Amanda Grace: In Too Deep (Túl mélyen)

Hogy akadtam rá: Amanda Grace But I Love Him könyvét imádtam.

Úgy általában az egészről: Samantha halálosan szerelmes a legjobb barátjába, Nickbe, aki ugyan nem a leghelyesebb srác, de mindig van barátnője, és Sam is elég félénk, nem tudja bevallani az érzelmeit. Azzal az igen briliáns tervvel áll elő, hogy rámászik az iskola legmenőbb srácára, Carterre, és akkor Nick majd jól féltékeny lesz. Ez nem éppen jön össze, ugyanis Sam többet iszik a kelleténél, és olyan helyzetbe kerül, hogy azt hiszik, az iskola sztárja megerőszakolta, és szerencsétlen főhősünk azt se tudja, milyen pletykák keringenek róla, de rábólint, hogy igen, igazak. Ez már csak akkor lesz még bonyolultabb, mikor Nick végre bevallja, hogy szerelmes Sambe, akinek nincs szíve, sem gerince elmondani, hogy nem erőszakolták meg.

Mivel az írónő Amanda Grace álnév alatt írt könyvei a realisztikus, nem boldog, komoly témás könyvek, ezért reménykedtem, hogy ez is lesz olyan elgondolkodtató és sötét hangulatú, mint a But I Love Him. És noha nem volt ez olyan rossz, mint a Ripple vagy a Dangerous Boy, így se ütötte meg azt a szintet, amit vártam tőle.

Arra vártam, hogy a könyv azt tárja elénk hogyan is állnak az emberek a nemi erőszakhoz, hiszen a fülszövegben is ezt emeli ki, hogy az iskola háborús zónává változik azok között, akik hisznek Samnek, és akik nem. Ehhez képest Sam csak egy-két fenyegető levelet kap Cartertől, és őszintén, azt meg is érdemelte. Van egy-két elvétett gondolat arról, hogy Carter haverjai, mivel ez a fiú a legmenőbb, élsportoló, az iskola büszkesége, ezért ők egyből mellé állnak, és ha meg is erőszakolt volna valakit, akkor is úgy fogják fel, hogy a lány csak széttette a lábát, és ezért zargatják különféle ajánlatokkal, meg fenyegetik, hogy szívja vissza, amit mondott a menő csávóról. Nos, ez, ha valóban áldozat lenne Sam, nem tenne épp jót neki, és ezt meg is állapítja a főhős, hogy valószínűleg ez éles helyzetben összeroppantaná. De ennyiben ki is fújt a könyv komoly témája.

Talán szól arról, de nagyon halványan, hogy milyen is az, ha valaki elhisz egy bármilyen pletykát, hogyan keseríti meg ez egy ember életét, pl. amikor az egyik lányról elterjesztik, hogy leszbikus. Illetve persze, hogy a nemi erőszakot hogyan is látják az emberek, hogy ha egy nő elkiáltja magát, hogy erőszak történt, a rendőrök és a közösség első reakciója, hogy igen, megtörtént, még ha bizonyítani nem tudják, akkor is eldöntik, hogy az erős férfi kihasználta valószínűleg a nőt. És bár lehet, hogy az esetek nagy százalékában ez igaz is lehet, mégis ez egy elég igazságtalan előítélet. (Amúgy ebben a témában nagyon sok jó Különleges Ügyosztály/Meggyalázott áldozatok tévésorozat rész született, van olyan, ahol el se árulják a nézőnek a megfejtést, és döntse el mindenki saját maga, és lehetetlen.) No de a könyv nem merül bele annyira ebbe, és én pedig ezt vártam volna tőle, hiszen ezzel reklámozták.

Ehelyett kaptam egy közepes romantikus sztorit idegesítő főhőssel. A regény maga nem hosszú, és hála az égnek már az elején megoldódik a romantikus „feszültség,” de mégis sok helyet az tölt ki, hogy a főhős örül annak, hogy végre összejöttek, ha konkrétan randizni nem is mennek. (Legalább a nyál nem folyik a sorok közül.) Viszont a rövidsége ellenére sikerült Grace-nek nagyon elhúzni a lényeget. Pár nap eseményeit dolgozza fel, és az első két nap még Sam nem is tudja, hogy milyen pletyka terjed róla, aztán amikor megtudja, egy normális ember azt mondaná, hogy „bocs, ez nem igaz.” Főleg, hogy nemi erőszakról van szó. Észre sem veszi Sam, hogy ezzel mennyit árt azoknak, akik tényleg áldozatok, hogy legközelebb bármelyik szereplő, aki találkozik ezzel a problémával, majd Samre fog gondolni, és elkönyveli, hogy ha-ha, biztos ez is hazudik. Ráadásul Samnek iszonyatosan sok nyílt alkalma volt tisztázni ezt az egészet, és ehelyett csak sírva fakad és kétes mondatokat ismételget, vagy kijelenti, hogy „Nem akar arról beszélni.” Legszívesebben már a könyv felénél egy széklábbal vágtam volna fejbe.

És értem én, hogy Sam direkt gerinctelen, és bár vannak könyvek, ahol működik a könyv nem szerethető főhőssel is, de itt egyszerűen csak hajat tépve olvastam a sorokat, hiszen a regény érzelmi mélysége nem sok, és nem tudott lekötni sem, mert csak e körül forgott a történet, hogy MIKOR MONDJA MÁR EL AZ IGAZAT.

Főleg Samnek kéne felnőnie, erről szól a könyv. Az édesanyja ott hagyta őket, és az apjával él egyedül, aki meg az anyja csalfasága miatt teljesen irányítani akarja Sam életét, és bár a főhősünk megpróbálja diktátornak beállítani az apját, az írónőnek ez sem sikerül. Hiszen szerencsétlen olvasó látja, hogy az apja nem érzelemmentes tuskó, hanem csak túlságosan is félti a lányát. És bár főkérdésnek szánja Grace az apa-lánya kapcsolatot, mégsem fektet erre se elég hangsúlyt, hogy értékelni tudjam ezt a szálat.

Egyedül a könyv vége tetszett, erre kapott csak négy csillagot, mert teljesen reális, és Sam talán egy kicsit felnőtt, bár még így is kétlem, hogy végre kiállna magáért. A regény nagy hibája, hogy nem fejt ki semmit sem eléggé, és mivel történet az nem sok van, ezért az az érzelemábrázolás kellett volna. Egyszeri olvasásra jó, ha nem vár tőle túl sokat az ember.

Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: a vége

Ami nem tetszett: Sam és a gerinctelensége

A történet: 4/5 pontból

A karakterek: 4/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Flux

Kiadás dátuma: 2012. február 8.

Oldalszám: 240 oldal