Lisa Jane Smith: A visszatérés - Árnyéklelkek

Hogy akadtam rá: A sorozat miatt kezdtem el olvasni, aztán meg már csak-azért-is-befejezem.

EZ A NEGYEDIK KÖNYV, AMIT A LOBO ÁLTAL MEGHIRDETETT CSÖKKENTSD A VÁRÓLISTÁDAT JÁTÉKRA OLVASTAM!

Úgy általában az egészről: Miután Elena lepottyant a Mennyországból és újra ember lett, nagy erő rázta meg Fell’s Church álmos kis városát. Nem elég, hogy eddig a polgárháborús vérontás miatt a városka a vámpírok mézes bödöne volt, most már ott vannak a ley-vonalak és hát Elena aurája is. Ez a nagy Erő, odavonzott a két kitsunét (talán egyenesen Japánból?), vagyis a két testvért, Sinichit és Misaot, akik hol japán démonok, hol az ázsiaiak vámpírjai, hol pedig vérrókák. Mivel Damont megszállta egy démon, és elcsalta Stefant egy másik világba azzal az ígérettel, hogy újra ember lehet, most ki kell szabadítaniuk a fiatalabbik Salvatore testvért. A két róka pedig valamilyen okból elkottyantotta, hogy két helyen találják meg a Sötét Dimenzióban Stefan cellájának kulcsát, így hát Damon és Elena együtt nekivágnak az útnak, ám ezt nehezíti, hogy Caroline (akit megszállt egy démon, de vérfarkas is lett, és fészket rak, mert szülni készül) megvádolta Mattet bizony nemi erőszakkal, így a szőke fiú is velük tart. Persze, ha Damon és Elena együtt vannak, és bízzuk csak a véletlenre, mindig találnak rá okot, hogy egyedül legyenek kettesben, akkor ott elszabadul a romantika, mert Elena a képességeinek hála tudja, hogy Damon mentálisan bántalmazza magát sok minden miatt, és igazából ő egy szerető és érző lény.

Nos, nem is tudom, hol kezdjem a kritikámat. Mindenki tudja, hogy a sorozat az ötös kötettel számomra leszerepelt, de gondoltam, adok még esélyt Smithnek, hogy megmagyarázza magát. Ez nem jött össze neki, Smith bebizonyította, hogy igenis nem éppen minőségi könyveket is ki lehet adni, ha elég nagy neve van hozzá. Kezdjük azzal, hogy még mindig 1992 van és még mindig mostani technika van, tehát az egész abszolút nem lesz hihető. De ezen lépjünk túl, és kezdjük elölről.

A fogalmazás az egyetlen, amit Smithben dicsérni lehet. Mostanában már nem használ tőmondatokat, és vannak igen kifejező leírásai is, főleg, hogy ha éppen örömlányoknak készült ruhákat kell leírnia. (Nem, nem én találtam ki, tényleg ez van a könyvben.) Bár így is, ha érzelmekről van szó, Smithszel elszalad az a bizonyos szó. Példának okáért ehhez hasonlatos mondatok vannak (nem szó szerinti idézet): „Elena gyomra elolvadt és magával rántotta a többi belső szervét is.” – Ez romantikus leírás akarna lenni. Ha Elena boldog, akkor pedig igen szürreális angyali zenekart kapunk leírásnak, meg rózsaszirmokat és galambokat. Értem én, hogy csak átvitt értelem, de mégis, azért hagyná ezeket a képzavaros leírásokat. Emellett pedig, ami a kedvencem, hogy az egyik szereplőnek folyamatosan a szemöldök húzogatását emeli ki, csak így jellemzi. Ezzel találkoztam ám egy Merlin fanfictionben is, ahol Gaiust csak úgy jellemezték, hogy fel-le húzogatta a szemöldökét. Eltöprengek, hátha nem Smith írta azt a fanfictiont is, mivel szó szerint ugyanolyan sután fogalmazott.

A karakterekről és a történetről annyit tudok nyilatkozni, hogy gyermeteg és vicces és el lett rontva az egész. Az egész sztori következetlen, néhol az írónő nem emlékszik, mit írt két oldallal ezelőtt. Damon vezet, ráteszi az egyik kezét Elenára, majd a másikat is, és akkor mivel vezet, ja hát kérem, már rég kiszálltak a kocsiból és máshol vannak. De előtte még ott ült mögöttük Bonnie és Meredith. Igen… ennyire logikátlan csak. Másfelől Smith a szerkesztőjére fogta az ilyen bakikat, kedves Smith, tudjuk, hogy te is minimum háromszor átolvastad a sztorit, illett volna észrevenni. És sokkal nagyobb bajok vannak ennél, mint ez, mert lássuk be, egy-két ilyen hiba becsúszhat, más könyvben nem szúrt volna ennyire szemet.

Itt ötszáz oldalon semmi sem történik, a nagy epikus küldetés, hogy megtalálják a kulcs két részét, annyiban megoldódik, hogy ha elakadnak hirtelen VÉLETLENÜL jön valaki, aki megmondja merre van, vagy VÉLETLENÜL Bonnie-nak épp látomása lesz akkor, mikor rájönnek, hogy nem is tudják, hogy néz ki a kulcs, de már nagyban keresi. Persze, hogy mind a két kulcshoz az a megoldás, hogy partizni mennek. PARTIZNI. Ezért persze minél szebb és dizájnos ruhákat kell hordani, egyedileg nekik varrt ruhakölteményekkel, cipőkkel és ékszerekkel. Ami persze vagy három-három fejezet, mire megvarrják. Aztán jön még a sminkelés is! (Ami minimum egy fejezet.)

Innentől kezdve nem lesz igazán koherens a kritika, mert felvonultatom, hogy Smith miben hibázott, és igazán nem is tudom, hogyan szépen egyben megfogalmazni.

Elenának szuper képességei vannak, tudjuk, hogy van ötezer fajta szárnya, ami mindenben segít, mégis, amikor hopp, kiugrik megint a testéből, az első gondolata, nem az, hogy testen kívüli élménye van, hanem az, hogy ő bizony meghalt… már megint. Aztán rájön, hogy de bizony valami köti a testéhez! ÉS MÉG STEFANHOZ IS! ÉS HIRTELEN TUDJA, HOL VAN STEFAN! Na már most innen látszik, hogy Smithnek is később jutott eszébe, hogy leírja, hogy Elena lát hatezer ezüstös csíkot, ami össze-vissza kötögeti, és ez ismét Smithes húzás, hogy valamit elgondol, és úgy utalgat vissza rá, mintha eddig is ott lett volna. Ilyen még az, amikor a könyv vége felé megjegyzi, hogy jajj mellesleg a kitsunék se tudnak bejönni az ajtón, ha nem hívják be őket, mert hasonlítanak a vámpírokhoz.

Stefan epikusan bolond, hiszen már látta Elenát, Elena hozott neki már varázs bort, ami vért pótol (a bor SÖTÉTBEN termett szőlőből készül, amit mágiával préselnek, és valamiért senki sem veszi észre, hogy egy börtöncellában van, nagyon kényelmes börtön lehet), és mégis akárhányszor meglátja Elenát, folyton leribancozza, vagy esetleg elmondja neki, hogy Elena Gilbert sosem venne fel gyűrött pólót, és nem lenne kócos a haja, hiszen ez ám igen fontos tulajdonság. Ami még Stefan karakteréhez jön az a nagy „szívszerelmem” így meg úgy, ahogy meglátja Elenát. Nem is tudom, ezekben a Salvatore testvérekben ki lát valamit, hiszen most Damon is beállt Stefan mögé sírni-ríni, és ha nem Elena vagy Bonnie pityergett, akkor ők.

Smithnek a mitológiája abszolút nem koherens, új szálakat dobott be, értem én, hogy kellett valamivel felfrissíteni, de ez a hirtelen Japán divatozás nem kellett volna. A szereplők hirtelen japánul beszélnek, és ott van hirtelen egy japán család is. Nos eddig nem emlékeztem, hogy a démonoknak kén szaga lenne, de most már ezt is felvette Smith. Értem én, hogy nem az Odaát című sorozatból vette, de Smithnél ez a furcsa, mindent el lehet valahol helyezni, semmi sem eredeti, mindennek másolás szaga van. Kezdve a viráglánytól egészen a Lady Ulmáig, akinek megszólalásig hasonlít a története Lady Unáéhoz (ki találja ki hogy honnan?). Eddig például Smith semmit nem szólt arról, hogy egy szűz fantom könnyei mindent meggyógyítanak, most ahogy Elena elkezd sírni, ezt is megtudjuk, meg persze ezen beszélgetnek négy oldalt, hogy a vámpírok felismerik Elena fajtáját, vagyis a szüzeket. Ezt a témát olyan szinten boncolgatják, hogy kedvem támadt már a hajamat tépni. Igen, Elena előadta, hogy egy nagy ribanc és mindenkivel lefeküdt, de kiderül, hogy mégsem igaz. Na és? Úgy értem, egy fantasy epikus nagy küzdelemről szóló regényben vagyunk, ezen túl kéne azért hamarabb lépni.

Ugye tudjuk, hogy a vámpírok irányítják az időjárást, és Elena is tudja, Damon is tudja, sőt, Damon idéz elő egy vihart, mert rossz kedve van. Aztán megállnak, mert nem folytathatják az útjukat tovább, ha esik az eső és vihar van… Ki veszi észre itt a logikai bakit?

Elena pedig mindenkit kihasznál, és hiába mondogatja, hogy ő már nem az a kis könnyűvérű, felszínes lány, aki volt, mégis az. Hiszen folyton csak sír és megcsalja Stefant, majd sír és megcsalja Stefant, és aztán még a változatosság kedvéért sír egy kicsit. Amikor a barátai életveszélyben vannak, talán már meg is ette őket valami szörny, mi az első gondolata csodás főhősünknek? Igen, hogy miért nincs már itt az a barátja, mert akar egy kicsit neki arról sírni, hogy megcsalta Stefant.

A történetben még zavaró, hogy E/3-ben meséli el, viszonylag időrendben. Itt a hangsúly, hogy viszonylag. Néha-néha a szereplők baljóslatú dolgokat tudnak előre, ami néhol nem zavar engem, pl. hogy „nem is tudtam, akkor mekkorát tévedtem.” De itt annyi ilyen van és annyira drámainak akar hatni, hogy idegesítő. Például a szereplők előre tudják, hogy a Sötét Dimenzióban sosem megy le a nap, mikor még ott sem voltak egy napot sem.

Mindeközben néha látjuk Mattet és Mrs. Flowerst Fell’s Churchben, ami jó is lenne, ha történne valami. A démoni megszállás horroros akar lenni, de annyit érnek el, hogy nagyon jót nevettem, ugyanis ennyiből áll a megszállás: külföldi nyelven beszélnek és egeret esznek. Nálam ez nem számít nagyon ijesztő dolognak. Főleg, hogy rendben megöltek egy embert, igen ám, ez a vicc, ezt a szálat lógva hagyta a levegőben Smith. Kb. a kötet negyede Matt és Mrs. Flowers cseppet sem romantikus szála és kalandjai viszont teljesen felesleges, hiszen nem halad vele előre a cselekmény. Olyan, mintha Smithnek feltétlen meg kellett volna írnia ötszáz oldalt. És ismételten a kisvárosban hátramaradt emberek mindegyike igen hamar elhiszi, hogy vannak szellemek, démonok és minden, természetesen szemrebbenés nélkül.

Az egész történet a Démoni Dimenzió világára épít, ahol az emberek csak tulajdonok, így a három lány Damonhoz van kötve, aki megjegyzem teljes úriember ilyen szinten. Na igen ám, de amikor kis gyémántos karkötővel meg földig érő fátyollal kell jelezni, hogy az ember bizony szolga, akkor elgondolkozunk azon, hogy mit gondolt Smith, mikor ezt írta. Nem mellesleg minden szolga, aki nem Elena, persze, hogy pórul megjárja, és korbácsolják és a többi. Ami oké, hozzuk be ezt a szadista dolgot, ha horror-fantasynak képzeli magát a könyv, de Elena, Bonnie és Meredith gyakran sír, hogy milyen rossz nekik, hogy ők szolgák. Könyörgöm, gyakorlatilag semmit nem csinálnak, csak rámondták magukra egyszer. Ezzel az egésszel az egyetlen érdekes cselekményszálat szétzúzta Smith.

Vannak persze néhol még hiányos jelenetek, például nagyban keresik Stefan kulcsát, de Elena nem akar mást, csak táncolni Damonnal, meg mást csinálni Damonnal, mikor előtte még Stefanért sírt. Avagy miért állnak le emlékeket nézegetni mágikus módon, mikor az egyik főgonosz éppen üldözi őket és meg akarja őket ölni? Vagy hogyan visznek mágikus, újfejlesztésű gyógyszert Stefannak, mikor nem is tudták, hogy beteg? Néha úgy érzem, hogy Smith oldalakat hagyott ki, akkora huppanók vannak a történetben.

Ugyanez vonatkozik a karakterekre is. Van egy új karakterünk, Sage, aki véletlenszerűen felbukkan és kiderül, hogy több száz éve Damon barátja, sőt, talán még szeretője is. (Sage hímnemű. Igen, Sage egyértelműen nem heteró és egyértelműen szerelmes Damonba. Emellett azért Sage megfontolja, hogy heteró legyen Elena kedvéért, aki szívesen adná a vérét neki.) Nem értem, minek kellett behozni, persze, kellett egy segítő, aki VÉLETLEN épp tudja, hol van Stefan kulcsa, de legalább az előző kötetekben lehetett volna rá utalni, hogy Damonnak volt barátja, eddig azt hittem, antiszociális.

Damon karakterét pedig, ha lehet tovább süllyeszti Smith, pedig én sem gondoltam, hogy erre még képes. Az egész Damon/Elena szál egy nagy erőltetés, hiszen mindig is, az első könyvtől kezdve annak reklámozták. Mivel a tévésorozatban szépen felépített szál van, Smith gondolta, ideje belehúznia, és ezért két másodpercenként Damon és Elena jól elvannak egymással, ami teljesen megindokolatlan, hiszen eddig szóba se álltak egymással.

Sok-sok ilyen apróságot kiemelhetnék, például miért előzi meg a tej a vámpírrá válást, ami szintén egy nevetséges ötlet. Avagy a post-it cetlikkel miért jó emberevő füvet és fát ölni? Képzeljük magunk elé Mattet, amint védővarázslatokkal teli hímzett kertészkesztyűt celuxoz a kezére, telenyomja magát post-it cetlikkel, hogy ne egyék meg a fák, igen, és ezt próbáljuk komolyan venni.

A végén történik egy drasztikus változás az egyik karakterrel, amit se érzelmileg, se kivitelezésileg nem oldott meg Smith jól. Úgy csinálta, mintha vígjáték lenne, és ettől lett az egész igazán pocsék. Az egyik szereplőnek az egész élete oda, a többiek pedig csak röhögnek, mintha ez csak egy családi vígjáték sorozat lenne.

Mellesleg lehet, hogy a játék elvonási tüneteim okozzák a problémát, de mind a kedves bagolyszörnyet, mind a kedves Sötét Dimenziót felismertem valahonnan. Valahonnan, ami copyrightos.

Összességében olyan, mintha Smith egy jót röhögne azokon, akik megveszik a könyvét. Csodálkozom, hogy ő van még felháborodva, hogy a kiadó nem pártolta a további ötleteit ehhez a sorozathoz. Mellesleg pedig a címnek nagy köze semmihez sincsen, csak annyi, hogy teljesen nevetségesen beledobják Elena naplójába, hogy megmagyarázza ezt.



Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: -

Ami nem tetszett: a karakterek, a történet (ez egyáltalán történet?), a mitológiai zagyvaság

A történet: 1/5 pontból

A karakterek: 2/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Könyvmolyképző

Kiadás dátuma: 2011. április 14.

Oldalszám: 488 oldal