sokan szerintem rosszul használják, és élvezhetetlen a legtöbb novella ezért számomra. A novella ütős kell, hogy legyen, mert rövid, és nem lehet 500 oldalon át rizsázni benne. De van olyan novella, amiben semmi nem történik, senki nem karakterfejlődik, a karakternek nincs az életében fordulópont, csak leírták egy napját. (Igen, Melissa de la Cruz, rád nézek.) Az ilyennek nincs értelme, és ez a baj, hogy a manapság divatos ifjúsági irodalmat tartalmazó novelláskötetnek a 90%-a ilyen szemét… Erre nem tudok jobb szót találni, mert ez csak helykitöltés, írnak a semmiről, a kezdő írókat itt próbálják bevezetni, és rányomnak az antológia elejére egy jól csengő nevet, pl. Neil Gaiman, akitől nem is novella, hanem egy darab vers van…

Novellákat akkor olvasok, ha szeretem az írót, és csak az ő novelláit tartalmazza egy kötet. Neil Gaiman novellái például sokkal inkább az érzelmekre összpontosítanak, mint a regényei. Mivel a regényeiben tesz nagyjából az érzelmi szálra, ezért szeretek tőle novellákat olvasni, mert sokkal ütősebbek és érzelmileg hatásosabbak, mint a regényei.

Szóval szeretem a novellákat, de nem ajánlanám minden írónak, mert nagyon ügyesnek kell ahhoz lenni, hogy az érdemleges témát jól kifejtsék, még egy regényben pár felesleges jelenettel is lehet csillagos ötös értékelést elérni.

Az iskolai irodalomórák bátorítanak vagy tántorítanak? Miért olvasnak egyre kevesebbet a fiatalok? Ön mit olvastatna az ifjúsággal?

Szerintem semmi baj az irodalom órákkal. Három éve kerültem ki a gimnáziumból (ha jól számolok, ha nem, akkor annyi a mentségem, hogy egyetemen matekszakos volta, nyilván nem tudok számolni), szóval nagyjából tudom, milyen egy mostani irodalom óra. Az igazat megvallva általános iskolában gyűlöltem az irodalmat, és gimnázium kilencedik osztályában is. (Kedves tanárnő, ne vegye magára, én voltam a bolond!) Mindig gyomorgörccsel ültem be gimiben órára, hogy én ebből semmit nem értek, hogy ez milyen unalmas. Aztán nem tudom miért, lecserélték a tanárunkat és kaptunk helyette másikat. Nos, Új Tanárnőnk nem éppen örvendett nagy sikernek, mindenki utálta, mert jajj, úristen, jegyzetelni kell, amit diktál, és úristen, mindent a vallásra vezet vissza. (Megjegyzés: a tananyag volt olyan.) Míg sokan nem szerették ezt a tanárnőt, én nem tudom, a jegyzetelés és a sok elemzés között, felvillant a fejem felett a képzeletbeli villanykörte, hogy te jó ég! LÉTEZIK MÖGÖTTES TARTALOM! ÉS VAN ÉRTELME A BETŰKNEK! Így 15 évesen már a komolyabb dolgokat is meg tudtam emészteni, és tényleg értékeltem a verseket és a regényeket és a novellákat. Aztán visszajött Első Számú irodalomtanárunk, onnantól kezdve, mint a szivacs, ittam a szavait, hogy „hát ez milyen jó!” Mindegy kit vettünk, mindegy mit kellett olvasni, teljes örömmel vártam, akár még a dolgozatokat is irodalomból, mert komolyan örültem, hogy a sorok között kell olvasgatni irodalomórán. (Kedves régi osztálytársaim! Lehet stéberezni. Kedves összes volt irodalom tanárnőm, köszönöm!)

Ez az én történetem, nekem jó tanáraim voltak, ezt akartam kifejezni. Jó tanárom volt általánosban is, szigorú, de jó, mégis vonakodtam. Nem lehet a dackorszakban élő tiniket szerintem semmivel rávenni, hogy értékeljék az irodalomórát, ha csak nem valami számukra személyes jelentéssel bíró könyvet nem találunk. És nem, szerintem nem kell újrafordítani a régi műveket, hogy „jobban értsék.” Nézzünk akkor inkább modern filmfeldolgozást, de könyörgöm, én úgy örültem, mikor értettem, hogy miről van szó a régiesen elmesélt dolgokban! Nem lehetetlen megérteni, csak akarni kell, és bizony néha fáj gondolkozni túl sokat. De meg kell mozgatni az agysejteket és ezért vagyok ellene ezeknek a bolond újrafordításnak. Nem kell oda szleng meg semmi, tökéletesen érthetőek.
A kulcs szerintem az, hogy a tanár valahogy megpróbálja tényleg nem fenyítve a diákok nyakába varrni a dolgot, és valahogy teret hagyni a saját értelmezésre, bátorítani azt, hogy legyen véleményük róla, és persze, ki kell javítani, hogy óh, nem, az író valószínű nem azt gondolta, de nem azt éreztetni a gyerekkel, hogy teljesen hülye hozzá. (Nem, ilyen tanáraim nem voltak, nem is feltételezem, hogy vannak, de akadhatnak.) Legalábbis számomra az értelmezés jelentette azt a pontot, ahol tudtam kapcsolódni bármelyik alkotáshoz.

Természetesen mondanám, hogy olvastassunk az ifjúsággal ifjúsági könyveket, de… De nem kötelező olvasmányként. Szeretem Meyert, szeretem J. K. Rowlingot, de ne. A Harry Potter felőlem még lehet tananyag, abban van annyi mélység, de nem hiszem, hogy azt pont kilencedik, tízedikben bele lehet sűríteni a tantervbe, és akkor már lényeges, hogy a diákok megszeressék az irodalmat. Meyert meg nem venném fel kötelezőnek, mert túlságosan csak egy rétegnek valamit nyújtó könyv, és nem is egy irodalmi klasszikus fogalmazásilag, egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy az kötelező lehessen. Vagy akár bármelyik romantikus, ifjúsági fantasy.

Viszont: amit lehetne tenni szerintem az, hogy a tanárok ajánlanának a diákoknak kortárs, ifjúsági műveket, akár fantasyt, akár nem, bármit, ami az adott diákot érdekli, hátha rákap az olvasásra. Merjünk ajánlani vámpíros könyveket, és utána lehetne tartani külön foglalkozásokat, ahol meg lehetne beszélni. Nem kifejezetten irodalmi értékre gondolok, hanem csak úgy általában, hogy miért élvezte a könyvet.

És hogy miért olvasnak keveset? Mert nem menő. Most a lányok körében már divat, hála az Alkonyatnak, már a szőkébb réteg is olvas. Nem sértés, vannak ilyen emberek, ez van. Láttam olyan lányokat, akikről azt hittem a sok sminkről és műkörömtől már nem is ismerik a betűket, de Alkonyatot elolvasták egy nap alatt, és ez is teljesítmény, aminek valahol örülök. (Nem ítélek külsőből, sajnos személyesen is ismerem őket, és ki tudom jelenteni, hogy nem éppen szeretnének Dosztojevszkijt olvasni, vagy bármi mást női magazinokon kívül.) Sajnos a társdalom, a média azt sugallja, hogy szépnek lenni jó, okosnak nem. Lehetne ezen órákat vitatkozni, ki tudnám fejteni bővebben a véleményemet, de nem akarok ebbe belemenni.