Hogy akadtam rá: Odakint a kedvenc kiadóm adja ki.
Reklámszöveg: A szerelmük sosem hal meg. (angol kiadáson)
Úgy általában az egészről: Két hónap telt el mióta Ivy a sínekre lépett. Mindenki azt hiszi, hogy öngyilkos akart lenni, mert nem bírta, hogy szerelme Tristan meghalt. De tudjuk, hogy igazából Gregory drogozta be, mivel picit pszichopata. Mivel Ivy nem emlékszik semmire és ő maga is azt hiszi, hogy véget akart vetni a saját életének, ezért elhiszi, hogy megőrült, és a csínyek, amiket Gregory játszik vele, teljesen összezavarják.
Tristan próbálja elérni Ivyt, de a lány még mindig nem hisz az angyalokban. Ezért Tristan kénytelen Willt és Bethet megkeresni, akik ugye művészek, tehát biztosan látják a szellem/angyalokat. Ivynek eközben megint rejtélyes álmai lesznek, amik most már megint egy újabb rejtélyt fednek fel. Suzanne pedig még mindig féltékeny arra, hogy talán Gregory és Ivy között nem csak testvéri viszony van. Ivy és Will pedig talán kezdenek összemelegedni, hiszen mindkettejüket veszettül piszkálja Tristan.
Ez a kötet lett volna a végleges befejező rész, legalábbis még 1995-ben, aztán az írónő felbuzdulva azon, hogy most sikere van a YA fantasyknak, újra kezdte írni eme „csodálatos” könyvét. Értem én, hogy Chandler négy sorozatot is ír és ő mennyire nagymenő írónő kint, de számomra akkor is rejtély marad, minek 16 év után folytatni egy regényt, ezzel főleg az akkori olvasókat csapja be, legalábbis szerintem.
Nos Chandler írásmódja nem javult, tőmondatok, leíráshiányok, párbeszédek tömkelege jellemzi az egészet, és nekem ez így nem elég igényes írásmód, hogy elhiggyem, amit akar írni. Mivel cselekmény nem sok van, főleg mert Ivy még a harmadik részben sem tud a természetfelettiről, ami fantasy regényben számomra erőltetett, és az érzelmek lennének a központban, ezért kéne leírás, de hát minek azt. Túl sok mindent hagy a képzeletre Chandler, és ezzel nem olvasói értelmezési szabadságot hagy, hanem üres érzést maga után. És ez a legrosszabb egy regénynél, amikor nem is vagy rá annyira dühös, mert pocsék volt, és semmilyen pozitív érzetet nem kelt.
A karakterek bénák, nem reálisak, és ez nagy sebet ejt a könyvön. Amikor Beth és Will véletlenszerűen az első oldalakon megtudják, hogy Tristan gyakorta szállja meg Willt és úgy szokott mozgolódni, akkor mi a reakció? „Úristen szellem!” „Úristen, megőrültünk!” ??? Nem, a reakció ez: „Menj már, Tristan.” Egyszerűen a nagy katartikus pillanat elmarad, pedig két könyv óta erre várunk, hogy mi lesz a reakciójuk arra, hogy hé, vannak angyalok/szellemek. (Mert ezeket a lényeket én sosem fogom angyalnak nevezni, mert egy darab szárnyuk sincs.) Másfelől Suzanne karaktere úgy változik, hogy az hihetetlen. Egyszer ő a nagy barátnő, majd már megint féltékeny, majd már megint jóban vannak, aztán persze amikor Ivy majdnem leesik valahonnan, az első gondolata, hogy ő bizony hágni akar Gregoryval. Nem az a baj, hogy Suzanne önző, hanem, hogy Chandler rosszul ábrázolja a karaktereket és így nem lehet elhinni, hogy Suzanne ilyen instabil, ebből az jön le, hogy maga Chandler nem tudta eldönteni, hogy milyen is ez a lány. Ebben a részben végre nagyobb szerepet (vagyis szöveget) kapott Ivy anyja is. Eddig a háttérből utáltuk, mert a női alárendelt szerepet reklámozta (a kussolsz, a konyhában a helyed effektust), most viszont a saját lányát kérdőjelezi meg, szintén nem hihetően. Elmondják neki, hogy Gregory veszélyes, erre az a nagy reakciója, hogy „lányom, te hülye vagy.” Valóban! És ha ez nem lenne elég Ivy igazi testvére is benyögi a „jajj, de szexi” vagy dolgot, ami értem én, hogy miért van ott, de abszolút hülyeség.
A szerelem része még mindig hihetetlen az egésznek, hiszen az első részben pont azt vágta ki Chandler, ahol együtt voltak Tristanék, így nem nagyon hisszük el, hogy ők annyira epikusan szeretik egymást. Ehhez most párosul a többi páros is, főleg a Will/Ivy, akik úgy lesznek egymásba szerelmesek (halálosan), hogy szinte nem is beszélgetnek. Elhiszem, hogy ennyire szép Ivy, de igazán lehetne a külsőn kívül valami más ok is arra, hogy minden pasi belészeret. Bár Lacey rámutat erre, mégsem látom azt, hogy Chandler annyira kifigurázná magát ezzel, inkább csak azzal a párbeszéddel is azt akarta belénk sulykolni, hogy Ivy annyira különleges (pedig ő a legüresebb karakter). Aztán persze, megint csöpögött a nyál a lapok közül, de most az utolsó jelenetnél volt minden gagyi, romantikus vígjátékot is megszégyenítő mozzanat. És emellett az új Lacey-s szerelmes szál és ahhoz tartozó párbeszédek is egy zs kategóriás filmet idéznek elő.
És ez a baj ezzel a könyvvel. Most a nagy nyomozást megint Ivy álmai szolgáltatják, és a nagy gyilkos Gregory is egy kis szappanopera gonoszra emlékeztet. (Az, hogy Gregory a gyilkos abszolút nem spoiler, már a 2. rész végén kiderült.) Egyszerűen minden motiváció, minden lépés egy nagyon gyenge Pretty Little Liars (a tévésorozat) részre emlékeztet, vagyis vannak ezek a szép, gazdag tinik, akik körül zsongnak a pasik, és annyira banális helyzetekbe kerülnek, hogy csak nevetni lehet rajta. Mindig ott van a véletlen, mindig ott van, hogy „úúú biztos te vagy a gonosz,” mert a főhős annyira buta, hogy nem lát az orra elé, és minden újonnan érkező karaktert meggyanúsít. Nem tudom, hogy az ilyen írók mit gondolnak, mert igazi feszültség nélkül „a mindenki gyanús” cselekményelem nevetségessé válik, és mi mondogatjuk Lacey helyett, hogy „ugyan, kéééérlek.”
Mellesleg most már a drog- és alkohol függőség mellett behozta témának az öngyilkosságot és a mentális betegséget, sőt a szexuális bántalmazást is. Chandler is csak divatból dobálta ezeket bele, hogy azt higgyük komoly regény, de annyira nem tud bánni ezekkel a témákkal, hogy felesleges volt megemlítenie is. (És ismét megjegyezném, ez a könyv fogalmazásilag, történetileg 14 év körül és alatt élvezhető, mégis ilyeneket rosszul ábrázol benne.)
Az egész nagy cselekmény a macska körül forog, a macskát kínozzák, a macskának rossz. Kiderül, hogy a fotelt az első részben nem a macska karmolta össze, hanem valaki más. Na már most, amikor fantasy könyvben ez a főcselekmény, én nem tudom felfogni, miért kellett fantasy regényként megírni. Az emberi világ szereplői csak most tudják meg, hogy fantasy világban élnek, és ezt eléggé nyújtásnak érzem, mert ha az olvasó tisztán tudja, hogy milyen lények lesznek az első kötetben, és ilyen címmel tisztán tudjuk, akkor nem azt várjuk, hogy esetleg a harmadik részben le is esik nekik. Másfelől meg én minden fantasy regényben fantasy főgonoszt várok, itt az nincs, és ezért vágta el magát ez a könyv, ugyanis ezt az egész fantasy elemet úgymond divatból tette bele érzéseim szerint Chandler. Egyszerű chick litnek elment volna a regény, de akkor hozzá sem nyúlok, így aki az utóbbi kategóriát szereti, annak lehet, hogy elnyeri a tetszését a könyv, de a fantasy fanokét nem biztosan.
Félek előre is, hogy mit hoz az új, 16 évvel később írt trilógia ehhez, de hát folytatom. Hátha van még remény.
Kedvenc karakter: Gregory, Will
Ami kifejezetten tetszett: -
Ami nem tetszett: a fogalmazás, a karakterizálás, hogy NEM TÖRTÉNIK AZ ÉGVILÁGON SEMMI!, a hülyeség, ahogy bizonyos témákkal bánik
A történet: 2/5 pontból
A karakterek: 2/5 pontból
A borító: 6/5 pontból - Szeretném kiemelni, hogy a kiadó csodálatos munkát végzett, nagyon nagy piros pont nekik.
Kiadó: Dark Egmont
Kiadás dátuma: 2011. augusztus 12.
Oldalszám: 232 oldal
Megjegyzések
Megjegyzés küldése