Ugrás a fő tartalomra

Elizabeth Chandler: Akit egy angyal megcsókolt

Hogy akadtam rá: Odakint a kedvenc kiadóm adja ki.

Reklámszöveg: Vajon a fiú halála után megvédi a szerelme ereje a lányt? (angol kiadáson)

Úgy általában az egészről: Ivy az a tipikus átlagos lány, nem akar pasizni, de barátnői, a mindig romantikus, Beth és a hormontúltengésben szenvedő, Suzanne váltig állítják, hogy a suli leghelyesebb fiúja, és tehetséges úszója, Tristan fülig szerelmes Ivy-ba, ezért megpróbálják a két fiatalt összehozni. Ivynak kisebb gondja is nagyobb annál, ugyanis édesanyja újraházasodik, és az öccse nem igazán bírja az új családot.

Ugyanis nem más lesz a mostohatestvére Ivynak, mint Suzanne nagy, elérhetetlen szerelme, a szuper gazdag, szuper helyes Gregory. Eközben Tristan tényleg menthetetlenül szerelmes Ivyba, mert ő az egyetlen lány, akit nem kaphat meg, no meg szép szőke haja van, és tengerzöld szeme. Ezért képes még Ivy édesanyjának esküvőjére is elmenni, ahol sajnos hülyét csinál magából. Vajon a két szerelmes egymásra talál? És vajon miért volt az első jelenet a könyvben egy autóbaleset, amiben Ivy és Tristan megsérül és/vagy meghal?

Kezdjük azzal, hogy a fogalmazás rémes, mint egy 14 éves, írni tanuló kislány. Nincsenek leírások, főleg az elején, és leginkább párbeszédek töltik ki a könyvet, ami azért jó, mert gyorsan lehet olvasni. És azért nem jó, mert senkiről nem tudjuk, hogy néz ki, a környezetből sem látunk semmit. Nem kell azt mondani, hogy de hát a fantáziánkra bízza, mert az a lényege az írónak, hogy bevonjon minket a maga kis világába, és mivel ez egy érzelmekre alapozó könyv lenne, jó lenne, ha azokat is leírná, de persze nem. Nem tudom, hogy ez 1990-es divat-e vagy csak az írónőnek van ilyen stílusa, de nekem ez kevés volt. Az elején első fejezetben (NEM IS PROLÓGUSBAN), látjuk, hogy Tristan és Ivy totálba szerelmesek egymásba, olyan hányós vödröt keresően, de hopp, Tristan meghal autóbalesetben, aztán hopp, egy évvel ezelőtt vagyunk, majd 6 hónappal ezelőtt, majd megint vissza egy évvel ezelőttre, mindezt 6 oldalban. Főleg az elején nagyon zavaró, hogy állandóan kizökkent minket Chandler az idősík váltogatásaival. Ez aztán az 50. oldaltól feloldódik, de néha előjön ez a zavaró visszaemlékezése.

Azt várná az ember, hogy ha Ivy és Tristan nagy egymásra találása a főtéma, akkor ezt nem vágná ki Chandler, pedig ezt csinálja. Első csók után, máris több hónappal odébb repülünk, és annyira nem lehet átérezni emiatt a kapcsolatukat, hiszen előtte, nem is beszéltek egymással, csak egyszer vadul smároltak. Ráadásul Tristan volt az, aki megszállottan követte mindenhova a főhősnőnket, (MIKÖZBEN KÉT MÁSIK CSAJJAL RANDIZOTT!), mert Ivy tett Tristanra. És itt bukik el az egész könyv, hogy az érzelmeket nem ábrázolja, viszont cselekmény sincs benne. Az Alkonyatban legalább az érzelmeket kifejtette Meyer, azért nem zavart, hogy nem történik semmi, itt Chandler az érzelmeket is kiírja és egyszerűen ülünk egy 250 oldalas semmi felett, mert…

Mert a fülszöveg szó szerint ellő mindent, az utolsó mondatot talán nem, de az utolsó előttit igen. Tehát ne várjunk itt semmi nagy halált az elején, mert ez csak Ivy és Tristan nagy szerelméről szól, meg macskákról meg részeg pasikról…

Merthogy itt a nagy főcselekmény az, hogy a macska összekarmolta a fotelt és el kell ajándékozni, de jajj, hát azt nem akarjuk. *SPOILER* Tök felesleges volt erre több tíz oldalt elpazarolni, mert a macskát visszakapja a főhős, miután Tristan meghalt. Tanulság: ha meghal valakid, akkor a szüleid annyira sajnálnak, hogy megtarthatod a macskát. *SPOILER VÉGE* Ezen felül még csodás cselekményelem, hogy a víztől félő főhősnek dráma órán az ugródeszkán, a medencénél kell verset felmondani, mert ez totál logikus és hihető, és nem, dehogy írói erőltetés, hogy behozzuk Tristant! Aki nagyon egy elcseszett karakter, nem lehet szépen fogalmazni. Tristan a nagy helyes pasi, aki menő, minden lány szekrényében az ő képe van, és tud is róla, de nem képes elhívni Ivyt randira, mert… Mert nem tudni miért. Egyszerűen csak követi, és némán néz rá néha a folyosón. Ez aztán a menő csávó!

De nem csak Tristan karakterhibás és hihetetlen, hanem mindenki egytől egyig. A már jól ismert „Van hobbim = Jól felépített karakter vagyok” egyenletet vezette be Chandler. Ivy angyalszobrokat gyűjt és hozzájuk beszél (igen, ez a nagy angyalmitológia, hurrá!), Beth romantikus ponyvákat és/vagy pornót ír, Suzanne mindenáron hágni akar, Gregory iszik és partizik, Tristan úszik, Will rajzol, Philip meg szereti a baseball kártyákat. És ők a mi kis karaktereink! Egyedül talán Gregorynak és Lacey-nek van valami karaktere, amiket lehet élvezni, de…

De az egész könyvnek oltári rossz üzenete van, ugyanis, ha azon voltunk fennakadva, hogy Edward Cullen abuzív pasi, akkor itt még inkább, ugyanis Gregory tényleg az. Tényleg erőszakos, iszik, Eric drogozik (ja, neki ez a hobbija), és nem elrettentő példának festi ezt fel Chandler, nem! Vegyük pl. Andrew-t, aki az ideális férje Ivy anyjának, ő is abuzív, erőszakos állat, és Ivy anyjának teljesen alárendelt szerepe van, de ez így jó! Tristan megcsalt két meg nem nevezett lányt, miközben Ivyért nyálazott, de ez így jó! Tristan a nagy példakép. Nem arról van itt szó, hogy esendőek a karakterek, hogy emberek, és mind egytől egyig romlott karakter, neeem, arról van itt szó, hogy komoly témát akarna bedobni színesítőnek Chandler, de nem jön össze, és teljesen pozitívan ábrázolja őket.

Sokan azért fogják megvenni ezt a könyvet, mert angyalosnak hiszik. HÁT NEM AZ! Tristanból igazából szellem lesz, hiába mondják, hogy „Nem szellemek vagyunk, édes.” Ha a befejezetlen ügyedet kell elintézni, ha nem tudsz, csak nagy erővel megérinteni tárgyakat, médiumokon át kommunikálsz, amúgy láthatatlan vagy és mindenen átsiklasz, akkor a megfejtés angyal? Szerintem nem. Aki szárnyfétises, csak úgy, mint én és szereti az angyalmitológiát, annak ezt nem ajánlom, és nem csak azért, mert ezek az angyalok csak a könyv utolsó 50 oldalában tűnnek fel, hanem mert ezeket nem lehet angyaloknak nevezni.

Összességében nem tudom, hogy ez csak azért ilyen rossz, mert 1995-ben adták ki, és az akkori trendnek szól-e? Bár kétlem, hogy akkor ennyire buták lettek volna az emberek, mint ahogy a könyv ábrázolja. Akinek az Alkonyat nem tetszett, ez sem fog, annak ajánlanám, aki szerette a Vámpírnaplókat, mert nagyon hasonló érzést kelt.

Kedvenc karakter: Gregory, Will

Ami kifejezetten tetszett: -

Ami nem tetszett: a fogalmazás, a karakterizálás, hogy NEM TÖRTÉNIK AZ ÉGVILÁGON SEMMI!, a hülyeség, ahogy bizonyos témákkal bánik

A történet: 2/5 pontból

A karakterek: 2/5 pontból

A borító: 6/5 pontból - Szeretném kiemelni, hogy a kiadó csodálatos munkát végzett, nagyon nagy piros pont nekik.

Kiadó: Dark Egmont

Kiadás dátuma: 2011. augusztus 12.

Oldalszám:
232 oldal

Megjegyzések

  1. Nem lett volna rossz, ha ezt egy pár nappal hamarabb olvasom, de már úton vannak a könyvek, mert jaj nekem, három részt megvettem:)))

    VálaszTörlés
  2. Én is olvastam, azzal egyetértek, hogy nincs sok jellemzés. Sztem azért a párbeszédek nem rosszak, azokból talán lehet vmi képet kapni a szereplők közti viszonyokról. Az is igaz, hogy nem angyalokról, hanem meghalt emberekről van szó. A Twilightot nem olvastam, így azzal nem tudom összehasonlítani.

    VálaszTörlés
  3. Beni: Azért hozom fel az Alkonyatot mindig mert az a legnépszerűbb ifjúsági fantasy, ami képvisel egy vonalat. Vagyis ahol inkább a romantika van előtérben, nincs cselekmény, és passzív a főhősnő. Számomra az még az igényesen megírt romantikus regény, és ha valakinek az nem tetszett, akkor a számomra igénytelen könyveket sem tudom ajánlani. Ez amolyan hasonlító mérföldkő.
    Való igaz, hogy nincs benne leírás, de nem a párbeszédekből kell megtudni, hogy miről van szó. Mármint nem csak abból, egy regény felépítése piszok nehéz meló, és tudom, hogy ki lehet találni mi a viszony közöttük, viszont nem lehet átérezni.

    VálaszTörlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Lauren Beukes: Tündöklő lányok

Hogy akadtam rá:   Szeretem az írónőt. Úgy általában az egészről:   Harper Curtis az 1930-as években tengeti unalmas napjait egészen addig, amíg egy véletlen folytán rátalál a Házra, ami értelmet ad az életének. Furcsán hívja magához ez a rejtélyes Ház és odabent nem csak egy hullát talál, hanem egy szobát, ahol nevek várják, és egyből, zsigeri módon tudja, mit kell tennie ezekkel a lányokkal. Az 1970-es években cseperedő kislány, Kirby, pedig nem is sejti mekkora veszélynek van kitéve, amikor egy különös férfi megkörnyékezi, hogy egy játék pónit adjon neki. Sőt, később sem veszi észre a lány, hogy ugyanez a férfi követi élete folyamán, meglepően az öregedés minden jele nélkül. Szóval Lauren Beukes − akitől egy rendesen összerakott krimit olvastam csak − és sorozatgyilkosok meg az időutazás, ráadásul mindennek középpontjában egy rejtélyes ház áll! Úgy gondoltam, ennél izgalmasabb és hátborzongatóbb könyvet most nem is választhatok! És mekkorát tévedtem… Sajnálatos módon is

Steven Rowley: Lily és a polip

Hogy akadtam rá:   Keresgéltem a friss megjelenések között. Úgy általában az egészről:   Ted Flask noha rendelkezik emberi barátokkal, mégis a legjobb barátjának Lilyt mondhatja, aki történetesen egy idős tacskó. Megvan a saját kis rituáléjuk: Minden csütörtökön kibeszélik a helyes pasikat, péntekenként társasoznak, vasárnaponként pizzát esznek. Tednek ez az élet tökéletesen megfelel, még ha éppenséggel a pszichológusa próbál rámutatni, hogy miért is ódzkodik a férfi a randizástól egy rosszul elsült kapcsolata után. Egészen addig minden nyugodt is, amíg meg nem jelenik a polip Lily fején és az életét nem követeli. Alapvetően nem szeretem az állatos történeteket, noha magukat az állatokat imádom, mégis úgy érzem, hogy sokszor az ilyen könyvek csak olcsó húzásként választják az állatos témát, hiszen attól nagyon könnyen elérzékenyülnek az állatbarát szívek. Valamiért viszont mégis úgy éreztem, hogy a Lily és a polip más lesz és amikor belelapoztam, már az első pár oldalon ére

Paul Tremblay: Szellemek a fejben

Hogy akadtam rá:   Keresgéltem a friss megjelenések között. Úgy általában az egészről:   A Barrett család élete összeomlik, amikor az egyik lányuk, Marjorie skizofrénia jeleit kezdi mutatni. Mivel az orvosi kezelés úgy tűnik, nem használ, a családapa a hitébe menekülve a helyi paphoz fordul, aki pedig ördögűzést javasol. A család anyagi gondjai megoldása végett pedig beleegyeznek, hogy valóságshow-ként közvetítsék az egészet. Viszont az egész tragédiába torkollik, amiről tizenöt év után, Meredith, Marjorie kishúga nyilatkozik egy bestseller írónak. Noha a szimpla horrorok nem az én asztalom, az ördögűzés témája mindig is érdekelt, ezért kétség sem férhetett hozzá, hogy ez a könyv azonnal a várólistámra kerül. Nem teljesen azt kaptam, amire számítottam − borzongató horror −, viszont annyira a bőröm alá kúszott a könyv, hogy abszolút nem csalódtam. A Szellemek a fejben ereje abban rejlik, hogy igazából egy kommentár a horror műfaj egészére, és ezáltal egy nagyon intellige