Karen Marie Moning: Keserű Ébredés

Hogy akadtam rá: Megszámlálhatatlanul sokan ajánlották.

Úgy általában az egészről: MacKayla Lane élete tökéletes, ő maga a naiv kislány, aki nemcsak hogy rózsaszínben látja a világot, de ebbe a színbe is öltözködik. Ez tart egészen addig, amíg nővérét, aki Dublinban tanul, brutálisan meggyilkolják. Miután a rendőrség nagy ívben tesz az ügyre, mondván, hogy nincs elég nyomuk, Mac útnak indul, hogy a saját kezébe vegye a dolgot, és motiválja egy kicsit a rendőröket. Eközben felfedezi, hogy nővére titokzatos üzenetet hagyott neki, amiben valamilyen Sinsar Dubh-ról magyaráz, és a mit sem sejtő Mac a szó jelentést kutatva találkozik Jericho Barronsszal, a rejtélyes könyvkereskedővel.

Először is kifejezném azt, hogy EZ NAGYON TETSZETT! IMÁDTAM MINDEN SORÁT!

Továbbhaladva a kritikával: Nagyon sokan próbáltak rábeszélni, és magam sem értettem, hogy miért ódzkodok ennyire tőle. A Kelly kiadónak vannak jó sorozatai, még csak nem is foghatom most kiadóra, az zavart talán, hogy felnőtt fantasy, és nő írta. Most éppen abban a szakaszomban vagyok, hogy nem megy semmilyen erotika, romantika és valljuk be, amit nő ír, abban gyakorlatilag mindig van. (Most csak a fantasykról beszélek, ami az én asztalom.)

Félve kezdtem neki a könyvnek, erre fogott és magával ragadott és egyszerűen nem bírtam letenni. Nem is tudom, hol kezdjek bele az istenítésbe. A fogalmazás bár picit szlenges, abszolút nem volt vele bajom, hiszen amúgy is egy szőke nő fejében ülünk. És ettől tartottam a legjobban: mindenki kritizálta Macet, hogy mennyire picsás – ezt nem lehet szebben kifejezni –, de Mac számomra minden volt csak nem picsa. Ugyanis persze, picit sekélyes, ő maga is beismeri, tudja, hogy jól néz ki, és szeret szépen öltözködni, és naiv is, de ettől függetlenül abszolút okos nő, és kellőképpen gyanakvó. Röviden összefoglalva, engem abszolút nem idegesített, hiába is írta le mindig, hogy milyenek éppen a körmei, milyen ruhát visel, hogy mennyire divatos, mert inkább elszórakoztatott és nevettem rajta, minthogy idegesítsen, mert Moning ezzel rendesen tud bánni, mint nagyjából mindennel.

Ez benne a szép, hogy Moning NAGYON tud írni. Akad itt rejtély, gyilkosság, nyomozás az egész egy sötét hangulatú, tündéres közegben, amit annyira el is lehetne rontani, de Moning mindenből a legjobbat teszi bele.

Van nekünk maga a történet szál, ami számomra sosem volt lapos, mindig sodort magával, és csak egy helyen tudtam előbb egy dolgot, mint Mac. Másfelől az a fura számomra az elbeszélésben, hogy Moning egy évvel ezelőttről meséli el Mac történetét, és így néhol Mac előreutal vagy nem éppen lineárisan meséli el a történetet, sok beszélgetés csak visszaemlékezésben látható, holott a könyv időkeretén belül történt. Nem zavaró cseppet sem, de számomra először furcsa volt, de könnyen megszoktam. És ezzel is jól játszik Moning, mert csepegtet pár olyan infót, amivel érdekesebb lesz a könyv, másfelől pedig így nem próbál nagyon átlátszó dolgokat eltussolni az olvasó elől, egyszerűen rábök, hogy a főhős akkor még nem tudta, de majd…

Ami még nagyon kiemelendő számomra az a humor, ami az egészet megszínesíti. Tetszett, hogy végre őszintén jóízűeket kacagtam egy könyvön, és nem volt semmi sem erőltetett, egyszerűen csak Mac karaktere és a narrációja ilyen. És kell is ez a humor bele, mert amúgy lehetne túl borús is a könyv, mert Moning eléri, amit akar, és véresen komolyan is lehet venni a történetet. Eleve átjárja a sztorit Mac gyásza, amit a húga iránt érez, később pedig az a fájdalom, ami a családja szétesésével jár és saját maga megkérdőjelezése. Plusz egy nagyobb történetvonalat is bevezet Moning, ami talán nem csak a főhős életét veszélyezteti, hanem nagyobb méretekben a világot, és az írónő azon ritka esetek közé tartozik, akiknél ezt el is hiszem.

Bár annyira nincs sok karakter, legalábbis nagyon főszereplő az első részben, mégis érzem, főleg Barronson (*diszkrét fansikoly*), hogy Moning tud karaktereket felépíteni és ez nagy előnye, hiszen sorozatot ír, ahol ez az alappillér. Több rejtőzik Barrons mögött, mint amit elsőre látunk, és így van mit kifejtenie Moningnak a későbbi részekben. Emellett pedig a főhősünk is szépen karakterfejlődik, így csak még jobban megkedveltem.

A világ felépítése olyan sötét hangulatú, de teljesen kidolgozott, látszott, hogy azért utána nézett a dolgoknak Moning és nem csak odahányt a papírra valamit. (Nem fogom itt részletezni, mire gondolok, mert az spoiler lenne.)

Még kiemelendő, hogy nincs benne erőltetett romantika. Igen, van azért vonzódás a karakterek között, lehet látni, hogy lesz valami, de Moning nem akarja megerőszakolni az első részt máris ezzel, és ezt különösen díjazom. Még a leheletnyi erotikus cselekményelemeket is elnéztem, mert nem voltak olyan számottevőek, hogy sikítva rohanjak el tőlük.

Összességében nagyon tetszett, és hiába mondják rá, hogy látszik rajta, hogy egy sorozat kezdő kötete, szerintem igenis megállja így is a helyét, és nem hagy maga után olyan idegesítő űrt, mint a City of Fallen Angels, vagy a Clockwork Angel, ahol ezt hangoztatták, hogy „azért ilyen, mert egy sorozat kezdő kötete.” Köszönöm tényleg mindenkinek, aki rábeszélt!



Kedvenc karakter: Mac, Barrons

Ami kifejezetten tetszett: a világ, a humor, a minden

Ami nem tetszett: -

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Kelly

Kiadás dátuma: 2010.

Oldalszám: 302 oldal