Kelley Armstrong: The Gathering (A Gyülekezés)

Hogy akadtam rá: Már Kelley Armstrong fanatikus vagyok.

Úgy általában az egészről: Maya egy kis kutató városban él. Milyen kicsi? Hogy még a térképen sincs rajta. Még hetvennél is kevesebb gyerek jár az iskolába, és ez egészen az óvódásoktól a tizenkettedikesig mindenkit takar. Ezért a kis kellemetlenségért a gyógyszergyártó vállalat, a St. Cloudék, persze kárpótolják őket, kéthetente a legújabb laptopokat kapják, amit még az iskolába is vihetnek, az iskolában külön séf van, és a fedett medencétől kezdve a pofás edzőteremig mindent építettek. Persze nincsenek üzletközpontok, mozik, éttermek, de ott van a több hektárnyi vadas park, a gyönyörű tájaival és ez Maya természetszeretetének éppen elég.

Ám minden megváltozik, mikor Maya legjobb barátnője, Serena, az úszócsapat kapitánya megfullad… egy csendes napon a tóban, semmi nem utal arra, hogy görcsöt kapott volna a lába, vagy egyéb problémája lett volna, de mindenki felírja véletlen balesetnek. De Maya ott volt, ő tudja, hogy valami elragadta Serenát, a kérdés, hogy mi. Ez nem hagyja nyugodni se őt, se Serena fiúját, Maya legjobb barátját, Danielt. A fiúnak ezen felül még furcsa képessége is akad, mindenről és mindenkiről tudja, hogy jó vagy rossz. És akkor nem is említettük, hogy Mayát valamiért imádják az állatok, főleg a vadmacskák.

Ha ez nem lenne elég, a városba érkezett titokzatos új fiú, Rafael, akinek szintén megvan a maga sötét titka, érdeklődést mutat Maya iránt, és a lány hiába akarja lerázni, lehet, hogy a fiú túlságosan is csábítónak bizonyul.

Ez a könyv a Darkness Rising sorozat első, és a Darkest Powers negyedik része. Mit is jelent ez? Ez egy trilógia első része, amit a Darkest Powers sorozat után kell olvasni. Anélkül érthetetlen, élvezhetetlen lenne – legalábbis szerintem. Azért kapott új nevet a sorozat, mert új szereplők, új helyszínek, de ugyanaz a történetvonal, vagyis a St. Cloud társaság genetikai kísérletei.
Mivel tudnánk mire számítsunk: a St. Cloudék valamiféle kísérletet hajtottak végre a tinédzsereken, és ugye mind természetfeletti lény, amiről talán még maguk sem tudnak, azt gondolnánk, áh, ez nem lesz izgalmas. A fenét nem! Elárulom, hogy szinte csak három emberről fogjuk biztosan tudni a könyv végén, hogy micsodák, és csak azért, mert mindhárman egy fajta lények, a többiek rejtélye megmarad a későbbi részekre, bár vannak utalások.

A történet eleje lassú, és nem történik szinte semmi annyira izgalmas, a szereplőket mutatja be az írónő, és megszokjuk, hogy milyen természetesnek találják, hogy egy kutató városkában élnek, és néha gyógyszereket, vitaminokat kapnak, amik szerintük végső stádiumú, biztonságos készítmény, mi meg fogjuk a fejünket, hiszen a Darkest Powersből már vannak sejtéseink, miket is kapnak a főhősök.

Aztán a felénél, miután a karakterek kapcsolatát felvázolta Kelley Armstrong, az egész átcsap egy heves hullámvasút utazásba, ahol kénytelen az ember kapaszkodni, különben leesik a székéről. Lesz itt minden, félig megevett hullától kezdve, édes romantikus jeleneteken át, izgalmas kutakodásig minden.

És ez a szép Armstrongban: az egyik percben szurkolunk a két fiatalnak, hogy ugyan, jöjjenek már össze, a következőben, felkiáltunk, hogy jééé egy hulla, aztán meg akarják ölni a főhősöket, majd egy vágással már a könyv rejtélyében nyomozunk, aztán pedig a karakterek szomorú múltja mar a szívünkbe. Ezt mind, az összes fontos elemet olyan manőverezéssel váltogatja és építi fel, hogy csak tátani tudom a számat, és a kalapomat emelni előtte.

Itt a romantika része gyorsabban halad, mint a Darkest Powersban, és a főhősnő gondolatmenete is igazán tetszett: miért őt választaná ki a rejtélyes, új srác? Ez olyan, mint egy fantasy sztori. És igen, Armstrong néhol odavágott az átlag, sablon történeteknek, és ezért még jobban imádtam. Mindenre megvan a magyarázat, ki miért viselkedik ahogyan.

A karaktereket imádom. Mindenki olyan többrétegű, hogy öröm nézni, és olyan fejlődések vannak, még a főhősben is, hogy szinte csorogtak a könnyeim, hogy végre valaki mesterien bánik a karakter felépítéssel, még ha tizenöt, tizenhat évesekről is van szó. Ők is emberek és egészek, mindenkinek van hibája, és senki sem tökéletes. És annyira emberi az egész, elővezeti akár a szegénység, akár a drog, akár a nemi erőszak, akár a családon belüli erőszak témáját, nem, nem főlényeg, és nem, nem ezen múlik az egész sztori, de ettől lesz hiteles. Hogy igenis van, aki alkoholista, mert a gyerek nem az övé, van, aki elválik, stb. És nem a kirakatba kitett, odadobott jelképes valamikről ír, hanem igazán hitelesen mindenről.

Ott van ugye az, hogy a Darkest Powers után mi tudjuk ki az a Samuel Lyle, mit takar a Genezis Projekt (a mostani főhősök nem a Genezis Projekthez tartoznak), hogy ki is az a St. Cloud. És ettől lesz mesteri. A főhősök nyomoznak a barátnőjük halála után és keresik a saját identitásukat, és rá is jön egy-két karakter, hogy létezik természetfeletti, de nem kötik össze még a pontokat, amitől nem lesz egyáltalán unalmas, hanem szívszorító, főleg a vége. Függővég persze, de nem a karaktereknek, hanem az olvasónak. Lehet, ez így első hallásra furán hangzik, de így van! Kelley Armstrong ezt úgy tervezte, hogy az olvasó már tudja, hogy ahova mennek a főhősök, az nekik nem lesz jó, ők pedig békésen azt hiszik, minden boldogság és nyalóka most már. A végén üvöltöztem a lapokkal és csapkodtam a párnát magam mellett, hogy „ez nem lehet igaz.” Tűkön ülve várom a következő részt!

Kedvenc karakter: Rafe, Daniel, Annie

Ami kifejezetten tetszett: a karakterek kidolgozottsága, a karakterek mozgatása, a történetvezetés

Ami nem tetszett: -

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: HarperCollins

Kiadás dátuma: 2011. árpilis 12.

Oldalszám: 368 oldal