Hogy akadtam rá: Már régóta szemeztem a filmmel is, és a könyvvel is.
Úgy általában az egészről: 1981, Svédország, Blackeberg. Oskar Erikssonnak, a tizenkét éves fiúnak nincs könnyű élete, ugyanis az osztály nagymenői mindig a nyomában vannak, és nemcsak apró csínyekkel keserítik meg a mindennapjait, de néha még alaposan meg is verik. Oskarnak nincs valami sok életkedve, ezért is játszadozik el azzal a beteges gondolattal, hogy ő nem más, mint egy sorozatgyilkos, gyakorta a képzeletébe menekül, hogy kezelni tudja a helyzetét a szürke hétköznapokban. Ám mindez gyökerestül megváltozik, amikor új lány költözik a szomszédba, akivel csak este lehet találkozni, no és amikor előkerül egy rituális gyilkosság egyik áldozata. Onnantól nincs megállás…
Tudom, hogy már viszonylag régen megjelent ez a könyv, és a magyar megjelenés óta szemezek vele. Tanakodtam, hogy elolvassam-e, hiszen horror, nem szeretem az agyatlan, véres történeteket. Nem vagyok oda a borzongató műfajért, hiába is fantasy, ha nincs valami érdekes sztori, egyáltalán nem megy. És sokan mondták, hogy unalmas, hogy tele van töltelékkel, és hogy undorító. Nos, ezek közül, számomra egyik sem bizonyult be, és nagyon pozitívan csalódtam Lindqvistben.
Nem amerikai könyvről van szó, és már ennek egy jelzésnek kellett volna lennie, ez talán a harmadik olyasmi, amit olvasok, és északiak írták, és igen, van egy alaphangulata, hiába mondom, hogy nem ítélem meg a nemzetiség alapján a könyveket. (Általában csak annyira, hogy amit nem amerikaiak írtak, nagyobb esélye van, hogy jó legyen.) Szóval érződik, hogy svéd írta, nem tudom konkrétan elmagyarázni, egyszerűen a fogalmazás, a szavak használata, a történetmesélés módja. Nem rossz ez, de pont ez az egyik fele, ami miatt nem mindenkinek fog bejönni.
Öt részre van bontva a történet, mindegyik elején ismert és kevésbé ismert (svéd) idézetekkel. Fejezetek helyett a napokat, napszakokat látjuk magunk előtt. Ami még megjegyzendő, a váltott nézőpont: van itt híradó, rendőrségi álláspont, újságcikkek, főszereplő, mellékszereplő, sőt, még mókus nézőpont is. De tudjátok, mit? Működik! Mert pont ezzel a sok nézőponttal festi fel azt, hogy mindannyiunk élete mennyire érinti a másikét, hiába a saját drámánkkal vagyunk elfoglalva, a többieknek is megvan a maga problémája, amiért mondjuk, rajtunk veri le a port, és ez milyen hatással van ránk. Szinte öröm volt nézni, ahogy néha-néha elsétáltak egymás mellett a szereplők, egymásra köszöntek, és ÉSZRE SE VETTÉK, hogy a másik ember mennyi mindent okozott az életükben, hogy igazából mennyire szerves részét képezik egymás sorsának.
Nincs nagy cselekmény, ez nem epikus horror-thriller, nem is tudom megfogalmazni, hogy mi ez. Nagyon komor, sötét hangulata van és néha olyan beteges beütése van, hogy még nekem is le kellett tenni pár percre, annyira elborzadtam. Tehát hangulatregény inkább, de hiába van tele kemény témákkal (prostitúció, droghasználat, alkoholizmus, pedofilia, nemi erőszak), nem olyan, mint egy ifjúsági Ellen Hopkins regény, mert ez nem akar reményt adni, leginkább fogja a lelkedet és jól megcsavargatja. Nem tudom, hogy Lindqvist milyen céllal írta, de sikerült elérnie, hogy bevonjon a saját kis világába és átéljem én is a borzalmakat.
Mert ez a könyv nem igazán más, mint a világ egyik sötét bugyra. Hiába vannak benne elméletileg vámpírok, ugyanis annyira nem fantasys magyarázata van, és a szürke kis peremváros annyira jól le van festve, hogy az egész életszagú, valóságos. Szinte annyira, hogy elhisszük, ez bármikor velünk is megtörténhet. Nem tudom, hogy van-e bármi mondanivalója azon kívül, hogy az élet keserű, hogy bárkinek az élete tönkremehet. Természetesen ott van a sokat említett Oskar/Eli vonal, ami egy őszinte szereteten alapuló kapcsolat, nem mondanám romantikusnak, de több mint barátság, valami, ami erős, és nem családi kötelék. De ezek mellett a sokak által feleslegesnek titulált mellékszereplők között is ott van azért a szeretet/szerelem, bármennyire is nem rózsaszín és cukros mivoltában.
Nagyon sokrétű és talán picit bonyolult a kapcsolata a szereplőknek, és bár az elején nem látjuk, csak sejtjük, hogyan is fűződik össze a történetük, akkor is élvezhetőnek találtam a váltott nézőpontot. Mindig fenntartotta az érdeklődésemet, és ami szép volt benne, hogy mindenkinek a nézőpontját meg lehetett érteni, nem feltétlen megkedvelni. Mindenkiben volt jó és rossz is egyaránt, bemutatta, hogy igazából mindenki szürke. Mindenkinek vannak hibái és ettől lesznek igazán sebezhetőek, esendőek és emberiek a karakterek. Nem tartottam feleslegesnek, hogy a legutolsó szemtanú életét és karakterét is feldolgozta, mert ez a könyv történetesen erről szólt, az emberekről, rólunk, és hogyan függ össze az életünk, még ha magunk nem is látjuk a szálakat.
A karakterek tehát kidolgozottak, noha eléggé ízlésfüggő (ahogy mindenhol is), hogy ki kivel tud azonosulni. Én bár először Hakant is bírtam, hiába pedofil, a végén már csak Oskarral szimpatizáltam, ő volt az, akivel teljesen tudtam azonosulni. Míg sok helyen olvastam, hogy sajnálták, de betegesnek, durvának találták a morbid dolgokat, amit képzelt, hát annyit hadd mondjak, próbáljátok ki ti azt az életet. Mert teljesen reális, hogyan védekezik Oskar (noha jó, lehet, hogy beteges, de nekem normális – ki mondta, hogy épelméjű vagyok?) a világgal szemben, én is átestem (majdnem) ugyanezen, és igen, volt ilyen korszakom. (Noha nem ruccantam össze a szomszéd vámpírral, amit őszintén sajnálok.) Az, hogy Oskar a képzeletébe menekül és sokszor olyan jelentéktelen dolgokat, mint a reklámkihordás sárkányetető küldetésnek képzel, lehet, hogy feleslegesnek tarthatják sokan, de ez csak még inkább közelebb engedett minket Oskarhoz, és valahol ő volt a főszereplő.
Mindegyik másik karakternek is megvan a maga jelentősége, mindenki egy külön fajta életstílust mutat be. És hogy egyik sem tökéletes, rózsaszín és csipkével hímzett élet? Mert pár embert meg az zavart, hogy sehol egy pozitív karakter, de ugyan, hol van az életben egy tökéletes család? Egy tökéletesen, makulátlan ember? Persze, léteznek, de elég kevesen, legalábbis az én környezetemben teljesen igaz az az állítás, amit a Hívj be! mutat.
A könyvben említett sötét, komoly témák mellett van egy-két véresebb jelenet, de számomra semmi gusztustalan nem történt. (Állításom szerint nincs nagy ingerküszöböm horrorra, aztán ki tudja.) Nem ezért 18-as ez a regény.
Beszéljünk erről: 18-as karikát kapott, joggal. Oda van írva a hátuljára, hogy gyerekeknek nem való, mert… Oké, első nyomásban Vörös Pöttyösként jelent meg, ami azt jelenti, hogy ifjúsági könyv, és a 18 még ezt a határt súrolja, különösképp azért nem hiszi ezt el senki, hogy ennyire komoly, mert ugyan már 12 éves a főszereplő. Olvastatok Books of Magicet? (Persze, hogy nem, de imádom felhozni.) Na abban 13 éves a főhős és ugyanúgy 18 karikás, miért? MERT HORROR! Plusz mert érettnek kell hozzá lenni.
Ugyanez áll fent itt is, nem érdekes, hogy te 18 év alatt vagy és olvastál már menő erotikus könyveket (lásd Anita Blake), az nem készít fel erre, nem fogod ezt élvezni. Jómagam is az Anita Blake-et 14 évesen kezdtem, és persze meg se kottyant. De ez a kettő teljesen más, mert míg az AB-ben egy alap vidámabb hangulat van, addig itt végig minden sötét, és nem a történeten van a lényeg, hanem a sorok között kell tudni olvasni. És épp ezért, ez egy olyan könyv, amit tipikusan szerintem tényleg csak a 18 év felettiek vagy a nagyon felnőttes gondolkozásúak tudnak értékelni (mert a korral konkrétan nem lehet meghatározni, hogy ki elég érett hozzá, természetesen). Szóval, mindenki maga döntse el, hogy mennyire bírja a lelki kínzást, amit a Hívj be! tartalmaz, mert itt a happy end nem garantált, és a kemény témák nem csak picit vannak érintve, és ez nem egy tanító jellegű könyv. Míg Ellen Hopkins nemi erőszakos könyvét ajánlanám érettebb 14 éveseknek is, ennél a könyvnél erősen javallom, hogy kétszer gondoljátok át, akarjátok-e.
Kedvenc karakter: Oskar, Eli
Ami kifejezetten tetszett: a sötét, nyomasztó hangulat
Ami nem tetszett: -
A történet: 5/5 pontból
A karakterek: 5/5 pontból
A borító: 5/5 pontból
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás dátuma: 2010.
Oldalszám: 670 oldal
Nagyon jól megírtad a kritikát a könyvről és hűen érzékeltetted, hogy milyen a hangulata. Fura könyv nagyon, de mégis valami nagyon jó volt benne.
VálaszTörlésEgyébként az északi írókban eddig nem csalódtam, jellemző rájuk ez a sötét hangulat, a krimikben is. Érdemes lenne rájuk figyelni, csak sajnos nem nagyon adnak ki könyveket az északiaktól.
A Handling the undead (magyarul Élőhalottak címmel jelent meg) is jó regénye, bár a Hívj be-t nem szárnyalja túl. Viszont a zombis nem annyira undorító, a halál téma körét boncolgatja többféle ember nézőpontjából. Azt is érdemes elolvasni. :)
VálaszTörlésAz északi írók nem mind írnak sötét hangulatú regényeket, például norvégok nem igen (mármint, amit olvastam, azok nem). Erlend Loe-t ajánlom a norvégoktól, leginkább a Naiv. Szupert és a Dopplert. Vicces formában, de azok is az emberekről szólnak. És rövidek. :)
Chibi Zsó: Nem úgy értettem, hogy a sötét hangulat jellemző az északiakra, hanem a másik alaphangulata, ahogyan mesél, ahogyan előadja a történetet az. :) No persze, nem olvastam sok északit, mert az eredeti nyelven kiesik.
VálaszTörlésIgen, az élőhalottas könyve is listás ezek után, csak most épp másba kezdtem. :D Kellett valami vidám ezek után.
Nekem nem minden lebeszélési kísérlet ellenére meghoztad a kedvem. :)Bár már elmúltam tizennyolc és elég érettnek is tartom magam, meg szeretem a nyomasztó dolgokat. :D
VálaszTörlésIgazából azért akartam kiemelni, hogy ez más, és tényleg felnőtt könyv, mert sokan vannak úgy vele, hogy ja kérem, egy kis vér meg szex az mi az. De ehhez inkább olyan beállítottság kell, hogy az ember értékelni tudja. Persze, hogy amúgy is felfoghatja egy 14 éves a szavak jelentését, de nem biztos, hogy fel is dolgozza. Meg elég brutális tényleg. :D
VálaszTörlésDe ugyanakkor ismerek olyan 14 évest, aki meg szerintem értékelné, mert van elég érett hozzá és ilyen beállítottságú, szóval nem konkrét korfüggő, csak általában a nagy közönség a 18-as karikát a szexszel meg az erőszakkal teszi egyenlővé, itt meg nem éppen arról van szó.
Nekem ez a kedvenc könyvem és valóban szépen megírtad róla a véleményedet, gratulálok hozzá. Nekem azért is tetszett annyira mert a bullying témáját is sikerült nagyon hűen érzékeltetnie az írónak, azért én külön kezet ráznék vele, de csak személyes érintettség miatt. A film is nagyon jó lett egyébként, de egészen más, mint a könyv, a könyvben éppen az tetszett, amit sokan kritizálnak vele kapcsolatban, hogy már-már olyan részletekben gazdag, mint egy dokumentarista regény. S az is ritka, hogy egy mű egyszerre tud romantikus rémregényre emlékeztető (bár nem olyan) lenni, s egyszerre tud ilyen sokat mondani a társadalmi jelenségekről, például a vén trotlik társaságáról vagy magáról az iskolai zaklatásról, mint mondtam. Az iskolapad- és iskola- vagy osztálykörnyéki jelenetek voltak a kedvenceim. Egyszer újra kellene majd olvasnom, bár mostanság van mit bőven azon kívül. Na, végre valaki aki csupa jó véleménnyel van a könyvről :D
VálaszTörlés