Ugrás a fő tartalomra

Carolyn MacCullough: Always a Witch (Mindig Boszorkány)

Hogy akadtam rá: Cassandra Clare ajánlotta.

Úgy általában az egészről: Tamsin Greene 17 évig élt abban a tudatban, hogy nincs semmilyen Tehetsége, hogy ő az egyetlen, aki embernek született egy hatalmas boszorkánycsaládban. Ám miután a családjuk ősi ellensége, a Knightok megpróbálták visszaszerezni az erejüket, amit a Greenek kötöttek meg, Tamsinnak rá kell jönnie, hogy bizony tényleg különleges. Ám miután megtudja, hogy bárki más erejét le tudja másolni, a családja is más szemmel néz rá, eddig azért beszéltek a háta mögött, mert ember, most már félnek tőle. Vagyis Tamsin helyzete még mindig nem fényes odahaza, ehhez csak adódik a bűntudat, hogy legjobb barátnőjének, Agathának hazudnia kell a kilétéről. De nem csak ilyen piti dolgokkal kell foglalkoznia, a család jövőjét megjósoló könyvben eltűnik a Greene család, mintha valaki kitörölte volna őket, és rá kell jönniük, hogy Alistair visszament az 1800-as évekbe, hogy figyelmeztesse a Knightokat, nincs mit tenni, mint Tamsinnak is vissza kell mennie az időben, hogy megmentse a családját.

Azt kell, hogy mondjam, örültem, hogy a kiadó berendelt a Once a Witchnek egy második részt, hiszen annyira ott volt az, hogy Tamsinnak döntenie kell, valami drasztikust, és nem használta ki igazán MacCullough ezt. Egy egyszerű, könnyed kis regényt írt, amit jó volt olvasni. Nos itt, végre belemert nyúlni a komolyabb dolgokba, de mégsem lett az a véresen brutális könyv, megtartotta a szórakoztató, kikapcsoló hangulatát.

Adott nekünk Tamsin, a család fekete báránya, akinek tökéletes testvére van. Nagyon jól ábrázolja MacCullough a családot, a vitákat, a nézeteltéréseket, de hogy ezen felül is összetartozunk és azért szeretjük egymást. Az egész tarka család, a hóbortos nagybácsikkal, részeges nagynénikkel tényleg jól meg van írva, és öröm volt olvasni. Tamsin szarkasztikus narrációja pedig szintén a könnyed hangulat megalapozásához járult hozzá.

De valahogy mégis úgy éreztem, hogy ez a rész sokkal komorabb, ha ránézünk a borítóra, ott is látjuk, hogy a sötét színek uralkodnak. A Knight család rémtettei tényleg rémesek, és beleborzong az olvasó, ha jobban belegondol. Végig tényleg átérzi az ember, hogy itt életek forognak kockán, és komolyan lehet venni a történetet, de azért a humor a könyv első felében megmarad, plusz mindig ahol Gabriel jelen van.

Külön örömet jelentett, hogy mivel sorozat második része és a főhősnek van pasija, mégsem ez áll az előtérben. Gabriel és Tamsin semmi nyálas „szeretlek,” „nem, én jobban” beszélgetés nem vág le, hanem reálisan mutatja be a kapcsolatukat, és szinte egyetlen egy nagyon romantikus jelenet sincs, az egész a kis időutazásos nyomozásra összpontosít.

Még ki kell emelni, hogy Tamsin szerethető karakter és nem buta, nem sötét, és a jól ismert énkeresős problémával küzd. Igenis ő volt az egyetlen egy, akit nagyon tudtam értékelni, a többiek, mind a jó család, mind a rossz család kidolgozott, de nem lopták be magukat a szívembe, kivétel Liam, őt is szívesen látnám még jó sokszor. Jó volt látni, hogy MacCullough játszott a témával, miszerint nincs fekete és fehér, hanem minden szürke, tehát a jó karakterekben is volt rossz, megvetendő tulajdonság, és a rosszakban is láttunk egy szemernyi „jóságot.” Vagyis mindenkinek van motivációja, és ez ritka, hiszen a legtöbb ifjúsági regényben tesznek a mellékkarakterek kidolgozottságára.

Viszont nagyon rövid kis könyvről van szó, és hibát nem lehet benne találni, és kedvenceim közé is bekerült, ez nem több mint egy délutáni, szórakoztató könyv. Olyan, mint egy sorozat egyik epizódja, szóval ettől a könyvtől nem fog senki fansikoltozva ugrálni, viszont egy jót szórakozhat rajta. Nem mondom, hogy rossz, de ez csak egy kis limonádés, időutazásos, boszorkányos történet, nagyobb érzelmi hatás nem várható tőle, viszont MacCullough nem is ezért ír, ő csak szórakoztatni akar és azt csillagos ötössel teljesíti is. Én még szívesen látnék Tamsin kalandjaiból egy-kettőt.

Kedvenc karakter: Tamsin, Liam

Ami kifejezetten tetszett: könnyed kis regény, nem akar többnek látszani, LIAM

Ami nem tetszett: -

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 6/5 pontból

Kiadó: Clarion Books

Kiadás dátuma: 2011. augusztus 1.

Oldalszám:
288 oldal

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Lauren Beukes: Tündöklő lányok

Hogy akadtam rá:   Szeretem az írónőt. Úgy általában az egészről:   Harper Curtis az 1930-as években tengeti unalmas napjait egészen addig, amíg egy véletlen folytán rátalál a Házra, ami értelmet ad az életének. Furcsán hívja magához ez a rejtélyes Ház és odabent nem csak egy hullát talál, hanem egy szobát, ahol nevek várják, és egyből, zsigeri módon tudja, mit kell tennie ezekkel a lányokkal. Az 1970-es években cseperedő kislány, Kirby, pedig nem is sejti mekkora veszélynek van kitéve, amikor egy különös férfi megkörnyékezi, hogy egy játék pónit adjon neki. Sőt, később sem veszi észre a lány, hogy ugyanez a férfi követi élete folyamán, meglepően az öregedés minden jele nélkül. Szóval Lauren Beukes − akitől egy rendesen összerakott krimit olvastam csak − és sorozatgyilkosok meg az időutazás, ráadásul mindennek középpontjában egy rejtélyes ház áll! Úgy gondoltam, ennél izgalmasabb és hátborzongatóbb könyvet most nem is választhatok! És mekkorát tévedtem… Sajnálatos módon is

Steven Rowley: Lily és a polip

Hogy akadtam rá:   Keresgéltem a friss megjelenések között. Úgy általában az egészről:   Ted Flask noha rendelkezik emberi barátokkal, mégis a legjobb barátjának Lilyt mondhatja, aki történetesen egy idős tacskó. Megvan a saját kis rituáléjuk: Minden csütörtökön kibeszélik a helyes pasikat, péntekenként társasoznak, vasárnaponként pizzát esznek. Tednek ez az élet tökéletesen megfelel, még ha éppenséggel a pszichológusa próbál rámutatni, hogy miért is ódzkodik a férfi a randizástól egy rosszul elsült kapcsolata után. Egészen addig minden nyugodt is, amíg meg nem jelenik a polip Lily fején és az életét nem követeli. Alapvetően nem szeretem az állatos történeteket, noha magukat az állatokat imádom, mégis úgy érzem, hogy sokszor az ilyen könyvek csak olcsó húzásként választják az állatos témát, hiszen attól nagyon könnyen elérzékenyülnek az állatbarát szívek. Valamiért viszont mégis úgy éreztem, hogy a Lily és a polip más lesz és amikor belelapoztam, már az első pár oldalon ére

Kelley Armstrong: The Unquiet Past (A nyughatatlan múlt)

Hogy akadtam rá:   Kelley Armstrong fanatikus vagyok. Sorozat: A Secrets című kiadói sorozat része, ami egy univerzumban játszódó, önálló kötetekből áll. Úgy általában az egészről: Ez a könyv kicsit kitűnik Armstrong többi regénye közül, részben azért, mert olyan kis rövid és talán nem tudta rendesen kiélni magát az írónő. A The Unquiet Past egy 7 részes „sorozat” tagja, ahol felkértek kanadai ifjúsági írókat, hogy egy rejtély, az árvaház leégése köré írjanak könyveket. A szereplők ugyan ismerik egymást annyira, nagy összefüggés nincs a hét történet között, a szereplők nem beszélnek egymással, de ötletesnek találom így összefűzni a sztorikat, és egy univerzumot létrehozni. Viszont talán ettől is volt olyan furcsa ennek a könyvnek a fantasy szála. Az elején teljesen hozta a Sötét erő sorozat hangulatát, olyannyira egyforma volt a szellemek és a főhős látomásainak ábrázolása, hogy azt hittem, Armstrong ugyanabba az univerzumba helyezi a dolgot, és ugyanaz Tess képesség