Hogy akadtam rá: Nézegettem a YA fantasy sorozatokat, gondoltam ezt is el kéne olvasni, mire eljutottam odáig, az Agave kiadta.Úgy általában az egészről: Rose Hathaway börtönben van, és nem is akármiért, hanem királynőgyilkosságért. Ugyanis valaki megölte Tatjanát, és Rose-ra kente. Mivel annyi bizonyíték van a lány ellen, az apja Abe és barátai nem tudnak mit tenni, mint megszöktetni. És onnantól indulhat a nyomozás, ki az igazi gyilkos, és ki az utolsó Dragomir, aki szavazati jogot adhat a Tanácsban Lissának?
Bevallom, úgy érzem, hogy kicsit egyedül vagyok a véleményemmel, mert főleg molyon, csak pozitív, istenítő kritikákat láttam, mindenki élvezte és oda volt érte, engem pedig végtelen nagy csalódás ért. Nem állítom, hogy rossz könyv ez, dehogy. Mead hozza a formáját és a Vámpírakadémia hatodik része is magasan ível az ifjúsági fantasyk egén: logikusan felépített, kidolgozott mitológiával és külön világgal, szórakoztató, jól megírt, alaposan kidolgozott karakterekkel, tehát az alapok megvannak ahhoz, hogy ez is ütős könyv legyen. A Végső Áldozat jó könyv, de valami nagyon hiányzott belőle, amitől nem tudok, csak négy csillagot rá adni.
Kezdjük azzal, ami tetszett benne a fent említetteken kívül. Mead még mindig igényesen ír, és ez jó. Végre Lissa karaktere, akit én személy szerint ki nem állhattam, fejlődik és felnő, és jó volt látni, hogy végre a sarkára áll és nem nyavalyog, hanem tényleg bebizonyítja, hogy ő is komolyan gondolja a barátságát Rose felé. Imádtam végül is, hogy minden karakterre támaszkodhatott Rose, és átjött az az igazi barátság érzése, mikor mindegy mi történik, ott vagyunk egymásnak.
Emellett Mead jelesen vizsgázik a politikai és társadalmi felépítésből, hiszen nemcsak beledobott valami titkos világot a könyvébe, hanem szépen ki is dolgozta. A politikai huzavonák, a törvények értelmezése és a kiskapuk kihasználása, kicsit rámutat arra, (bár nem egy nagy velős társadalomkritika), hogy a jogi szövegértelmezés mennyit számíthat. Van, amikor érezzük, hogy mi lenne a helyes dolog, de ezt nagyon nehéz megfogalmazni törvényben, hiszen mindig lehet csavarni az értelmezésen. Avagy mit lehet tenni, ha elavultak a törvények. Nincs ez olyan erőteljesen jelen a könyvben, nem erőltetett, de szerves részét képezi azért a Vámpírakadémia világának.
Viszont a történet nekem gyenge volt, és erre nincs jobb szó. Alig vártam, hogy meg tudjam, mit rejteget az utolsó kötet Rose-ék számára, bár már az ötödik részben tudtam, hogy ki az elveszett Dragomir (csak annyi utalás van rá.) Az első egy-két fejezet pörgős, és imádtam a cselekményt, ahogyan halad, majd belassult az egész, és az utolsó két fejezetig végig csak csigalassúsággal folydogált. Ez talán nem is lenne nagy gond, ha A) nem befejező kötet lenne (és a spin-off sorozat most nem számít), B) ha lenne, ami kárpótol érte. Itt valahogy elmarad a már megszokott humor és csak Sydney és Abe egy-két során mosolyogtam egy jót, de semmi több. Értem én, hogy komoly könyv ez, de annak pedig nem éreztem benne elég feszültséget. Ugyanis a nagy nyomozás, mindkét oldalról túl egyszerű és a nagy bebizonyítások hihetetlenek. Én pedig csak értetlenül állok Mead előtt, hogy ez volt a legjobb, amivel elő tudott állni? Pár nap leforgása alatt felfednek egy olyan titkot, amit 15 éve rejtegetnek, mindezt pofon egyszerűen, és a királynőgyilkosság nyomozása is hasonló izgalmaktól mentesen történik. Fájdalmasan egyértelmű volt számomra, annyi utalás volt, viszont talán a gyilkos kiléte még nem annyira átlátszó, mint az utolsó Dragomiré, mégis elkövet Mead egy akkora bakit, ami miatt tényleg nem tudnék öt csillagot adni. Végre már a főhősöknek is leesik, hogy ki a gyilkos, erre Mead másfél fejezeten át úgy beszélteti őket, hogy mindegyik csodálkozik a gyilkos kilétén, de a nevét nem árulják el. Ez az információ kizárás egy nagyon suta megoldás volt ide, őszintén csak hatásvadászatnak ment el.
Ha az alaptörténetet kivesszük, akkor is van egy halom írói erőltetés benne, amin meglepődtem, hogy Mead használja. Sosem volt meglepő a Vámpírakadémia, én ezt tudom, de élveztem, és szórakoztató volt, és logikusan volt felépítve, ami nagy kulcsszó, most viszont, ahogy minden apró darabka a helyére illett, én néhol már csak a hajam tudtam tépni, ugyanis MINDENKINEK (értsd mindenkinek) köze volt a nagy sztorihoz, és ettől nem szövevényes lesz, hanem egy picit számomra túl erőltetett. Nem lehet ezt kifejteni nagyobb spoilerek nélkül, és félreértés ne essék, valahol tetszett, hogy mennyi szereplő összefügg, de van egy határ, ahol már nem lesz hihető, és Mead súrolja ezt.
Ugyanakkor, amit hiányoltam, azok az érzelmek. Bár nem szerettem sosem Rose-t és Lissát, mert annyira távol állnak tőlem, és persze, esendőek, emberiek, és tele vannak hibákkal, mégis szerethetetlenek, eddig legalább átéreztem a helyzetüket, főleg Rose-ét. Nem szerettem a Dmitrij/Rose párost, de Mead elhitette velem, hogy ők tényleg szerelmesek, és átéreztem mindenegyes problémájukat. Itt nem. Túlságosan klisés volt, amit Dmitrij csinált már az ötödik részben is, és bár megértettem, nem tartottam annyira fényes ötletnek, hogy ezt így írta bele Mead, mert jól kell vele bánni, amit még az előző részben meg is tett, itt már nem. És ez volt az, ami igazán idegesített a kötettel kapcsolatban, hogy Dmitrij és Rose kapcsolata picit szintén a hihetetlen határát súrolja, és csöpögött a szivárvány és a csillám a könyvből. És nem csak a főszerelmi kapcsolatnál éreztem az érzelmek hiányát, egyszerűen a kötet nagyobb sokkot, izgulást, semmit nem váltott ki, és mikor végre elolvastam, semmit nem hagyott maga után, csak ürességet.
Vannak a könyvben apró bakik, amiket nem tudtam elhinni, például, hogy nem ismerik fel a régi királynőjüket, de mégis a kötet legnagyobb betegsége nem ez volt, hanem bár a szereplők váltig állítják, hogy az élet nehéz, hogy az élet rossz, én ezt nem láttam. Kényelmesen mindenkinek rózsaszín vége lesz, kivétel azoknak, akik a Bloodlinesban. Valahogy úgy éreztem, hogy Mead nem mert igazán hozzányúlni már a karakterekhez és a mellékszálakat is nyalóka meg unikornis kísérte. (Aki tiltakozik az gondoljon a Dragomir papa és a szeretője kapcsolatára, mennyi a valószínűsége, hogy egy herceggel való kapcsolatnak ez lesz a vége? Vagy hogy mi lett Mihaillal.)
Összességében én a sorozatot még mindig az ifjúsági fantasy egyik krémjének tartom, és szeretem, és örültem, hogy elolvastam, mert kellemes élményt nyújtott három éven át. Viszont nem érzem azt a sokkot, amit kéne egy jó sorozat befejezésénél, valószínűleg azért, mert a következő sorozat főszereplőinek sorsa egyáltalán nem lett lezárva, és mind lóg a levegőben. Röviden: a Vámpírakadémia folytatásért kíván, amit boldogan fogok kézbe venni, mert a kedvenc szereplőim kerülnek reflektorfénybe.
A kötetet köszönöm az Agave kiadónak.
Kedvenc karakter: Christian, Adrian, Abe, Sydney
Ami kifejezetten tetszett: -
Ami nem tetszett: a romantika része, a végkifejlet
A történet: 4/5 pontból
A karakterek: 5/5 pontból
A borító: 5/5 pontból
Kiadó: Agave
Kiadás dátuma: 2011. augusztus 18.
Oldalszám: 430 oldal
Megjegyzések
Megjegyzés küldése